Pápai Hírlap – VII. évfolyam – 1910.

1910-10-22 / 43. szám

s még jelentékeny szubvenció, vagy egy összegben való hozzájárulás nem csekély megterheltetését jelentik városunknak. Viszont azonban csak a látni nem akarók látják, hogy városunk képe s egész élete mennyire megváltozott. A legutóbbi 15 évben, mióta nálunk — bár csak két — gyár van. Ha a népszámlálás az 1880-beli 14.000 s az 1900-beli 17.000 helyett 20.000-nél löbb lakost fog felmutatni, ha az egész Erzsébetvárost, vele a ligetet nézzük, ha .egyes üzleti és ipari ágak fellendülését tekintjük, lehetetlen, hogy ne lássuk, mit tettek nálunk a gyárak. S egy férfiakat foglalkoztató, családokat idetelepítő gyár még sokkal többet tehet, mint az eddigiek. Sok keserves kudarc után, mi gyáridetelepítö akciónkat érte, bizni nem merünk ugyan benne, hogy ez újabb akciónk sikerrel jár, mindazáltal azt, ami kötelességünk e téren, bizonnyal meg kell tennünk. Kötelességünk áldozni a célért, de egyúttal magunkat ajövö eshetőségei ellen is biztosítani adományainknak bekebeleztetése által. Ebbe a gyártelep — ha van neki, amint minden jel arra mutat, hogy van — reális bázisa, hisz tulajdonképen nem is gyárról, de egy réginek áttelepítéséről s kibővítéséről van szó, nyugodtan belemehet. S mi szintén nyugodtan várhatjuk aztán, hogy mit hoz a jó sors. A modern haladás követelményével szemben kötelességünket teljesítettük. — őr — Magyar proletáriátus. Csodálatos az a vakság, amivel mi magunk meg vagyunk verve. Itt, közelben, egész az orrunk előtt van sok-sok dolog, minden lépten-nyomon beleverjük az orrunkat és csak akkor vesszük észre, mikor külföldiek vagy külföldről figyelmeztetnek reá. Alig pár hónapja jelent meg a német könyvpiacon Majláth József gróf könyve a magyar agrárizmusról és csak e napokban Jaray Louis Guilleaume, francia államférfiú tanulmánya, melyet kormánya megbízásából külföldön és így nálunk is tapasztalt. És azok a kevesek, akik e munkákba csak bele is pislantottak, annál inkább azok a két kézen elszámolható egyesek, kik e műveket elolvasták, valami megdöbbenésfélével vettek tudomást olyan dolgokról, amelyek napnál fényesebb világosságot gyújtottak agyukban és úgy érezték, hogy feltalálták a bölcsek kövét, felfedezték az új Amerikát, magukba szíván e tapasztalatokat a leírtakból. Pedig dehogy, dehogy! Csak azt látták meg, amit látni és tapasztalni nap-nap után bőséges módjuk és alkalmuk volna, ha nem lennének megverve, vagy — ki tudja — nem megáldva-e azzal a vaksággal, amely éppen azt nem látja, ami közvetlen az orra előtt, a szemeláttára történik. Mind a két munkának van egy brilliáns fejezete — a többi brilliáns között —, nem ugyanazon címmel, de hasontartálommal. A magyar proletáriátusról szól. A különbség a felfogásban csak az, hogy mig Majláth József gróf bizonyos oknyomozó történelmi alapból kiindultan szociálpolitikai vonatkozásában beszél a tárgyról; addig a gyakorlati érzésű Jaray mint státus állapotot itéli meg és ebben a helyzetében veszi megfigyelés alá. Az eredmény, a levont következtetés azonban egy és ugyanaz. Egy pár rövid szóval úgy Összegezhető, hogy a mult kormánypolitikája teremtett meg az elpusztult zsentriből egy csodálatos, jellegzetes tisztviselői slátust, melynek tagjai általános szint és jelleget adnak magának a státusnak (hogy bizonyos malíciával az „állomány" szót ne használjuk), mely nem dolgozik, pártoskodó pénzhiányban szenved, a sógorság, a komaság és az