Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-06-03 / 22. szám

És ami oly nagyszerű volt az eddig való emberiség életében: a siron túl való élet — ez is áldozatul esik a természettudományi világnézletnek. Mily szép és megnyugtató volt élni abban a tudatban, hogy testünk halála után fölszáll az ösmeretlen űrbe, ha lélek és a világ alkotója veszi pártfogásába. De a modern világnézlet arra tanít bennünket, hogy csak a testünk az, ami él és utánunk nem marad más, mint a siri féreg. Iszonytató gondolat! Hiába vigasztaljuk magunkat azzal, hogy hiszen egészen mindegy, hogy mi történik a holttestünkkel — évezredek óta átörököltük a lelki lét hitét s aki azt kitépi belölünk, megmételyezi életcélunkat. Nem vitázunk, hol az igazság; a szabad gondolat és a hitbéli gondolat harcolni fognak egymással, mig ember lesz e földön. De azt tudjuk, mert érezzük, hogy a hit boldogít. S mi kell az embernek más, mint boldogság. Nem az aeroplán, nem a Deimler-motor kedvéért élünk, hanem a magunk kedvéért és az élet célját elértük akkor, ha boldogok vagyunk, vagy legalább azoknak hisszük magunkat. Mert, gyarlók és gyöngék vagyunk mi emberek. Pünkösd napján a hit tüzes nyelvei szólnak az emberhez. Régi beszéd, régi igék, de boldogítóbbakat ezeknél még soha nem hallott és nem is fog hallani az emberiség. A város. Kevés olyan magyar város van, amely pótadóval még nincs agyonterhelve. Csaknem mindenütt roskadozik a polgárság a közterhek súlya alatt és rettegve néz a jövendő elé, amely úgyszólván napról-napra új feladatok elé állítja a városokat. Elmaradni nem lehet, mert az élet kényszerít a haladásra. Beruházás, új intézmények, új állások, fizetésemelés, kulturális kiadások egymást követik. Fedezet pedig nincs egyéb, mint a polgárság zsebe, amelybe nem folyik bővebben a jövödelem, mint évekkel ezelőtt, mig a kiadások rendkívül megszaporodtak. Ne higyjük, hogy bárhol rózsás a városi adókfizetőknek helyzete. Eltekintve néhány kiváltságos várostól, amelyeknek terjedelmes földbirtokaik vagy jövedelmező iparvállalataik A hetvenes évek vége felé egymásután négy ilyen szegény német szökött meg a kastélyból, úgy hogy az uradalom tulajdonosa — teljes úri nevén : Ratibor Sellingen Anzelm Mária Livio herceg — végre is egy Máthé Domokos nevü öreg székely tiszttartóra szorult, ki a dominium gondozását elvállalta ugyan, de a gondozást mindenekben az Ur Istenre bizván, csendes pipázgatással és jóféle fogarasi dohány termesztésével ütött főbe vagy tizenhat esztendőt. Tagbaszakadt, zömök osikszéki „fi" volt az öreg — fölért volna a gazdálkodás mesterségében öt német Verwalterrel és huszonöt cseh Gúber Mártonnal (gubernátor), ha lett volna dolog; de nem volt. Szántóföld csak a park végében szégyenkezett vagy tiz holdacskányi — a többi birtok egész a világ végéig mind csupa erdő, szikla és medve-vadon. Ezelőtt vagy két. esztendővel az öreg Máthé, ki levetvén a szerény tiszttartói cimet, a nagyhangzásu „várkapitány" titulust adományozta magának, szörnyű csodálkozásra fakadt (ezalatt persze veszekedett góbékáromkodást kell érteni) — midőn a havas nyugati lábánál fekvő lekencfalvi posta egy irgalmatlanul széles pecséttel ellátott levelet küldött át neki. Levél a „Gialu Mare" alatt! Igazi, pecsétes, bélyeges levél, Bécsből! No, kutyánezki! ez több kettőnél, az öreg tiszttartót fölvetette a csodálkozás. De nem bontotta fel mindjárt, hanem előbb megadta a módját, hadd bámuljanak rogyadozó áhítattal a cselédek is. Beriükantotta tehát elsőbben is Tógyerkát, az erdőkerülő oláh kamaszt. — Levelet kapék a kegyelmes úrtól! — vannak, mindenütt kegyetlenül nehéz a helyzet. A pótadó kulcsa sem fejezi ki hiven a terhek súlyát, sem a pótadó alapját képező állami adók összege nem mérvadó. Ahhoz, hogy a városok helyzetét s a közterhek nagyságát