Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.
1909-01-16 / 3. szám
a fogyasztott áram mennyisége jóformán stagnált Nagyobb helyiségekbe mind nagyobb mértékben vezetik be e lámpákat, melyek az utcavilágításban rövid idö multán — részben az Ívlámpák rovására is •— dominálni fognak. Ilyen körülmények között a telep vezetőségének szorgosan kell arra vigyáznia, hogy ha a telepbe befektetést tesz, az olyan legyen, ami nem fog holt tökének bizonyulni. Ilyennek mondják a szakértők az akkumulátor telepet, mely kisebb összegű kefektetéssel az egész nappali világítás ellátására elégséges lesz. Ez utóbbira nézve már hozott is határozatot telepünk felügyelő bizottsága. A kibővítés kérdésének megfontolását szűkebb bizottságra bizta. Valószínűnek tartjuk, hogy ők alapos kalkuláció utján ugyanarra a meggyőződésre jutnak, mint amiben mi e helyen — a tudomány közismert eredményei alapján — kifejezést adtunk és egész bizonyosra vesszük, hogy teendő prepozíciójuk nyomán városunk üzletének hasznothajtó üzleti jellege mind érezhetőbben nyilvánvalóvá lesz. A magyar demokrácia. Valamikor, még nem is olyan régen, a múlt évszázad negyvenes éveitől kezdve a nyolcvanas évek derekáig lehetett demokratikus jeleket, erősebb vonatkozásokat, sőt sok helyütt ilyen színezetet is látni társadalmi életünkön. A nagy negyvennyolcas idők áldott maradványa volt az, amely a kibékülés idejében újra életre kelt az elnyomattatás után. Sohasem volt erősebb és imponálóbb a a magyar társadalom széles e hazában, mint ebben az időben. A politikai élet és a kormányhatalom és a törvényhozás az ő erejét a sok egészséges és, a magyar nemzeti érdekeket támogató törvényekhez ebből merítette. A tudomány, a közigazgatás, az összes társadalmi tevékenység ez egységes elv körül forgott: a hazában mindenki egyenlő, s egyenlő tiszteletet érdemel, aki hűen megteszi minden kötelességét. E szellemben felnőve, nem érezték a polgárok egymás közötti különbségöket, nem hajkurászták annyira az érdemjeleket és a különböző címeket s nem irkálták tele névjegyeiket régi és új, igazi és hamis előnevekkel. Deák Ferencnek puritán jelleme ragyogott az intelligencia szeme előtt követésre méltó példáúl és ebből az időből maradt fenn használati utasításra van szükségünk, hogy állítólagos mélységeikbe behatolhassunk. Izleltetőül elolvasom Ady egyik legújabb versét, tessék kitalálni értelmét, cime Halálba vivő vonatok : Vonatok, melyek hozzá visztek, Vonatok, melyek tőle hoztok, Oh vonatok, járjatok rosszul, Ha éjszakában száguldoztok. Messziről intő lámpák fénye, Hova engem : halálba csaljon, S találkozzunk egy szörnyűséges Halál-üvöltő lakodalmon. Úgy látszik, vasúti szerencsétlenségről van benne szó, épen nem jó kivánsággal, rémséges mondatalkotással. A Holnap fiatal irói lenézik a magyar talajt, szolgailag, meg nem értve utánozzák a francia dekadens irókat; közőlük a Holnap folyóirat hat férfit s egy nőt mutat be versben és arcképben ; ez arcképek közös vonása, hogy valamennyien affektált, fáradt arckifejezéssel, kimerülten, álmos szemekkel bámulnak a világba, szenvelgik a mindent lekicsinylő nagyságot, b csaknem mindegyiknek bozontos, rendetlen a haja s végül a férfiak mindegyikének le van borotválva a bajusza is. E hét versiróról egyik extasisben levő ismertetőjük ezeket írja: Ébredők, tapogatódzók, keresők, szárnypróbálgatók, de azért nagy költők, irodalmunk reformálói. Emőd Tamásról így ir: még tele van iskolai olvasmányok emlékével s azokat dolgozza ki, fúrja, faragja, gyúrja, gyömöszöli a magáévá; Miklós Jutkáról pedig ezt irja: „ő még nem élt, főleg olvasott, Adyt olvasta, de ép azért, mert parlamentünkben az a szokás is, hogy az országos képviselők mind te szóval illetik egymást egymással való érintkezés közben. Ez erőteljesebb demokratikus szellemnek tulajdonitható az a mindenképen magyar érdekű áramlat, amely ez időtájt a névmagyarosítás terén igen hatalmas keretekben mozgott. A nyolcvanas évek közepe táján ezt az üde és nemzetéltető levegőt, régi, penészes és dohos szél kezdette felváltani. Egyik feltűnő jelensége abban nyilvánul, hogy a névmagyarosítást egy-két esetben kigúnyolni kezdették. Egyes hírlapjaink, politikai és nem politikai személyek civódásai és bírálatai közben vágták az illető szemébe, hogy 50 kr.