Pápai Hírlap – VII. évfolyam – 1910.

1910-03-26 / 13. szám

Kocsi Csergő Bálint Irta : Kőrös Endre. Szabadság krónikája, könyveknek könyve te! Felém csap lapjaidról hőskor lehellete S lelkem megittasulván, azokhoz visszaszáll, Kiken máig se győzött kétszázéves halál. I. Keletről jő az áldás, keletről jő a fény, Keletről jő kuruchad, könyörtelen, kemény S ámbár van még Dunántúl labanc nép, nem kevés, Bottyán vezér nevére elfogja rettegés. Mert jár a hír előtte, mint éjsötét madár: Simontornyát bevette, Földvár kivíva már, Fehérvár rác erdőjén csak úgy átvágtata S nem várva ostromát meg, önként hódol Tata. Hűségre esküvőket Bottyán keggyel fogad S tovább siet hadával, nem késhetik sokat. Hideg van, szél süvöltöz, csipős, novemberi, — Pápán a németeknek be kéne fűteni! De Pápán a parancsnok olasz vér, hős, tüzes, Kegyelmet harci tornán nem ád, nem is keres, A gyávaság szemében rosszabb, mint a bitó, Hivatja a csapatját s szól Miglio Tullio: „Szedett-vedett, csavargó hadat jelentenek, Kik itt e végvidékre szemet vetettenek, Hogy megverték Zsibónál bitor fejdelmüket, Azt vélik: erre majd több szerencséjük lehet. Nem tudják, hogy mi voltunk, kik e várnak fokán Kitűztük a keresztet, hol úr volt a pogány S kik a kontyos törökkel megvíttunk emberül, Most gyáván megszaladnánk egy áruló elül ? Mert áruló vezérük s a többi, mindegyik, Császárunk birtokára farkasként éhezik, De mint nem vásik ettől foga, úgy éljek én ! — Egy úr van fönn az égben és egy a földtekén. Látjátok: fönn a bástya, látjátok: lenn a tó, Köröskörül az árok, — ez meg nem vívható S ha majd hirt vesz bajunkról ágyunk dörgésiből, Heister segitni indul Borostyánkő felől. S most zúgjanak harangok! Menj, csatlósom, hamar Tudasd, hogy Tullió gróf misét, imát akar, Papoknak kérje ajka alázattal tele, Hogy győzzön újra József győzhetlen fegyvere!" Kiadta a parancsot, a csaftós elrohan, Felcsendül vártoronyban harangszó hangosan S megértvén a plébános miért-jövetelét, Kelletlen meghúzatja haragja kötelét. Rendben van! El tovább most! Átvágja a teret, Lejtős uton letér s a Halas-közhöz siet S egy házba, melyre árnyat öreg szederfa vet Belépvén, a kapúban kajánul felnevet. Szegényes, szürke ház ez, nem is magas nagyon, De tágas udvarában más épület vagyon, Ez is bár egyszerű csak, az áhitat maga, Ormán ragyogva rézből a hitnek csillaga. „Bálint pap!" Semmi válasz. „Bálint pap!" Semmi nesz. „Hol bujkál az eretnek ? ... Bizonnyal erre lesz!" Az ajtót felszakítja s a felszentelt helyen Föveggel a fejében nagy hetykén megjelen. Vén tölgyfa padsorokban sok apró kisdiák, Előttük nyitva állnak viseltes bibliák S középen egy öreg pap komoly pillantatú, Magas, nyilt homlokára redőt vágott a bú. S amint a szolga jöttén szörnyedni kezdenek, Az ősz pap int kezével s hallgatnak mindenek. „ Miért jössz ?" mond nyugodtan, „ a kardod mért fogod ? Nemes telekre lépni, tudod, hogy nincs jogod." „Haha ! ..." Röhentve rája a csatlós így felel: „Mit bánom én a telked ? A grófom külde el. Kuruc hadat jelentnek, nagy baj lesz, mondhatom, A császár fegyveréért imádkozzál, papom!" S hogy végzi a beszédjét és a válaszra vár, Csergő Bálint szemében megvillan egy sugár; Keblét érzés dagasztja, magasztos, mennybeli, De szíve indulatját elrejtve feleli: „Értettem a parancsot, világos volt szavad, Imát kiván a császár, imánk el nem marad, Bár a Felséghez illőn tisztelnünk nem lehet Őt, aki keresztfán értünk kiszenvedett. Elvette templomunkat, mely állt szabad helyen, Nem tűrte, hogy magyarnak magyar hite legyen S kik mégis az Igéhez hivek maradtanak, Azok kinját, keservét a tenger látta csak. Elhordatá harangunk, mely csengett ékesen, Hirdetve a malasztot el messze téreken S mely üdvért esdekelt csak, de vérért nem, soha, A tiszta jámbor ércből ágyút kovácsola. Szétverte iskolánkat, a délceg ifjakat, Akiknek büszke ajkán zengő zsoltár fakadt S azoknak, kik valának szemem világai, Ki tudja, merre kell most