Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-06-03 / 22. szám

kitűnő alakításával Moulinet szerepében Szepesi Sándor. Hogy Bernstein legutolsó darabja ép úgy végigjárja az összes színpadokat, mint az ő egyéb kiváló alkotásai, azt éppen nem az Utánam drámai értéke, amiről alig lehet beszélni, idézte elő, mint inkább a párizsi bemutatásával kapcsolatos ismert nacionálista botrányok. Egész kiindulása és menete a darabnak képtelen, de legképtelenebb a befejezése, mely után csakugyan a teljes lelki diszharmóniával hagyjuk el a hűtlen feleségét Amerikába magával cipelő férjet. Ilyen a darab. Azonban jobb drámai előadást évek óta nem produkált a pápai szinpad. Fehér Ö. László a drámai főszerepben fényes alakítást produkált. A legnagyobb dicséret, amit róla mondhatunk, hogy majdnem megértetni tudta azt az alakot, akinek megérthetővé tételéről a szerző nem gondoskodott. Saáry Margitnak (Irén) László Tivadarral (James) való páros jelenete az egész közönséget elérzékenyítette. Á többi szereplők is csak emelték a művészi ensemblet. A rendezés — amennyire színpadunk szerény berendezése engedi — tökéletes volt. Csütörtökön, Molnár Ferenc ismert vígjátékát a Doktor ur- at adták elő közepes számú közönség előtt. Az inkább bohózat mint vigjáték egész este derült hangulatban tartotta a publikumot, amely a pompás előadás nem egy jelenetét frenetikus tapssal kisérte. A legtöbb taps Szepesi Sándornak, Puzsér megszemélyesítőjének szólt, aki minden érdességtől és durvaságtól ment, művészileg disztingvált alakítást nyújtott. László Mihály Dr. Sárkányja is kifogástalan volt, mellette még kitűntek Bálint Emil, Kovács Imre és Jávor Ervin is. Meg kell említenünk azt a szokatlan tényt is, hogy derék színészeink a darabot sugó nélkül játszottták végig. A hét utolsó újdonsága Beulemanns kisaszzony házassága volt, melynek előadása csak tetézte a társulat sikereit. A darab lelke a Beulemanns kisasszonyt személyesítő Kovács Margit volt, aki a legjobb társalgó színésznők egyike, aki valaha színpadunkon megfordult. Sugárzó értelme, könnyedsége, beszédének üde és természetes ritmusa, kifejező arcjátéka mind olyan tulajdonságok, amiket így egyben már nagyon régen nem láttunk. Társai is mind jók voltak, így László, Kovács I., Outhi S., Szepesi s valahány, aki csak színpadra lépett. Á közönség egész este igen jól mulatott. A közönség, melynek érdeklődése — dicséretére legyen mondva — állandóan emelkedik a staggione előadások iránt. Tógyerka felsóhajtott, 8 tűnődve bámult maga elé a földre. Reggeli hét óra tájban aztán elhagyta a sziklát éa gyorsan lesietett az alsó útra. Ott a fenyves szélén megállt, s hosszúnyelii baltájára támaszkodva, türelmesen várakozott, míg a kegyelmes asszony megérkezik. Ratibor Sellinger Anzelm Mária Livio herceg felesége, született Altburg-Holmershafen Wilhelmine grófnő koosija néhány perccel nyolo óra előtt csakugyan megáll a fenyves széléu, s a hercegasszony kiszállt. Senki se kisérte. A kocsis alázatosan kalapot emelt és elhajtatott. Tógyerka szintén lakapta kucsmáját, 8 úgy állt ott szorongó lelki aggodalommal a kegyelmes asszony előtt, ki egy pillanatig hideg figyelemmel nézte, mint egy olajbarna kőszent, valamely szegény ember sirján. A hercegasszony nyilván meg volt elégedve a szemlével, mert így szólt: — Tegye föl a kalapját. — Kucsmám van, mariásza — felelt a legény. — Eh, bien . . . hát tegye föl kucsmáját — parancsolta könnyedén elmosolyodva a hereegnó', s intett, hogy vezesse. Kezdik a sétát. Tógyerka engedelmeskedett. Belépett a fenyvesbe, s csakhamar gyönyörű úton vezette tovább a delnőt, ki igen jóságosnak és leereazkedőnek mutatkozott. Nyúlánk, magas fiatal asszony volt a heroegnő, de nagyon sápadt. Melléből, amelynek leányos, finom formái alig emelkedtek ki a csipke alól, ajkaira időnkint TARKA ROYAT. Humoros történetek.