Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.

1909-05-29 / 22. szám

borította el meggyötrött leikeiket. Higyjenek-e, bizzanak-e vagy lemondjanak-e? Ez előbbi volna a legkönnyebb, a gyönge lelkek szerepe. Hozzájuk illenék, hiszen oly gyöngék! És mégsem modhatnak ^le. Mert amely betölti multjokat, jelenjöket, melynek bűvös körében élnek, s mely élteti őket: az eszme erős, az eszme örök. Magukat tagadnák meg, ha az eszmét cserbenhagynák. Mily könnyű volna az élet, ha nem élne az eszme, nem volnának céljaink! Mily könnyű volna és mily nyomorult volna! Esdő szemeiket az égre függesztették és szorongó szívvel valamit óhajtottak, valakit vártak. És egyszerre csak zúgás támadt, mely az egész házat betöltötte, az Űr lelke leszállt közéjük és mindnyájan megtelének Szentlélekkel. S íme, nem rettegnek már a múlt véres emlékeitől, nem érzik magukat elhagyatva, gyöngének, tudatlannak; megnyílik előttük a jövőnek végtelen távolságba elnyúló képe fényesen, ragyogóan. Odakünn még sötét az éj, de idebent nyoma sincs a kétségnek, mely csak az elébb is lelkökre nehezült. Ellenben hit és rendületlen bizalom szállt szivekbe, mely varázserejével hősöket teremtett belőlük. S e hittel és bizalommal indultak el szerte idegenbe, messze útra és meghódították a világot. így van megirva a bibliában és a történelemben. * Ne szálljon a lelkünk messze, Keletre; maradjunk itthon a hármas bércü szent hegyek határolta földön, melyen a történet tanúsága szerint ezer év óta éli nemzetünk remény és kétség közt napjait. Itt küzd a magyar nép; lelke el-elborong nagy szenvedéseinek véres emlékein. De ha ezek az emlékek föltámadnak, megjelennek: nem a halál rémületes képét idézik fel, hanem azét az örök küzdelemét, mely örök életet igér és biztosít. Onnan kívülről gyakorta nehezedik ránk is a vak, sötét éjszaka. S idebenn ilyenkor a kétség fogja el a csüggeteg lelkeket. Higy jenek-e, bizzanak-e vagy lemondjanak-e ? Sokan választják a lemondást, mely nyugodalmas napokkal kecsegteti a gyöngét. De lemondhat-e egy nemzet, melynek története van? Melynek küzdelmes múltjában ott van az eszme, melyben él, mely élteti s mely egyszersmind jövendője is. Önmagáról mondana le az a nép, mely lemond a küzdelemről. Cél nélkül nincsen élet, vagy ha van, az csak tengődés! Ma pünkösd ünnepe van s a Szentlélek eljövetele napján mi is, mintha valamit óhajtanánk, mintha valamit várnánk. Nagy célok előtt áll a küzdő nemzet. Talán ismétli magát újólag a történelem, a nemzet Géniusza nem hagy el bennünket, közénk száll és mindnyájan megtelünk vele. Talárt megerősít bennünket e szent lélek s nem rettegünk multak sötét emlékétől, nem érezzük magunkat elhagyatva, gyöngének; talán megnyílik szemeink előtt, nemzeti nagyságunk végtelen távolságba olvadó képe fényesen, ragyogóan . . . Odakünn lehet bár sötét az ég, de idebent nyoma sem lesz a kétségnek, ellenben hit és rendületlen bizalom száll a szivekbe, mely varázserejével magukat feláldozó hősöket formál a gyöngékből is. Pünkösd ünnepe van, jöjj el, szállj közénk, s erősíts meg bennünket nemzetünk Istenének szent lelke ! Yárosaink vigyázzanak! Városaink tömörülése, úgy látszik, mégis meghozza a maga jó eredményeit. Öntudatra ébrednek, közjogi függetlenséget követelnek, új gazdasági erőforrások megnyitásán folytatnak eszmecserét és fogadnak el határozati javaslatokat. De mint minden előrehaladásnak, úgy ennek is megvannak a maga ellenségei. A városok önállósági törekvéseit, sőt kongresszusi együttmüködésöket is már a retrográd szellem sajátságos szemüvegen át kezdi bírálgatni. Álszenteskedő arccal félti e mozgalomtól a magyar közigazgatási és közgazdasági, de kivált a mezőgazdasági érdekeket. E múlt századbeli korhadt gondolkodás, amelynek hangját félszázadon át szégyelte a napi sajtó hasábjain továbbítani, ma már befurakodott a legelterjedtebb, persze reakcionárius ízű lapokba. Mézesen-mázosan beszél ugyan, de elárulja minden szavával, hogy a városok önállósítási vágya nem tetszik neki, jobban kellene összeforrniok a megyével, mint eddig voltak, sőt még, a már törvényhatósági joggal felruházott városokat is ismét a megyei közigazgatással kellene szervezeti kapcsolatba kötözni. Mert szerinte csakis e módon remélhető a magyar falusi gazdálkodás fellendülése és egész közigazgatásunk megjavítása. Szinte mosolyogni való kedvet éreznénk e XVIII.