Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-12-26 / 52. szám

desen kérődztenek. Ej, talán mégis jó lesz egy kicsit szunnyadni, gondolta. Hanem alig merüle álomba, egyszer csak hirtelen fölijede. Zarahusztra jelent meg álmában s imigyen szólt: vissza ne térjetek Jeruzsálemnek, mert Heródes igen fenekedik a gyermekre. Az öreg Menyhért megcsóválja ősz fejét, felcühelődék szép csöndesen s oda méne a khámhoz. A Hold szépen bevilágított a khám ajtaján. — Hallod-e te József, furcsa álmot láttam az elébb. Heródes király halálra keresi a Messiást, mert félti hatalmát. Menekülj a gyermekkel tüstént, ha mondom, Egyptomba. József is megcsóválja bozontos fejét. Gondolkozik. — De nézd csak, milyen édesdeden alszik anyjával együtt. Sajnálom felkölteni őket. Várjunk reggelig. Elaludtak. Hanem most meg József riada fel álmából. Valaki, úgy tetszék egy angyal, mintha vállon ragadta s megrázta volna: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját és szaladj Egyptomba!" Fölkel József s odaméne az alvó bölcsekhez. — Hallod-e te Menyhért, most már nem késem egy órát sem, hanem megyek a gyermekkel és anyjával Egyptomba, mert én is álmot láték. Fölkelének azért Menyhért, Balthazár és Gáspár, meg a szolgák is, odamenének a khámhoz, felmálházák a szamarat, felülteték az anyát a gyermekkel és útnak bocsáták őket. Hajnalodott. A keleti ég megvilágítá az egyptomi mészköves utat, melyen a szent család menekül vala dél felé! Szegény József lihegve fut vala a szamár mellett. A három bölcs a bethlehemi dombról sokáig féltve néz vala utánok. * * * A napkeleti bölcsek déltájon útnak váltanak hazafelé. Jeruzsálemet balra hagyva, egy Bethlehembe vivő mellékuton találkozának alkonyat előtt Heródes király poroszlóival. Megismerték őket. — Hová mentek Heródes király poroszlói ? — kérdezék. — Bethlehembe. Keressük a Messiást. A király megparancsolá, hogy minden gyermeket megöljünk,- mert a Messiásnak meg kell halni. A bölcsek felsóhajtának, de menten megnyugodtanak. József a gyermekkel már Zsidóország határán van. Aztán egy himnuszra gyújtanak, mely a rossznak a jó ellen való harcáról és a jó győzelméről szóla. És nyugodtan mentenek tovább. Fáradt hajós éneke.* Lelankadt már sok szép vitorlám, Mik egykor oly büszkén dagadtak, S hivém: tündérföldre ragadnak, Hol kincs, dicsőség mosolyg rám. . . . Hívtak szelíd virágos partok, Csöndes révek ... de mind lenézve Csak rohantam viharba, vészbe — Excelsior! — én tovább tartok! Hahó! — én nem kötök ki gyáván Sem zivataros félelemből, Sem parazita kényelemből — Előre csak te büszke gályám! S a cimboráim rendre-sorra Egymásután mind elmaradtak És engem végzetemre hagytak, Ki irigyen, ki szánakozva. És partok, révek tovatűntek . . . 5 hiába kémlelek im, messze: A dicsőség kincses szigetje Sehol. . . csak vész zúg mindenünnet. .. * A „Vasárnapi Újság" karácsonyi albumából, a szerző szives engedelmével. S úgy rémlik bár: imént volt éppen Az indulásom, — ám ha látom Keshedt gályám s enfakulásom: Tudom, rég volt már. . . nagyon régen. Karom lankad. . . inam is rogy tán. S bár lelkemben hajnalsugár ég: Körül leng már az alkonyárnyék, Időm lejár . . . kenyerem fogytán. Fáradt vagyok . . . már nincs más álmom: Csak az, hogy e hányt-vetett gálya Hol csend, nyugalom, béke várja, Partot érjen és révbe szálljon. A nagyvilág káprázatának Hiúságom ha még tán enged — Szivem csak egy vágyat