-os magyarok csak és nem régi törzsűek. Nemcsak a névmagyarosítás ügyének ártott ez a helytelen hírlapi felfogás, hanem még inkább a szolidáris demokratikus közgondolkodásnak. Mert ettől fogva mind jobban különbséget tesznek a magyar név —i és —y vége között és csakhamar felébred a régi nemesi nevekkel és törzsekkel dicsekvés vágya, amivel együtt jár az első társadalmi disszolució : különbség a dzsentri és a nem dzsentri, illetve a polgárok között. Ez a társadalmi szétválás, mivel az emberi hiúságon alapszik, megteremtette csakhamar nálunk a hiúság más beteg kinövéseit. Az új nemességre, a kisebb-nagyobb titulusok utáni szaladgálásra kapott kedvet a köztevékenység legtöbb szorgalmas embere, aki előtt tehát nem a haza érdeke lebegett, hanem: a cim, a rang, az ordó. Pedig ott, ahol a hiúság a tengelye a köztevékenységnek, a haza sorsa gyenge lábakon áll. A hiúság csak rothasztani tud mindé niitt, még ott is, ahol sikereket mutat fel, mert e sikerei csak külsők, látszólagosak. Ettől a kortól fogva tehát szomorú változás lép fel társadalmi életünkben. Nem csak hogy megsokasodik a különböző cim-, rang- és érdemjelek tulajdonosaik száma, hanem a megszólításokba is becsúszik, majd egyedüli úrrá lesz : a nagyságod, a méltóságod, a kegyelmességed stb. hangsúlyozott kiejtése. Ma már úgy szólván senkit sem szólítanak a maga hivatala neve után, mint 30—40 évvel pl. főszolgabíró úrnak, alispán úrnak, miniszter úrnak stb. hanem a fenti levezető címzéseket használják. Mintha nem a hivataluk szerezte volna ama titulusokat is nekik. Vájjon mennyiben felel ez meg a magyar önérzetnek ? Nincs-e ebben szolgai jelmondás? A demokratikus gondolkodás és érzület hanyatlása mind jobban megtermette káros gyümölcseit és ma már ott vagyunk, hogy alig van város, vagy más nagyobb vidéki központ, ahol a cim, rang és foglalkozás szerint széttagolva ne lenne a társadalom és az egyes rétegek farkaszszemet ne néznének egymással. élete oly kevés, van egy telt hangon kitörő, nagy sikolya az élet után". Persze ennek nagy érdeme, hogy Adyt olvasta; inig ugyanazon a lapon Kis Józsefet elitéli, mert Arany nyomán járt; s ebben igaza is van, mert az utánzó nem művész. Végig megy az irodalomtörténeten s jó Ber2senyinket ókori rigmusok menydörgő kasznárjának nevezi, Vörösmarty, Arany, Petőfi szerinte elavultak tartalomban, formában ; lenézi, kifakad az irodalomtörténeti kritika ellen s ő maga irodalomtörténeti kritikát gyakorol:. lenézve irodalmunk kiváló alakjait s fenhangon hirdeti, hogy Ady azért nagy költő, mert külföldi költőket olvasott, vagy legalább neszét vette külföldi törekvéseknek; mert nem a szerény muskátliról énekel, hanem a sokféle színben pompázó krizantémunkról ; költészeti dogmájuk a népiességet kiszorító külföldieskedés. Adyt s társait ez az újabb irodalomtörténeti kritika nagy költőknek mondja, mert Párisból, a francia decadens költőktől vettek hangot, alakot, tartalmat, s mégis nagy hangon hirdetik : a magunk életét merjük élni, kifejezni. Juhászról ezt irják : „verseiben a pórázon vezetett simulékony halk versaillesi álmok, rokkokó képek, szajnai habok fénylő fodrai jelennek meg." Közös vonásuk csupán a városi, a nyugati ; megvetően nyilatkoznak nemzetünkről : mit ér az ember, ha magyar, irja Ady Endre, akiben Piros dalra gyújtott a vér; fennen hirdetik nemzetünk rothadását, így Oláh Gábor : „Megettük a kenyerünket, elittuk az eszünket, elvertük a pénzünket, minden további erőfeszítésünk egy-egy ha És ott, ahol már e rétegek között