megítélhessük, ismerni kell a polgárságnak, az adófizetők zömének viszonyait, jövödelmi forrásait, anyagi erejét. A magunk viszonyait ismerjük minden oldalról és elmondhatjuk, hogy kemény megerőltetéssel tudjuk elviselni terheinket már most is. Pedig még sok súlyos és kényszerű kiadás előtt állunk, amelyek nagy összegeket nyelnek el s a létesítendő új alkotások között alig van olyan, amitől jövedelmet várhatnánk; arra pedig, hogy a jövödelmi források akár a város, akár az adófizetők részére bővüljenek, vagy új források nyíljanak, sem közel, sem távol kilátás nincs. A vágóhid kérdése már napirendre van tűzve, a csatornázást — nagyon helyesen — a polgármester programmja legfontosabb pontjává tette, megszavaztunk 100.000 K-át egy új vicinálisra, ami szintén esedékessé válhatik, új ovoda építését is tárgyalták a múltkor s végül mind határozottabban emlegetik a vízvezeték kibővítésének szükségét. Mindezeken nem lesz könnyű keresztülgázolni és bizonyos, hogy a zúgolódást, a panaszt nem fogjuk elkerülni, ha majd a pótadó felszökik 10—20%-kal. Hogy a város a rája háruló nagy terheknek megfelelhessen, ahhoz új intézmények létesülése, lakosságának megerősödése volna szükséges. Csakhogy itten van a nagy bökkenő. Mi helyt új intézmény, legyen az gyár, vagy hivatal van szóban, az mindjárt ismét új áldozatot követel. A gyár állami fennhatóság alatt, a hivatalnál maga az állam kéri a hozzájárulást, épületemelést, stb. így áll elő aztán bizonyos verseny a városok között, amelyben az győz, aki többet tud igérni és adni. Az ember közönséges ésszel okoskodva azt hinné, hogy fordítva kellene lenni a dolognak. Hiszen a gazdag város nem szorúl az állam támogatására. Fejlődik az magától is. A szegényebbet kellene istápolni, hogy erőre kapjon. És úgy véljük, állami érdek az is, hogy a nagy szervezet egyes sejtjei el ne csenevésszenek. Nálunk azonban sivár alku, sőt sokszor presszió folyik, hogy a városok áldozatokat hozzanak olyan célokért, amelyek helyi érdekeikkel csak közvetve függnek össze és szoros értelemben véve állami feladatot képeznek. Most, hogy az új véderőtörvényt benyújtották, beszélhetnénk egy honvéd tüzérezred megszerzéséről. De legyünk elkészülve rá, hogy a tüzérezredek elhelyezésénél szintén első helyen a fiskális szempont lesz irányadó. Aki nagyobb költséggel hajlandó nagyobb kaszárnyát szólt rá komolyan, fontoskodva, ám ez a fiatal havasi legény, akinek testi ereje vetekedett a bivalyéval, osak egy silány tyúk eszét birtokolta és egy csöppent sem bámult. Máthé ránézett és boszankodva dörmögte szakállába : — Marha . . . Tógyerka mozdulatlanul állt. Tiszta, szép vonásain egy ideg sem rebbent, szelid szemei ártatlan batnbasággal, kérdezve révedeztek az öreg góbén, miközben keze derék-övének gyöngygyei kihimzett cifraságain babrált. — Paranosolsz valamit, don kapitán ! — kérdezte mély hangon, alázattal. Gyönyörű hangja volt e bánatosan gyönge eszű, izmos havasi óriásnak, kire tán a tréfás ellentét kedvéért ragasztották a kicsinyítő „Tógyerka" elnevezést. — Semmit sem parancsolok, Tógyerka fiam, felelte kedvetlenül az öreg, s hirtelen fölbontotta ós elolvasta a mindössze néhány sornyi, rövid levelet, — tyű ! aki vakapja fogalmazta . . . mit tudjunk csinálni, hékás ? Merthogy jönnek az urak ! Érted, fiam? Ide jönnek az urak — tehát csináljak rendet. — Értem — biccentett fejével Tógyerka — jönnek az urak. — Érted a szented kosarát, mikor magam sem értem ! förmedt rá mérgesen az öreg szikulus. — Merthogy azt irják : hintók, lovak, bútorok, oselédek ós minden egyebek a gőzössel jönnek, küldjek embereket a stációra. Merthogy a kegyelmes hercegasBzony is érkezend, aki most beteg lévén. Eredj tehát ós tereld ide elejbém a többi mokányt is, hadd rendelkezzem ! Azután adni, a katonaságért való versenyből