melenget: Vágyát egy enyhe kisvilágnak. S ha gyarló bűnös vándorodra Még kegyelmes szemmel pillantasz Stella Maris! — te jó irgalmas, Parancsolj oh, a hullámokra: Ringassák az én tépett gályám Virágos partra, csöndes révbe: Hol nem kincs, hírnév hideg fénye, Csak hü, meleg szeretet vár rám. Oh, mert érzem, hogy minden, minden Mulandó hiúság e földön — Egy boldogít csak s él örökkön: A szeretet, mert ő az Isten! Lampérth Géza. Nevezetes évforduló Pápa történetében. Irta: Kis Ernő. A jövő év junius 12-én száz éve lesz már, hogy Beauharnais Jenő olasz alkirálynak a nagy Napoleon segítségére siető francia hadaiból az előcsapat, Maedonati tábornok alatt, megverekedett városunkban a hátráló János főherceg utócsapatát képező Nugent ezreddel. A borsosgyőri vámtól a piacig és innen a kálváriáig s még kissé azon is túl tartott a harc, amely a mieink megfutamodásával végződött. 1809 jun. 11-én volt a karakói hidnál az ütközet, onnan jött János főherceg városunkba az ő hátráló seregével és másnap utána jött üldözésére a francia had. Itt már csak az utócsapat várta az indulás idejét, mikor megérkeztek a franciák és ennek folyománya lett a fentirt utcai harc. A menekelő Nugent ezred a főherceg serege után sietett még Takácsi felé, mikor megérkezett városunkba Beuharnais hada is és az ellentállásért 2 órai szabad zsákmánylást engedett városunkban katonáinak. Röviden elmondva ez a mi városunk története az 1809,-i francia háborúban. A lapokban olvashattuk, hogy Győrvármegye kezdeményezésére az ősz folyamán összejöttek a szomszéd vármegyék főtisztviselői és tanácskoztak az 1809,-i szemerei ütközetnek méltó megünneplésén. Ezen az ünnepélyen úgy Pápa várost, mint Veszprémvármegyét is méltó hely illeti meg, mert városunk fentebb irt és még az alább elmondandó eseményeken kívül, Veszprém megye is jelentékeny részt vett e hadjáratban, t. i. egy ezred gyalogot és 4 század lovasságott állított ki vármegyénk, mikor a király a nemesi felkelést, az utolsót, elrendelte. „Hálaadó szivvel emlékszem — irja erre vonatkozólag gr. Zichy Ferenc főispán körlevélben a szolgabiráknak — azon hazafias buzgóságára, mellyel e folyó esztendőben február 19-én kelt és március 7-én kihirdetett felséges parancsolat következtében felséges királyunk és édes Hazánk javát előmozdítani segítette, úgy hogy nemes seregeink gyors felkészítése és minden törvénysértés nélkül való gyarapítása, számos katonaseregek felállítása és ezeknek tartására ajánlott pénz és gabonabeli segedelem, egy szóval ezen számos, de törvényes áldozatokkal nyert dicsősége ezen nemes vármegyének büszkén érezteti velem azon szerencsét, hogy ily hazafiaknak kormánya kezemre bízatott.* Ismeretes dolog azonban mindenki előtt, hogy bármily lelkesen sietett is vármegyénk a király oltalmára, bizony csak megvert minket is a francia, mint annyi mást, no de ez szinte divat volt akkor Európában. Hogyan kívánhatta volna tehát valaki a fentirt Nugent ezred katonáitól azt, hogy egyedül ők legyenek kivételek! Leverettek ők is és már-már sírjaikat is elfeledjük az elesetteknek, pedig ott nyugosznak jellelen sírjukban a kálváriái temető és a kórházi földek mellett elhúzódó árkokban, s ha más nem is, de a város története őrzi emléküket. Hogy azután az utcai harcot követő 2 órai szabadzsákmánylás alatt mit szenvedhetett városunk, azt mindenki elképzelheti. Egyes jelenetei e zsákmánylásnak