étlen bolyongani. Elhurcolt messze földre nem egy szegény apát, Hogy földéhes szivéért áldozza fel magát, De vérért és sirámért senkit sem átkozunk, Meglesz, amit parancsol, — mi majd imádkozunk." S amint hallgatja a szót a kisdiák sereg, Sürün, mint nyári zápor, a könnye úgy pereg S a szolga, bár homályos előtte a dolog, Szintén megilletődik s némán elsompolyog. De zárulván az ajtó, Bálint pap újra szól: „Részeltet végre minket az Úr áldásiból! Én véreim, haboznunk, remegnünk nem szabad, Fel kell őket keresnünk, kik távol bolyganak." .. . Pápának városára sötétség ráborul, Árnyékok imbolyognak a vár falán alul És mint lappangva járó éjféli szellemek A suttogó vizárnál halkai sereglenek. A tó tükrét suhanva sebes csónak szeli, Négyszer megjárja útját diákokkal teli S mikor negyedszer érnek partot s kiszállnak ott Lövés dördül az éjben ... Késő !... Mind átjutott. II. Bakonynak erdeje, Vadonnak belseje A bujdosók tanyája Lombos nagy fák között Sok árva üldözött Rejtekhelyét találja. Az útjok úttalan, Vad szél rájok rohan, Lábuk megvérzi szikla; Éjjel bolyonganak, Nappal barlangfalak Borulnak álmaikra. Az ételük bogyó, De ez sosem fogyó, Ád bőven a nagy Isten, Kiben reménykedik Szünetlen mindegyik Meg nem rendülve hitben. Sarújok elszakadt, Rongyos tógájukat Nincs, aki összevarrja, Keserves kínukat Sötét mennyboltozat Szelíden eltakarja. S ha gyúlnak csillagok, Szivükben felragyog A képe szebb időnek, Mikor kelet felül A napja felderül ínségben szenvedőnek. S elsúgnak egy nevet Az alvó táj felett, Azét, kit várva várnak, S szél hordja szerteszét Rákóczi nagy nevét A hangtalan határnak. De hallga! messzirül, Tölgyek, bükkök mögül Zsoltárnak cseng danája! Talán mennybéli kar, Felelni az akar Visszhang gyanánt reája? Vigyáz a rengeteg, Lélekzet sem piheg, Az ének jö, közelget; A kórus ismerős, Összhangos, szép, erős, Kelt édes gerjedelmet. Élet patakja ez, Vidáman csergedez, Hivőknek vigaszára, Bizván „eleitől", Zsarnokság összedől, Jóknak lesz sziklavára. Ágak szétnyílanak, S ott áll az ősz alak Kisded csapatja élén, A nyáj és pásztora, Professzor, iskola Bakonynak sűrű mélyén. Ujjongó zaj riad, Mind-mind felé szalad, Kezét csókolni vágyván, A drága, szent kezet, Mely béklyón senyvedett Borzalmas, szörnyű gályán. Majd támad némaság, Nem rezdül a faág, Még a levél se zörren, Csendes minden kebel, Bálint pap szót emel S beszélni kezd a körben : „Fiúk, napunk virad, Pápára tart a had Rákóczi zászlajával, Bottyán hordozza szét Bátran, büszkén a szép „Darabországon" által. Szabad hit és haza, Sínylődő nép java Van irva zászlajára. Megújult az idő, lm itt van a Dicső, Kit szívünk esdve vára. Előre, síkra hát! Keressük fel hadát! Álljunk mi is közéje! S küzdvén hitért, honért, Fonjunk mi is babért A fejdelem fejére!" . . . Dereng a szürkület, Pirulni kezd Kelet, A nap ragyogva feljő S útjok már lenn vezet Áldott mezők felett Hátok megett az erdő. III. Elhervasztotta az ősz a rét virágait, Madárnak énekétől nem hangos a csalit, De íme Pápa síkján virág kezd termeni: Tarkáinak ott színesen Bottyán vitézei. S a természet mikéntha ébredni kezdene, Köröskörűi a tájat betölti vig zene, Csendül sipszó, pereg dob, felharsan trombita, Munkához lát serényen a harcoknak fia. Készül a sok futósánc, ássák szorgalmasan, Biztos, mély rőzsegátban az ágyú helye van S mivel táplálja testét a gyilkos szörnyeteg, Hordják a társzekérről kicsiny diákkezek. Amott meg a malomnál, mely most még nem „tüzes" Hol támadást fedezni terűi el a füzes, Fejlődik sűrű rendben csatárok láncsora, Mint szemben fenn a várfal, a hossza akkora. Csákós, mentés leventék, edzett hősök között Elvétve egy-egy ifjú, nem harcra öltözött, Termetre szép sudár mind, ruhája fekete, Elszánt lélekre valló merész tekintete. Kezdődik most az ostrom! Az ágyuk torka már Megszólal menydörögve, reszket rá a határ És válaszúi a várból, mint vészes förgeteg, Röpköd szét sustorogva seregbontó löveg.