Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.

1909-09-11 / 37. szám

nak nagyszerűsége, hogy az ember ismét célt ért, nagyotmerése ismét diadalt arat. így azonban félő, hogy vásári komédia lesz az egészből s mi — a távol szemlélők — ahelyett, hogy okulnánk, boszankodunk. Szini szezon előtt. A hangzatos szólamokat, melyeket a szini szezón kezdetén az unalomig megszoktunk, engedjük át másoknak. Ma már a közönségnek nincs szüksége arra, hogy bebíztassák a színházba, hivatkozván hazafias érzésükre, a művészet és irodalom iránti kötelességére, városunk jóhirnevére stb. stb., viszont a színészet sem várja a sajtótól, hogy csalogatója, kikiáltója, legfeljebb, mondjuk, támogatója legyen. Amióta a szinház lelki közszükséglet lett, azokat kik e közszükséglet kielégítésére hivatva vannak, ép olyan komolyan kell felfogni s ép úgy is kell kezelni azt, mint bármely más vállalatot, mely valamiféle közszükséglet kielégítésére alakult. A nemzeti kultura szent ügyének cégére alatt folytatott dédelgetésnek ma már semmi értelme sincs. Annak, ki lelki közszükségletét kielégíti, a közönség megadja a maga megillető jutalmát, tények bizonyítják, hogy a szinház ma már egészen jó üzlet; ha üzlet, még nem is oly nagy baj, de üzérkedéssé fajulnia nem szabad. Frázisok helyett komoly és őszinte véleménynyilvánítás köszöntse a jövő héten közénkbe érkező társulatot. Mondjuk meg neki — több évi szezón tapasztalatai alapján — mi az, amit várunk töle, mi az, aminek tervszerű kivitele nemcsak a futólagos tetszést szerezheti meg, de maradandóbb hatást is biztosíthat működésének. Várjuk a társulattól s várjuk első sorban vezetőjétől, az igazgatótól, hogy ne fogadja el egész vakon, minden előleges kritika nélkül azt, amit neki a fővárosból kínálnak. Akárhányszor valamelyik külvárosi színházban szinrekerült fércelményt slágerdarabnak ajánlnak a vidéki direktor számára, ez megveszi, betaníttatja s csak mikor már jól benne van a próbákban, vagy esetleg az előadás alatt látja be, hogy minő silány „mü"-vet sóztak a nyakára. Ekkor már persze a dolgon segíteni nem lehet. A darabnak menni kell, egyszer, kétszer, de ha lehet háromszor is. És szilire kerülnek így oly szellemtelen, trágár fércelmények, hogy általuk a szinház elveszti jogcímét nemcsak arra, hogy komoly erkölcsi tényezőként legyen számbavehető, hanem arra is, hogy „tisztességes" mulatóhelynek tartassék. Szigorú előzetes cenzúrát kérünk tehát a darabok szinrehozatalát illetőleg. E cenzúrát gyakorolja első sorban maga az igazgató, de ha akár akarata, akár képessége (ez utóbbit egyáltalán nem teszszük fel róla) hiányoznék ehhez, akkor tartsa kötelességének az erre hivatott szinügyi bizottság, hogy gyakorolja a cenzúra jogát. Kicsinyes gáncsoskodás, az elfogultság bármely neme ne vezessék működésében, de annyit méltán elvárhatunk töle, hogy az erkölcsi métely terjesztésének töle telhetőleg gátat vet. Tervszerű kivitelt várunk az igazgatótól az u. n. diákelöadások terén. Tavaszszal, sajnos, kissé elkésve, de előkelő helyről hangzott el tiltakozás egyik „diák-előadás" cime alatt szinrekerült rémdráma ellen. Idén még idején felemeljük szavunkat az ellen, hogy diák-előadásnak szinte ötletszerűen ráncigáljanak elő bármiféle ócskaságot, sőt léhaságot. Tessék visszaállítani azt a régi jó szokást, hogy az igazgatóság diák-előadásoknak szánt darabokból még a szezón kezdete előtt egy választékot bocsásson az iskolák vezetőségének rendelkezésére, ezek válasszák ki a megfelelő négy-öt darabot, e darabra a társulat készüljön becsületesen el, hogy az az ifjúság irodalmi értékű müveket láthasson művészi előadásban. Egyelőre csupán ennyit kívántunk elmondani. Elmondtuk pedig abban a reményben, hogy az igazgatóság megszívleli szavunkat s rajta lesz, hogy az idei őszi szezón ne csak pénztári, de művészi sikerekben is gazdag legyen, hatása ne az erkölcs romlásában, de az irodalmi tudás terjesztésében és a művészi izlés fejlesztésében nyilatkozzék meg. — őr — A magyar föld terhei. Dr. Fellner Frigyes egyetemi magántanár, aki tudvalevőleg a magyar nemzetgazdaságnak s főleg a földhitelpolitikának egyik legalaposabb ismerője és leghivatottabb ismertetője, két hét előtt a párisi nemzetközi statisztikai kongreszszuson nagyérdekű előadást tartott a magyar ingatlan teherviszonyairól. A kiváló tudós előadását a következőkben ismertetjük: Dr. Fellner Frigyes az összes magyarországi ingatlanoknak telekkönyvileg bekebelezett adósságait 4034 milliárd koronára becsüli, amelyből 2860 milliárd, azaz 70'9% a mezőgazdasági művelés alatt álló földekre, 1174 milliárd, azaz 291°/ o pedig épületekre esik. A mezőgazdasági jmüvelés alatt álló földek összes értéke Magyarországon 15.374 milliárd koronára tehető. Ha ezt az értéket összehasonlítjuk a mezőgazdasági jelzálog-kölcsönteherrel, akkor megállapítható, hogy a földbirtok értékének 18-6°/ o erejéig van jelzálog-köles önökkel megterhelve. A kötött birtoknak (hitbizományoknak, egyházi birtokoknak, állami és községi ingatlanoknak stb). azaz az egész földterületnek 34'27.%-ának megterheltetése lényegtelen. A 2860 milliárdnyi adósság tehát sokkal korlátozottabb területen oszlik meg. Ha az összes mezőgazdasági ingatlanok 15.374 milliárdnyi értékéből leírjuk a kötött birtoknak 5268 milliárdot tevő értékét és a szabad birtok értéke gyanánt így nyert 10.106 milliárdnyi összeget vetjük az összehasonlítás alapjául, akkor ennek összes jelzálog-terhei 2860 milliárdban adódnak, ami 28'3%"