nem minden humor nélkül valók lehettek. így pl. mikor Zsoldos doktor lábáról ráncigálták le a franciák a csizmát, vagy, mikor Márton István professzor úr felnyitotta a követelődző francia katonáknak a kollégiumban a könyvtárszobát. Hogy ilyenképen belecsöppent városunk a hadjárat történetébe, hát hire-neve még I. Ferenc királyunk előtt se maradt ismeretlen. Tudomást vett még arról a három vitézről is, akik mint pápaiak kitüntették magukat e hadjáratban és ezek voltak ifj. gr. Zichy Ferenc lovasezredes, a főispán fia, továbbá Baráth István lovaskáplár és Fodor István lovasközvitéz. Ezek kitüntetésére maga József főherceg a nádor jött el Pápára a háború után, 1811 jun. 8-án. E három kitüntetett közül Baráth Istvánnak övéi és a hazája iránt való mélységes szerelmét még Jókai Mór is tollára vette és megörökítette a Névtelen Vár cimü regényében. Előadván róla, hogy mikor errefelé ment el a had Pápa mellett, haza kéredzkedett, hogy nejét és kis családját megtekinthesse, de mikor azután ismét mennie kellett, kis fia is a kengyelt fogta úgy húzta vissza, hogy maradjon, de hát még a feleség. Rájuk kiáltott, a haza elébb való mint a gyermek és a feleség és elvágtatott a tova vonuló hadsereg után. Ennél nem kevésbbé emlékezetre méltó azon vitézsége, amellyel a szemerei mezőn az ellenségtől körülfogott kapitányát, gróf Zichy Károlyt kiszabadította. Nevezetesen közéjük vágtatott a támadók közé, ezzel magára vonta őket, s azután egy jó széles árok átugratásával ő is, de azalatt a gróf is elmenekültek. Vitéz egy ember volt Fodor István is. Ő meg egy jó pajtását akarta kivágni támadói közül és ekkor 13 lövést kapott, mégis elvágtatott, hanem most meg a lovát lőtték ki alóla, hát kardra került a dolog és 11 kardvágást kapván összerogyott és fogságba jutott. A háború után azonban a kórházból szerencsésen hazakerült. Mikor e pápai vitézek kitüntetésére megjött a nádor, a város nagy örömmel fogadta őt. Hintója előtt Kocsi Horváth Sámuel inszurgens kapitány lovagolt, a hintó mellett pedig id. gr. Zichy Ferenc főispán és Kisfaludy Sándor a költő, a nádor szárnysegédje és még Rohonczy János táblabíró. Délután a pápai katonaságot képező Bellegarde gyalogezred felett a nádor szemlét tartott, estére kelve a várost kivilágították. Reggelre kelve a nádor félhétkor kijött a várkastély udvarára és ott ifj. gr. Zichy Ferencet a Lipótrend középkeresztjével feldíszítette. Innen kíséretével a piacra ment, hol Baráth István és Fodor István várakoztak nagy közönség jelenlétében. A nádor itt magyar nyelven beszédet intézett a kitüntetendőkhöz és amannak egy ezüst érmet tűzött mellére, emennek pedig pénzadományt nyújtott át. Amint pedig ezek után előállott az ősz Baráth István, hogy fia és társának kitüntetését megköszönje, hát csak sírni tudott az öreg és a szemeit törülgette, mit szépen utána csináltak csaknem az összes jelenlevők. így figyelmeztet bennünket a történelem arra, hogy Pápa városát méltó hely illeti meg a tervbe vett szemerei ünnepélyen. De még ezzel nincs is vége a mi városunk és vármegyénk részvételének az 1809-iki hadjáratban, mert a háború után maga Veszprémvármegye 20.000 frtot szavazott meg a közgyűlésében a háború folytán árván maradt 18 megyénkbeli nemesi család árváinak és 53 nyomorékká lett insurgensnek a felsegélésére. Ezen érdemek alapján I. Ferenc királyunk az 1810. és 1811. években a dunántúli várme-