atyafiság légkörétől és érdek-szférájától szabadulni nem tud, tudatlan, rátartó, hiu és szószerint idézve Majláth József grófot, „országos csapása" szegény hazánknak. Ám meglehet, hogy ezek a szinek rikítók és habár hangulatkeltésre nem alkalmasak, mégis elszomorítók, mert bizony-bizony igazak legnagyobb részükben. Hozzátesszük még azt is, hogy korántsem kiszenvedők, mint a kanadai bölény, sőt szaporodók, mint a tengeri nyul. Hogy miért van ez így: nagy, nagy kérdés. Kisbicskával nem lehet neki menni. Ismerni kell a nemzeti karaktert, az alkotmányjogi ós politikai fejlődést hazánkban és nem szabad figyelmen kivül hagyni általános szociológiai tapasztalatokat. Keresztül, vágva a kérdésen, csak egy rövid mondat lehet reá a felelet s ez az, hogy nálunk, Magyarországon mindenki úr akar lenni. Az úr fogalma pedig egyet jelent a dologtalansággal. Munka, testi, lelki munka egyaránt értéket nem képvisel és Tarjagos Illésként mi is abba a hibába esünk, hogy a munkát vagy nem tudjuk, vagy nem akarjuk értékesíteni. A többi azután ebből a megállapításból folyik. Hirdessük bár szájjal, teli torokkal a nehéz megélhetést, legyen bár minden harmadik szavunk a „létért való küzdelem", ezt és hasonló elveket, olykor mint oktató, jóakaratú tanácsokat a mások számára alkalmazunk csak, mi urak akarunk maradni. És kézzel-lábbal, kilincseléssel éppen úgy, mint könyökléssel, rimánkodással, nem kevésbbé mint „szelíd nyomással" csak azon törekszünk, hogy valami icike-picike hivatalocskát szerezzünk a magunk számára. így, így keletkeznek a vrzibiztosságok és a sóhivatali körlovasok, így és ezért alakulnak részvénytársaságok, vállalatok vagy gründolások, hogy a vezető szerepben a proletár magyar sine cura, minden munka nélkül vagy ennél csekélyebb munka ellenében úri fizetést, javadalmazást kapjon. De azért tósztozunk, agitálunk iparpártolás, kereskedelmi fejlesztés, gyáralapítás mellett s magunkat elaltatva, el akarjuk hitetni, hogy keztyütlen kézzel meg tudjuk szorítani a kereskedő puffadt kezét, a munkás kérges tenyerét, mert beeresztjük, értékeljük a munkát. Magunknak pedig keresztkérdésnek tekintjük, velünk született úri inivoltunkból eredőnek tartjuk, hogy mi: nemzetfenntartó elem, mi: a tisztviselők és ezáltal máris úri osztály, együtt vagyunk a néppel, — szájjal, de nem érzésben és gondolatban. De hiába, ez, éppen ez a nemzeti karakter, ez jellemzi a magyar proletáriátust. A színházi hét. Valóságos operett-áradat zúdult reánk a héten. A kétrendbeli kudarc után, mit a társulat hősnője, Fehérvári Juliska kétrendbeli felléptével aratott, az igazgató célirányosnak tartotta a kisasszony szerződését felbontani s más hősnőről gondoskodni. Míg az újonnan szerződött drámai színésznő bevonult, addig aztán volt operett — rogyásig. Közülök újdonság csak egy volt, a szombati Muzsikusleány. Ez a muzsikusleány édes testvére a tavalyi Erdészleánynak, sőt némelyek állítása szerint nem más, mint maga az erdészleány pirospöttyös tehenes Rézi álruhába öltözve. S mind a mellett, hogy a cselekmény összes motívumaival együtt régi kedves ismerősünk, az alakok, a hangulat nem egyéb puszta ismétlésnél, mindamellett a darah a szombati bemutatón a közönségnek igen tetszett. És nem ha egyszer tetőtül talpig fakó vagyok ? S miért hívnak vörösbegynek, ha egy árva vörös tollam sincsen ? Apró, fekete szemeivel esdőn nézett az IJrra, aztán elfordította a fejét. Körülötte hamvas vörös fácánokat, vörös