* Irta : Pálffy István. A záróra. Unterberger Móric kávés volt Székesfehérváron, de egyrészt a rossz üzlet, másrészt a záróra miatt megbukott. A záróra miatt azért bukott meg, mert abban az időben történt, hogy egy honvédtiszt botrányt csinált egyik székesfehérvári kávéházban, paprikát szórt egy vendég szemébe. Ebből kifolyólag elrendelte a rendőrkapitány, hogy éjfél után három órakor be kell zárni a kávéházakat, így aztán, mire jókedvük támadt volna az éjféli vendégeknek, akkorra eltuszkolták őket haza. Unterberger tehát ebbe belebukott. Eladogatta mindenét és elment haza Máramarosba, hátat fordítván a hűtlen Székesfehérvárnak. Otthon, mikor az utcán sétál, találkozik vele egy régi barátja, ki a lapokból értesült a székesfehérvári botránnyal kapcsolatos záróráról. Kérdezi Unterbergert: — Nü, hát aztán betartjátok a zárórát. — Ujjé! No majd nem tartjuk be. Szépen nem. Aztán keserűen teszi hozzá : — Én például annyira betartom, egyem eg a fene, hogy már ki se nyitom többé a kávéházat. A kávé. Sáfrány András faluról felment Pestre az öccsét meglátogatni egy napra. Reggel megterítik az asztalt és odaültetik reggelizni a vendéget. Kiflit, zsemlyét is tettek eléje a kávé mellé és kínálták egyre, hogy csak egyék egész bátran, ne szemérmeteskedjék. Sáfrány András végre engedett a kínálásnak. Ámbár ő jobb szerette volna, ha a kávé helyett egy ökölnagyságu sonkacsánkot, vagy paprikás szalonnát tettek volna elébe. Valahol látta, hogy a zsemlyét beledarabolják a kávéba, hát valami kettőt ő is beledarabolt. Ennek aztán az lett a következménye , hogy a sütemény azonkívül, hogy fölitta a kávét, ki is dagadt a csészéből és köröskörül potyogott le az asztalra. Sáfrány Ándrás megcsóválta a fejét és méltatlankodva mondja az öccsének: — No öcsém, a fene rágja ki, most az egyszer akartam kávét inni, aztáa ezt is a zsömlék itták meg helyettem. Vegyen rajta kötelet. Kámpics Péter uram aféle jómódú polgár. Épen azért nem igen enged magával macskázni. Törik-szakad, de neki igazságának kell lenni. * Szerző most megjelent hasonló cimü kötetéből. száraz köhögés tolakodott. Az oláh sajnálkozva csóválta fejét, s a maga gyermekes őszinteségével eképpen vigasztalta : — Ne félj, mariásza, majd meggyógyulsz. A tolvaj Petrov felesége is úgy köhögött, hogy majd megszakadt, mégis meggyógyult. Igyál meleg kecsketejet, ninos jobb ilyenkor a meleg kecsketej nél. A hercegasszony mosolyogva hallgatta a jólelkű tanácsot, de nem válaszolt. Tógyerka aztán eléhozakodott a maga bajával is. Elmondta, hogy szeretne megszabadulni a szolgálattól, meg a „Vár"-tól, tegyen szót érte az úrnő. Inkább felköti magát a legelső fára, semhogy benyelje testét az ördög, s itt kellessék hagynia a havast és a szabadságot. Fél a szolgálattól — szabadítsa meg a kegyelmes úrnő, különben meg kell neki halnia menthetetlen. A választ hamar megkapta. — Nem tehetem — felelte nyájasan a hercegasszony — mert nem áll hatalmamban. — Nem ? — kérdezte búsan az oláh. — Nem, ez nem áll hatalmamban — ismételte másodszor is a delnő — de nagyon különösnek találom, hogy ily jól megtermett . . . charmant . . . ifjú, ennyire gyáva. — Nem vagyok gyáva — mormogta lehajtott fejjel az oláh, s vállait vonogatva hozzádunnyogta félhangon, a fogai közt: no, majd