nyi eladósodottságnak felel meg. Azonban nem elég a jelzálog-adósságok mennyiségének megállapítása akkor, hogy tisztába jöjjünk az ingatlanok összes terheivel. Szükséges számot vetni a közterhekkel is, melyek a földjövedelemnek igen jelentékeny részét vonmeg a bolond zsidóknak való a cím. Én csak Bakó úr vagyok, egyszerűen Bakó. Nagy demokratasa'gában a környék valamennyi parasztgyerekének elvállalta a kereszt apaságát és örvendezve rázott kezet a komáival, a gulyás parasztokkal. A parasztok nevették, sőt egymás között lesajnálták. — Szegény, féleszű — mondogatták a háta mögött. A legnagyobb öröme az volt, ha mezítláb sétálgathatott otthon a kertben a méltóságos aBBzony nagy rémületére. — O, te bolond ! — kiáltott rá Muhorai Melissán és régen otthagyta volna az urát, ha az nem lett volna olyan gyámoltalan. A báróné az egész másféle asszony volt. Igaz, hogy az ő ősei között nem találódnak nádorispánok, sőt taláu a nagyapján kivül egyéb Ő8e nem volt, az is számadó juhász volt a Barkó báróknál. A báró néha keserűen emlegette : — Kegyed a nagyapjának köszönheti a rangját, méltóságos as»zony. Ha az öreg nem lopott volna annyi juhot világéletében, kegyed ae volna ma báróné. Melisaán ilyenkor sírva fakadt, mert csöppet sem volt büszke a nagyapjára. De hát eddig még csak olyan hétköznapi bolondság volt a báróék hóbortja. Az o nagy bolondságuk a két gyermekük volt : Anna és András. Az apa a leányát imádta, a báróné a fiát bálványozta. A báróné ostoba szeszélyből a kamasz Antal bárót leány-ruhában járatta ; erre azzal duplázott rá a báró, hogy Anna baroneszt fiúnak öltöztette. Utóbb a nevüket is felcserélték. A szoknyás bárófit Anna kisasszonynak hivták a családek, mig a leány Antal báró névre hallgatott. Hogyha a báróné francia-kisasszonyt hozatott leányosított fia mellé, a báró harmadnapra egy kiszolgált vén huszárŐrmeetert fogadott fel, aki lovagolni, vívni tanította a leányt. A báró a kastély földszintjét lakta a leányával, mig felesége „Anna baronesszel" éa Zsuzsa kisasszonnyal, a család vénkisasszony rokonával az emeletre húzódott. A közös ebédlőben találkoztak, máskor nem is igen látták egymást. Mig esténkint lágy zongorahangok hallatszottak az emeletről, a báró „ Antallal" pipázva heverészett a medvebőrökön. Erős pálinkát ittak és az apa vadászkalandokat mesélt fiának, amely kalandok tán Boha»em történtek meg, de ha megtörténtek, az sem lett volna baj. „Antal báró" már betöltötte tizenhatodik évét és a férfias sportok, vadászatok megerősítették nyúlánk termetét. Szarvasbőr lovaglónadrágjában, sarkantyús-csizmájában keményen lépett és elváltoztatott férfias hangon beszélt. A falubeli urakkal vígan tegeződött és roppant haragra tudott gerjedni, ha valaki célzást tett leányi voltára. Télen, mikor a városi színházba hajtattak, udvariasan nyújtotta karját bátyjának, a válligérő hajú „Anná" nak és kihívóan fikszirozta a színésznőket. Olykor szemtelen megjegyzéseket suttogott a jelenlevőkről az apja fülébe, amin az öreges báró alattomosan nevetett. A megyei urak vidáman köszöntgettek Antalnak a páholyba ós különös hangsúllyal mondogatták: — Szervusz báró ! A báró komolyan rázta vissza a kezét és a Vörös-ökörben gyakran csapott mulatságokat. Barkó báró boldogan fizette ki a „fia

u smucig adósságait. — Csak azt sajnálom — mondogatta —, hogy a nőkkel nem barátkozhatsz. Mert valamidkor magam is nagy huncut voltam . . . Igazán olyan nagy huncut volt-e Barkó báró ? Ki tudná ? Apai szivének jól esett minden féle szives hazugságokkal traktálni a „fiát", akinek, véleménye szerint, úgy sem lehetnek ártalmára a csiklandós történetek . . . Antal báró aztán, hogy teljes kedvére tegyen az apának, egy muzsikus, víg nyáron, amikor éppen csak aludni járt haza Zsombékra a székvárosból, megszöktette Börzsönyi Mihály polgár leánykáját, Esztikét. Előbb csak Bécsig mentek, később a CSERBAK GÜSZTAY mű-ruhafestő, vegyi ruhatisztító, fehérnemüek és függönyök gőzmosó-intézete Pápán, Fó'-utca, Kis Tivadar úr könyvkereskedése mellett. Elfogadok uri és női ruhákat műfestésre minta után is, bármilyen színben.