nyakravalós papagályokat, vörös taraju kakasokat látott, nem ia említve a pillangókat, arany halakat, meg rózsákat. S természetesen azon jártatta az eszét : milyen csekélység az, amit kíván: csak egy csipetnyi festék kellene a begyére, mindjárt szép lenne s a neve is ráillenék. — Miért adtad rám a „vörösbegy" nevet, ha tetőtül talpig fakó vagyok ? — kérdezte újra a kis madárka s leste, hogy majd így szól hozzá az Ur : — Lám, lám, hogy elfeledtem a begyedet vörösre festeni, kis madaram, várj csak egy kicsit, mindjárt megteszem. De az Ur csak mosolygott s így szólt : — Vörösbegynek neveztelek el, az is maradsz ; a te gondod, hogy megvöröaödjék a be • gyed. — Azzal fölemelte a kezét s újra fölröpítette a kis madarat. A vörösbegy nagy gondolkozva szállt le a paradicsomba : mit is tehetne ilyen csepp madár, hogy a begye meg vörösödjék ! Nem jutott egyéb az eszébe, minthogy fészket rak a csipkebokorba. S meg is rakta a bozótban a sűrű tüskék között. Mintha csak azt várta volna, hogy majd egy rózsaszirom a begyére ragad 8 megszínesíti. * A világnak e legboldogabb napja óta töméntelen esztendő tovaszállt. Álllatok is, emberek is kiköltöztek a paradicsomból s elszéledtek a föld kerekségén. É8 az emberek annyira vitték, hogy megtanulták a földmiveiést, a tengeren járást, szép ruhák varrását, sőt régesrégen tudtak már nagy templomokat, hatalmas városokat is épiteni, amilyen Thebae, Róma és Jeruzsálem. S ekkor új nap virradt fel, melynek az emberiség történetében szintén nem volna szabad sokáig feledésbe merülnie. E nap reggelén ott ült a vörösbegy Jeruzsálem falain kivül egy kopár sziklán. Dalra tanítgatta a csipkebokorban rakott kicsike fészkében a fiait. Arról a csodaszép napról mesélt nekik, mikor Isten a világot megteremtette, meg arról, miképen adott nevet a teremtményeinek. Valamennyi vörösbegy elmondta ezt a fiókáinak, kezdve az elsőn, aki hallotta az Úr szavát s kezéből került ki. — S lássátok — fejezte be szomorúan a mondókáját — a teremtés hajnala óta annyi esztendő lefolyt, annyi rózsa elhervadt, annyi madárfiók kikelt a tojásból, hogy se szeri, se száma és a vörösbegy kicsiny, fakó madár ma is, még mindig nem tehetett szert vörösbegyre. — Hát az őseid sohase próbáltak valami dicső dolgot mivelni, hogy megszerezzék a megfizethetetlen vörös tollazatot ? - Kérdezték az apróságok, csőrüket tágra tátva. — Mind megtettük, ami csak telt tőlünk, de kárba veszett valamennyink fáradsága — mondta a kis madárka. — Már a legelső vörösbegy összetalálkozott egy másik madárral, mely szakasztott olyan volt, mint ő s elkezdte oly szenvedélyesen szeretni, hogy a begye szinte kigyúlt belé. — Ah most már értem, a jó Isten azt akarja, hogy oly forrón ezeressek, hogy a begyem tollazatát pirosra fesse a szivemben lángoló szerelem — gondolta magában. De igyekezete kárba veszett s vele együtt a többié is valamennyié s majd egyszer a tietek is. Az apróságok szomorúan csipogtak s márelkezdtek azon keseregni, hogy sohase veresedik meg a pelyhes begyük tollazata. — Aztán a dalban biztunk — folytatta nyugodtan az anyamadár. Már az első vörösbegy is oly lelkesen dalolt, hogy a begye duzzadt bele Lakásberendezéseket DRACH ADOLF u. m. háló-, ebédlő-, iroda-, előszoba- és konyhaberendezéseket megrendelésre rajz után készítek a legmodernebb kivitelben, ízléses, olcsó és modern BÚTOROK állandóan raktáron! Javításokat is elfogadok. : ~ bútorasztalos, Pápán, Jókai-utca 14. szám alatt.