Pápai Hírlap – VII. évfolyam – 1910.

1910-02-05 / 6. szám

észlel. A közgyűlésen való megjelenés még akkor is, ha szervezetlen, előre elhatározott célzattal történik, mindig csak dicsérelet érdemel. Végre is a választók valóban azért küldték bizalmi embereiket a képviselőtestületbe, hogy annak tanácskozásain résztvegyenek s intézzék a közügyeket legjobb belátásuk szerint. Nem azok, emezek érdemelnek megrovást semmivel nem menthető hanyagságukért, közönyösségükért. Emezek a meg nem jelenők két csoportra oszlanak. Egy részük virilis jogon tagja a képviselő testületnek, más részüket ép úgy a közbizalom küldte a képviselőtestületbe, mint a túloldalon megjelenőkét. Tévedne, aki azt hinné, hogy a kötelességek tekintetében a két csoport között különbséget ismernők. Akár virilis, akár választott a képviselő, egyaránt vétkes mulasztást követ el meg nem jelenésével. A választott vétséget követ el megbízóival szemben, a virilis jogú vét a törvény ellen, amely nem egyszerűen jogként adja meg a közügyekhez való részvételt, de kötelességként is rá rójja a nagyobb vagyonnal rendelkezőkre. Jönnek aztán a határozatok, jönnek a gúnyos vállvonogatások, melyek a határozatokat kisérík, jönnek a szemrehányások, melyek a határozat meghozóit illetik, holott nem azok érdemlik a szemrehányást, kik a határozatokat legjobb meggyőződésük szerint meghozták, hanem azok, kiknek állandó távollétükkel tündöklése megadta a módot és lehetőséget, hogy sokaknak, sokszor talán a nagy többségnek, nem tetsző határozatok meghozhatók voltak. Itt aztán hiába a mentség, hogy »nem voltam ott, nem járok gyűlésre, meg ha ott lettem volna, egymagam mit sem tehettem volna ellene«. Egymaga az ember csak az utcán vau, ha minden ember a kötelességét teljesítve, megjelenik a gyűlésteremben, rögtön látja, hogy többé nincs egymaga, sokan, sőt többen vannak, akik összefogva legyőzhetnek minden ellenáramlatot, ami a város fejlődésének megbéuítására irányul. Tartozó kötelességünk kijelenteni, hogy ha hozott is az utóbbi években a közgyűlés olyan határozatokat, amik egy haladni akaró város igaz érdekeivel nem kongruensek, nagyobb veszedelmet eddig még nem zúdított a városra. Ámde mégis mikor oly fontos kérdések kerülnek a közel jövőben napirendre, amik a város sorsát hosszú időre megállapíthatják, akkor a város minden jó fia igazat ad nekünk, mikor kívánatosnak jelezzük, hogy ez ügyek tárgyalása ne (szó szerint véve e kifejezést) egyoldal ulag történjék, hanem vegyen részt a tárgyalásban minden oldal, minden rendű és rangú letéteményese a közbizalomnak s mindazok, kik vagyoni cenzus alapján foglalhatnának helyet (ha akarnának) a városi képviselőtestület kebelében. Lapunk más helyén olvasható azoknak az alkotásoknak lisztája, amelyek Győr város nemrég örök nyugalomra helyezett nagyérdemű polgármesterének nevéhez fűződnek. De vájjon hozzá fűződhetnének-e, ha azt a polgármestert nem támogatta volna egy tettre és áldozatra kész képviselőtestület? Bizony-bizony, közönyön, nemtörődömségen a legjobb szándék is könnyen zátonyra juthat. x. Felhívás és kérelem a vármegye lakosságához! Vármegyénk legfiatalabb kulturális és tudo mányos intézménye, az alig 5 évvel ezelőtt létesült muzeuma e vármegye lakosságának buzgalma és áldozatkészsége folytán ma már oly n agy anyaggal bir, liogy annak befogadására a vármegye székházának — különben is más rendeltetésű — helyiségei nem elegendők. Ezen körülmények tudatában, a muzeumegyesiilet a muzeum befogadására alkalmas