-beli, táblabírói eszmefuttatások felett, ha az effajta hangoknak a tovaterjesztésétől nem féltenők városaink most megindúlt tevékenységét, 4 mai időic nem a haladás napjai. Most a társadalmi és közéleti téren a sötétség készíti elő orgiáit és a hanyatlás, a maradiság kap mindig erőre. Ha a városok nem lesznek éberek küzdelmök egész vonalán és ha idejekorán vissza nem kergetik odujokba e letűnt századok gyászmadarait, még nagy galibát csinálhatnak ezek. A százados penésszel bevont gondolkodásaikkal és elveikkel bővebben foglalkozni haszontalan fáradtság lenne. Elég pár szóval végezni velők. : „ Mezőgazdasági tekintetben előttünk áll és szinte kiált az az igazság, hogy minél közelebb fekszik egy falu valamely városhoz, anyagilag annál szerencsésebb helyzetben van és minél nagyobb, fejlettebb e város, annál kedvezőbb az illető közeli község helyzete is. Azt pedig senki sem vonhatja kétségbe, hogy városaink között legnagyobbak, legiörekvőbbek és fejlődésre legképesebbek az önállósággal bírók. E világos adatok tanúságtétele az, hogy mezőgazdasági érdekből is, bár minden valamirevaló városunk önálló lenne. Ami pedig a kérdés közigazgatási részét illeti, csak javára válnék az országos administráció ez ágának, ha kisebb körzetekre oszlanék és a mainál kisebb területekre szorítkoznék a megyei közigazgatás központi vezetése. Ily igazságaik mellett is legyenek ébren városaink és vigyázzanak! De legyenek vigyázók még másban is! Az anyagi erőforrások közé ne sorozzanak mindent. Csak olyat, amely a város egyetemlegességének is használ és az egyes iparűző polgárok megélhetésének sem árt. ítzt kérték volna tőle, hogy rögtön teremtsen elő egy orfeumot, megfelelő személyzettel, harminc táncosnővel, tizenkét kokottal és kétszáz üveg pezsgővel, Banda Marcit is beleértve. — Hjaj kérem, honnan veszek én most rögtön bírót! ? — A föld alól, vagy a kabátja ujjából, vagy akár a mélységes pokolból: — az nekem teljesen mindegy ! — De rögtön bírót, kisbírót, elöljárót előteremteni, hát az abszurdum ! — Miért abszurdum ? — Mert egyik az innenső határszélen kapál, a máfcik meg a túlsó határszélen kaszál ! — Na jól nézünk ki ! Hát legalább a kisbírót teremtse elő valahonnan ! — Még azt talán megtaláljuk a kocsmában. Majd inkább magam nézek utána. — Hát legyen olyan jó, de gyorsan, gyorsan, addig is én megnézem a tömlöcüket, hogy megfelelő-e. Ha jól tudom, egy rab is van benne, én zárattam be öt napra. A jegyző elrohant, a főbíró meg kiment az udvarra. Akkor jutott eszébe, hop-y a tömlöokulcsot nem kérte el, hát újra visszament és az irodában most már végre leült, az tán oigaret tára gyújtott. Mire a cigarettát elszíta, a jegyző is visszakerült. — Na van-e kisbíró? — Mindjárt lesz. Kiküldtem érte. Hamar beér, mert itt kapál a kertek alatt. — Hát addig nézzük meg a fogdát. — Nem nézhetjük, mert a kisbirónál a kulcs. — Szóval várni kell ! Mindig csak várni és várni és várni ! De a kisbíró hamarosan ott termet. Már az országútról látta, hogy a főbíró erre tart. — Na hála Isten, csakhogy itt van kend ! — Szaladtam is, megtisztöllöm a tekéntetes főbiró urat! — Hát nyissa ki hamar a fogdát, megnézem, megfelelő-e. A kisbíró meglepődött. — A fogdát? — A fogdát háti — Mingyár kérem, csak előbb lehúzom a csizmámat, mer ott van a kujesa. Ahogy szalattam egész a torkáig lecsúszott. — Na csak hamar, hamar! A kisbiró igyekezett is, de állva sehogysem tudta. Végre is abban hagyta. — Leülök a küszöbre odakinn, oszt majd ott mingyár lenn lesz. Hát le is ült, aztán mindjárt lenn is termett a csizma és előkerült a kulos. — Meg van-e már az a kulcs vagy hány ökörrel húzassam le azt a csizmát a kend lábáról? — Ehun van e tekéntetes uram ! Már hogyne vóna meg, mikor megvan 1 Hát csak tessék megnézni azt a tömlöcöt, — Menjen kend, oszt nyissa ki. — Igenis, nyissam ki ! Már hogyan nyitnám, mikor nyitva is van. Nem vót az becsukva, megtisztöllöm ássan reggel óta. — Hát hogyan a menydörgetős menydörgőbe lehet az nyitva, mikor én egy rabot zárattam bele. — Nincs abba rab ! — Hát hol van ? — Hol van? Hát kérem az uttörtént, hogy — azigaz, én vagyok a hibás, bevallom. - hogy hát biz az a tiszta igazság szerint most nincs itt. A főbiró éktelen dühbe gurult, a jegyző sápadozott, a kisbíró ellenben nagyokat pislogott s olyan képet vágott, mint akinek kezében érték a lopott malacot. — Na hát ez jó vicc ! Kitűnő, borzasztó jó vico ! Rettenetes jó vicc ! — mondogatta a jegyző, miközben egymásután háromszor elöntötte az epe. A főbiró ellenben szangvinikus ember vc.lt. Nem birt magával. Majdnem ordított. — Maga barom jószág! Hát hová tette azt a rabot! ... Na hát ez gyönyörű dolog .. . Én elitélem, átadom az elöljáróságnak és a végén UflTTMANN lí Nftr gőztégla és tetőcserép gyára Ifi IIII IIX •1 H V Borsosavör. Ktfzn. iroda: Pána. Borsosgyőr. Készít legjobb minőségű tetőcserepet és különféle idomtéglát, Közp. iroda: Pápa. Mintákat kívánatra bárhová díjmentesen küld.