az kerül ki győztesen. Ebben a rendszerben, a fiskalitás túltengésében van a városok bajainak egyik főoka. De nem kevesebb baj az sem, hogy a városok autonomiája erőtlen, önrendelkezési joguk úgyszólván semmi s ezért az érdeklődés a közügyek iránt lanyha, az ambíció elernyed s akták elintézésében merül ki. A városok sorsa nem a polgárok kezébe van letéve. Minden elhatározásuk felett ott lebeg a kormány megsemmisítő hatalma; minden törekvésük útjába áll az elavult s korszerűtlen törvényekben lefektetett százféle gát. Magyarországon minden önkormányzati jog békóba van verve. A vármegyéké épp úgy, mint a városoké és községeké. És ha valamikor csődbe jut egy-két város; ha felmondja a szolgálatot a bürokratikus kormányzat, annak az okát nem a szükkeblüségben kell keresni, hanem abban a rendszerben, amely olyan távol áll az élet követelményeitől, mint Makó Jéruzsálemtől. A centralizáció és az állami mindenhatóság csődje lesz az, amelyből csak a financiális érdekek kerülnek ki győztesen. A helyi érdekek mind eltörpülnek, mint a tölgyfa árnyékában eltörpül a borókabokor. A VÁROSHÁZÁRÓL. § Városi közgyűlés lesz e hó közepe táján. A közgyűlés tárgysorán két igen fontos ügy fog szerepelni, az egyik a vágóhid építése tárgyában beérkezett szakvélemények s határozat az építés elrendelése dolgában, a másik pedig az új szervezeti szabályzat, kapcsolatban a tisztviselők és alkalmazottak fizetésének megállapításával. § 40 éves szolgálat. Lamperth Lajos v. tanácsos, helyettes polgármester e héten töltötte be szolgálatának 40-ik esztendejét. Ez alkalomból a polgármester a mai tanácsülésben szives szavakban üdvözölte Lamperth tanácsost, s elismeréssel méltatta kötelességtudó s mindig a város javára irányuló munkásságát. § Az új főorvos hivatalban. Dr. Csehszombathy László, az újonnan választott városi főorvos, f. hó 1-én vette át hivatala vezetését az eddigi helyettes dr. Weltner Sándor v. orvos kezéből. § Zavar a vízvezetéknél. Hétfőn este az egész városban nagy konsternációt okozott, hogy a vízvezeték nem fungált. Az üzemzavar egész másnap kora reggelig tartott, amikor előbb kissé zavarosan, később egész tisztán megjött a viz. E tárgyban a vizügyi bizottság helyszíni szemlét tartott, amely alkalommal mindkét medencét telve találták. Az eset tehát némileg rejtélyes és a bizottság Kailinger Mihály szakértői meghivatását javasolja. dologra! Rendet kell csinálni egy-kettőre, különben mindenitöknek letöröm a derekát. * Tógyerka jó volt, mint a kenyér. Feje azonban keményebb a kőnél. A hercegi osalád fogadtatásának részleteire sem tudott többé visszaemlékezni, bár ott lógott mindvégig ő is. Az események, emberek, képek, impressziók elhalványodtak, 8 óh, be szomorú gyorsasággal semmisültek meg agyvelejében. Többnyire csak megsuhintották finoman, villámgyorsan — mint a fecske a vizet. Néhány nappal ezelőtt, junius elején, érte életében az első csapás, mely iránt lomha feje érzékenynek mutatkozott. A havasról — hol egy fából összetákolt kunyhóban lakott, s ügyelte erdőkerülői rangban a vadont, a község birája lecitálta a falu házához ós tudtára adta, hogy októberben ő is sor alá kerül a többi legényekkel. Ott kell hagynia a havast ós be kell vonulnia Vásárhelyre, a kaszárnyába. Három esztendeig azonban a császár kenyerét fogja enni ós engedelmesen akóppeu táncol, miképpen a vásárhelyi „Vár"-ban a tiszt urak parancsolják. „Ez a legények sora, frátyile — vigasztalta a bir<5 — én is leszolgáltam a magamét, szolgáld le te is." Most, hajnali négy óra felé, midőn Tógyerka kilépett kunyhójából, hogy hosszunyelü baltája társaságában megtegye rendes kerülő útját a „Plesca" (kopasz) sziklaoromig, honnan a völgyre és a hercegi kastélyra is páratlanul szép kilátás nyilt — árva feje folyton ezen az egy gondolaton rágódott.