helyiségről : a veszprémi régi „Nemzeti Casino" épületének megvétele által gondoskodott s a vármegye törvényhatósági bizottsága a vételárból még hiányzó, körülbelül 25.000 koronának fedezésére az 1909. évre 1 % pótadót szavazott meg. Mivel azonban a belügyminiszter a törvényhatóság ezen határozatához jóváhagyásával nem járult hozzá s így a fedezetről más módon kell gondoskodni, ós mivel a vármegye közönsége 1909 évi december havi közgyűlésében úgy határozott, hogy e hiányzó összeget társadalmi uton gyűjti egybe : Vármegyém lakossága, Hozzád fordulok e nemes, kulturális és tudományos oél érdekében ! Hozzád fordulok, hogy segíts méltó hajlékot adni ennek a gazdag, ma már országszerte ismeretes gyűjteménynek, mely a Te áldozatkészségeiből gyűlt össze, amely a vármegye minden lakójának közkincsét alkotja. „Ajándékozni jó és kedves cselekedet Isten előtt" mondja a Szentirás. Kétszeresen az a jelen esetben, midőn adományainkkal ezen szivet lelket nemesítő, a történelmi emlékek egybegyűjtése és közismertetésre bocsájtása által a közművelődést előmozdító nemes intézményre : vármegyei muzeumuaK céljaira ajándékozzuk filléreinket. Adjatok jószándékotok és tehetségetek szerint ! — Bármily csekély adományotokért is fogadjátok őszinte köszönetemet. A gyűjtő iveken aláirt összegeket a vármegye Hivatalos Lapjában nyugtázui s az eredményt a vármegye közgyűlésének bejelenteni fogom. Veszprém, 1910. évi január hó 12 én. Hazafias üdvözlettel, a vármegye közönsége n evében : Koller Sándor, alispán. Zeneciklus a Leányegyletben. — Chopin-estély. — Nagy élvezetben volt része azon intelligens közönségnek, mely a Leányegyesület helyiségét a múlt szombaton este zsúfolásig megtöltötte, hogy a Gerstl Leoné által tervezett és rendezett zeneciklus első részét, a Chopin műveinek bemutatására szánt előadást meghallgassa. Az eszme ilyen formájában teljesen új, bár felvetődött ehhez hasonló két évvel ezelőtt, amidőn ugyanott — igaz, alkalmatlan, meleg időben — kamarazene előadásokat kezdtek meg, amelyek azonban a folytatást igérő hirek ellenére érthetetlen okból abbanmaradtak. Most Gerstl Leoné, aki nemcsak zenekedvelő, de a zenéért lelkesedni tudó és másokat lelkesíteni akaró, kiváló tehetségű ariasszony — a nézetünk szerint is — helyesebb irányban indult el, amidőn a rengeteg zeneirodilom nagyjainak majdnem általánosan ismeretlen életrajzainak felolvasása kíséretében egy-egy zeneköltőt legjellemzőbb müveinek előadása által olyképen szándékozik bemutatni, hogy megérthessük azt a hatást, melyet az illető korára tett, melyet szabott, a változást, melyet okozott és a bámulat okát, melynek előidézője lett. Mert ha megvizsgáljuk a helybeli és vidéki városok zenei életét, azt tapasztaljuk, hogy a nagyközönség az ismertebb zeneköltőkről a nevén kivül legfeljebb annyit tud, hogy műveik előadása borzalmasan nehéz s ennélfogva tanul— K ínáljon meg aztán engem is, ha meg nem bántom vele ! — Rikácsolt egy gyenge hang. Van den Mhoon Károly úr körülnézett. — Hahó ! Azt gondoltam, hogy egyedül vagyok ! Ah ! bocsásson meg jó asszony, nem vettem Önt észre! A kandalló köpenye alatt, az árnyékban egy öreg asszony guggolt. E pillanatban vissza tért az ember is az istállóból. — Még rútabb, mint az imént gondoltam — dörmögte magában a polgármester. S csakugyan nem volt Bzépnek mondható az a magas termetű öreg ember, akinek olyan gzáiaz ajkú szája volt, mely egyik fülétől a másikig ért. Arca borotvált volt e mintha büszke lett volna rá, hogy tömérdek