megszabadulok másképpen. — Fölakasztja magát ? kérdezte tréfásan a hercegnő. Egy pöre támadt neki, melyet szintén makacsságának köszönhetett. El is vesztette a pört alaposan. Erre az ellenfél ügyvédje felszólította, hogy a felmerült 250 korona perköltséget 8 napon belül fizesse meg. Kámpics uram megvakarta a fejét, nem tehetett egyebet, minthogy megfizette a költséget. El is küldte az ügyvédnek, de hogy mégis mondjon neki valami boszantót, ráírta az utalványszelvényre, hogy: vegyenek rajta kötelet. Az ügyvéd felveszi a pénzt, látja, mi van irva az utalványszelvényre. Megállj öreg — gondolta magában, majd elbánok én veled ! Megrendelt 250 korona ára kötelet, elküldette Kámpics uramnak, egyúttal megírván neki, hogy: a megbízásnak eleget tett, az ulánjárási költség 50 korona, mely összeg az elvesztett pörből felmerült 250 koronával együtt 8 napon belül kezeihez lefizetendő, különben végrehajtani fogja. A felelet jó, csak a kérdés rossz. Altiszti vizsga volt az egyik csendőr tanosztályban. A vizsgáló-bizottság elfoglalta helyét és megkezdődött a vizsga. A vizsgázók között volt egy igen gyenge tanuló, aki a hosszú idő alatt jóformán semmit sem tudott megtanulni. Hogy a vizsgán mégis átmenjen, az oktató tiszt úr egyik utasításból bemagoltatott vele egy paragrafust és bizalmasan megmondta neki, hogy ennek a feleletnek a kérdése az asztal sarkán szélről lesz. Ha felelni kell, csak azt a kérdést vegye el és feleljen. Csakhogy megtudta ezt a vizsgáló-bizottság egyik tagja is, egy tréfa-kedvelő tiszt, szépen kicserélte az odakészített kérdést és egy mésikat tett helyébe. Mikor a vizsgázó oda megy, felveszi a papírt, ránéz, elhalványodik. Szomorúan tapasztalja, hogy be van csapva. Szemtelenség segíts ! gondolja magában és csak elmondja a jól betanult leckét. Az elnök még meg is dicséri a határozott, biztos és jól betanult feleletért. Mikor azonban átveszi a kérdést, látja, hogy az ipse egész másról beszélt, mint ami a kérdés volt. Mondja a vizsgázónak : — Dehát fiam, ön egészen más feleletet adott, mint kellett volna. A felelet nem helyes volt erre a kérdésre. Mire amaz ismét a szemtelenséghez folyamodva mondja: — Ezredes úr, alázatosan jelentem, a felelet jó volt, a főhadnagy úr is tudja, hanem a kérdés volt rossz, mert valaki kicserélte. — Igen, mariásza, felkötöm magam —válaszolta egyszerűen az oláh. A delnő mosolygott, s félórai lassú séta után, visszafordult. A fogat már ott várta az erdőezélen. Midőn fel lazáit, barátságosan intett Tógyerkának, s miközben a hintó a kastély felé gördült, fázékonyan burkolódzott selymes felöltőjébe, de eközben kétszer is visszanézett. „Igazán szép fiú . . lehellte elmélázva. * Tógyerka egy darabig ott álldigált az erdőszélen és nézte a tovahaladó nagyúri fogatot, mig csak egy fordulónál el nem tűnt szemei elől ; akkor megfordult és ugyanazon a meredek hegyi úton, melyen lejött, a „Plesca" orom felé kapaszkodott. Tehát mindennek vége ! Ha még az ilyen nagy, hatalmas úri asszony sem elég hatalmas, bogy meg tudná szabadítani a bajtól, akkor csakugyan nincs segedelem : a „Vár" be fogja nyelni és szétmorzsolja. Az oláh szomorúan tekintett körül. Milyen szép a havas . . . Sziklái, fái be drágák, be gyönyörűségesek ! S mi jó a napfény ! . . . A harkályok, a mókuskák ... de főleg a napfény és szabadság .. . A szabadság, én jó istenem . . . vége . . . Tógyerka kihúzta nadrágszíját, s néhány perc múlva már ott lógott remekbe formált, hatalmas teste a tölgy faágon. Görcsösen összeharapott, véres szája körül egy bolondos pillangó játszadozott . . .