a küzdelem is megindúlt, mind az iskolai kérdésekben, mind az állások betöltésénél érvényesül már a retrográd irány. A felsőbb, egyetemi tanulási szándékot is megakaszthatja az, ha valaki alsóbbrendű, szegény családból származott. Az egyes állások betöltésénél is már nem ritkán minden érdem ellenére csupán a születési bizonyítvány dönt. No meg a felekezet is. Ami a felekezeti állapotainkat illeti, az e téren előállott visszavonásokat is a demokratikus közgondolkodás elgyengülése okozta. Minél tovább halad az idők kereke, annál inkább minden művelt ország éltető eleme lesz a nemesen felfogott, igazi demokratikus társadalmi észjárás és közérzület. Magyaroiszág csak nem akar az idők kereke alá kerülni. Pedig könnyen oda jut, ha csak társadalma idejekorán vissza nem tér arra az igazán emberséges és egyedül hazafias útra, amelyet a múlt ^század negyvenes éveinek korszakalkotó szelleme szabott meg számára: a valódi demokrácia útjára. tíy. Gy. i YÁRMEGYÉRŐL. * Vármegyei telefonhálózat. Bélák L íjos járási főszolgabíró, a törvényhatósági bizottság annak idején közölt határozatának megfelelőleg a vármegyei távbeszélő-hálózatra az előfizetők gyűjtését megkezdette. Széleskörű agitációjával a következő szép eredményt érte el : Eiőfizetőkül jelentkeztek: Roseofild Sámuel járóházapusztai lakos, Járóháza és Szalmavár pusztákra, Gindele Géza földbirtokos felsőszalmavári birtokára, Breuer Lázár és Uuger János jákói lakosok, Pollák Ferenc farkasgyepüi lakos, Jákó község, gróf Esterházy Pál lovászpatonai uradalma, Strausz Géza és dr. Miklós István körorvos lovászpatonai lakosok, gróf Esterházy Sándor marcaltői lakos, nagybirtokos, Mihályi Géza mihályházai, Szóld Zsigmond mezőlaki és Kovács Antal békási lakosok, nagybérlők, gróf Wallis Gyuláné szül. Somogyi Júlia p.-kovácsi nagybirtokos, Walla Géza nórápi lakó--, nagybérlő, Mandl Aurél ugod-vadkerti nagybérlő, Langráf és Hirschfeld cég ugodi mészkőtelepe, dr. Nagy Imre pápakovácsi, dr. Parányi Soma ugodi körorvosok községeik terhére, a pápa ugodi hitbizományi uradalom simaháza pusztai gazdaságára, az ugodi, huszárokelői, fenyőfői, kupi és iharkuti erdészeti hivatalai számára, Billitz Ferenc és fia pápai cég az ugodi és döbröntei mésztelepeire, Bartos Károly vaszari lakos, nagybérlő, Klein József mezőlaki és mátyusházai nagybérletre, Wertheimer Pál ugod-diósi nagybérletére, Mihályi Géza nagybérlő a mihályházai és gecsei nagybérletére, Lengyel testvérek dákai talmaa lépés a sir felé!" De én azt hiszem, hogy e szavak nem ránk, hanem a Párisban élt s a dekadens költőket szolgailag utánzókra vonatkoznak, akik ott elverték pénzüket s elitták eszüket s azért verselnek érthetetlen módon ! Nem megszégyenítő e, midőn Ady így ir : Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmadoztam déli verőn, A szivem egy nagy harangvirág S finom remegések : az erőm. Gémes kut, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álombakók, A Tiszaparton mit keresek ? Ezért nem kell nyugotra, Párisba meuni ! Ismétlődik irodalmi történetünk egy jelensége, a Petőfi utánzók kora; a sallangos költészet. Ezek az új szolgai utánzók természetüknek s tudatlanságuknak me^felelőleg csak a hibákat értik meg, nagy zajjal hanggal lépnek föl s támadnak, hogy a tehetséges irók elhallgatnak, de akadtak férfiak akkor is, Gyulai Pál, Szász K, Lévay J., akik tanulmányozták a külföldi nagy költőket, művelték izlesiiket, tiszteletben tartották a művészi s nemzeti szellem követelményeit, műveikben éreztették az ízlés, az érzés finomságát, a francia dekadens utánzók tanulmányozták ugyan a dekadenciát s ennek Ízléstelenségét, érthetetlenségét ültették úgynevezett verseikbe ; az igazi nagy költőnek nem utánzónak, hanem teremtőnek kell lennie, művelnie kell ízlését, éreznie kell a kor haladását, új eszméit visszasugároznia, ép ezért ismernie kell a külföldet is, de minden tettében a művészi