ráncait mutogathatja. — Elég a fecsegésből öreg — kiáltotta az ember, amint a szobába lépett — nekünk dolgunk van. Másszon fel oda uram, ott talál szalmazsákot és takarót. A polgármester aggódva nézegette a hágcsót. — Csak nem törik le alattam ? — Észrevesszük, ha le akar törni ! A polgármester útnak indúlt a veszélyes kapaszkodón. — Köszönöm derék emberek ! — kiáltotta le, mikor a függőágy deszkáira fellépett. — Jó, jó 1 Csak viselje magát csendesen 1 — felelte az ember s arca újra arra a sajátságos vigyorgásra torzúlt, melyet mély sóhajtás követett. — Ez aztán a kedvesség — gondolta magában Van den Mhoon úr — szörnyű jó mulatság, Elgyötörve a fáradságtól, végig nyúlt a szalmazsákon s behunyta a szemeit. Hátha elveszik onnét azt az ingadozó hágcsót ? Mikópen lehetne itt menekülni, ha esetleg megtámadnák ? Mert Van den Mhoon urnái pénz is volt, miért ne támadnák meg. Hallgatózott, hallotta az öreg ember durva hangját, az öreg asszony átható rikácsolását, a rozsdás ajtó sarok csikorgását, valami tompa dobogást, mitől a falak megremegtek s aztán többet semmit. — Hova mentek ? A dolguk után ? Mi dolguk lehet? Félt aludni — talán sohase ébred fel többé. Ásított s a fáradság végre mégis csak erőt vett rajta és elaludt. Eleinte álmodott is, azt álmodta, hogy három font lazacot megevett . . . de ez a kelleme? álom egyszerre boszorkány nyomássá változott át. Van den Mhoon úr Dante poklának eUő tornácában találta magát b világosan hallotta az elátkozottak jajveszékelését. Verejtékben fürödve ébredt fel. De a jajgathat tovább is hallotta. Tehát még se álmodott ? Szívszaggató gyászének hallatszott földszintről, belevegyülve a zivatar rettenetes zúgásába. Mi történik ebben a házban ? Tisztába akart jönni vele. Ledobta a takarót, felkelt a szalmazsákról, fogta a pisztolyait B eljutott a létrához. A komor ének érthetőbben hatolt fülébe. De hát honnét jő ? Oda lenn mély sötétségbe volt burkolva minden, nem volt ott |senki. Szerencsére a hágcsót nem vitték el. A polgármester úr újra e rozoga jószágra bizta súlyos testét s lemászott. Az ének tovább hangzott: kesergő zsoltároknak lehetett volna mondani, melyeket durva ordítozás és szuszogás szakasztott félbe. Van den Mhoon úr felismerte gazdája mély hangját, mely néha nagyon is mélyre szállt alá Utána recsegő, rikácsoló hang válaszolt. Valószínűleg az öreg asszonyé. Különös, még annál is több ! A polgármesternek eszébe jutott a pince nyilás, melyet beléptekor azonnal észrevett. Meggyújtott egy gyufát: a csapó ajtó le volt csukva. Ez az ének tehát a pincéből hangzik! Van den Mhoon közelebb húzódott a csapó ajtóhoz, lehajolt, majd elnyúlt rajta s fülét a deszkára illesztette. Most már kivehette a szavakat is: Q,uid sum, miser, tunc dicturus? Quem patronum rogaturus? — Mintha latinul énekelnének. De hát miért bújnak a pincébe, hogy ilyen énekekeket ordítozzanak ? — Suplicandi parce Deus ! — S miért kérik az Úr irgalmát a pincében? Az ének tovább hangzott s a csapó ajtón végig nyújtózkodott polgármester végre is elaludt. Egészen megfeledkezve arról, hogy milyen veszedelmes helyen van, Van den Mhoon Károly urat elnyomta az álom, mikor egyszerre úgy tetszett neki, mintha a osapó ajtó megmozdúlt volna. Emberek mozgatták s igyekeztek felemelni s nagyon elcsodálkoztak a váratlan akadályon, ami erőfeszítésüket meghiúsította. A polgármester hatalmas termetével természetesen nagyon megváltozott annak súlya. Van den Mhoon menekülni akart. De nem volt rá ideje, j Mindez