Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-11-14 / 46. szám

de oly módon, hogy az értekezlettől kiküldött néhány férfitag s a nőegyesület keheléből kiküldendő tagok együttesen intézik, mint ezükebbkörü bizottság a népkonyha összes ügyeit s így a városi jótékony nőegyesület vezetőségére a népkonyha felállítása nem jelent újabb jelentékeny áldozatot időben és fáradságban. Ily alakban kerül ez az ügy a jótékony nőegyesület választmánya elé, — nem kételkedünk — ép oly lelkesedéssel teszi magáévá az eszmét, mint amily lelkesedéssel azt a tegnapi értekezlet fogadta. S ha így lesz, a városi jótékony nőegyesület több mint három évtizedes áldásos működése még intenzívebben fog hatni s a nyomor enyhítésére ez az egyesület még eredményesebben fog közrehatni, mint eddig Szerencsés gondolatnak tartjuk a tegnapi értekezlet azon megállapodását is, hogy a még mindig divó koldulás helyett 8 ennek teljes megszüntetése ellenében aláírási ivek bocsátandók ki, melyben az egyesek a maguk anyagi erejének tekintetbe vételével ajánljanak fel bizonyos évi járulékot a népkonyha céljaira. Hisszük, hogy ez a lépés is sikeres lesz, s mig egyrészt az adakozókat megszabadítja a heti filléres adakozás alkalmatlanságától, másrészt lehetetlenné teszi, hogy az összekoldult fillérek pálinkára fordíttassanak s az adakozás ahelyett, hogy a kéiegető szegények javát szolgálná, ezek további romlásának, züllésének okára váljék. Szegényügyünk rendezése általában szükséges. Szükséges, hogy a város, mihelyt anyagi ereje engedi, gondoskodjék menedékházakról illetve a szegények lakásáról. De addig is, mig ez lehetséges lenne, a szegények helyes segélyezése tekintetében egyik legfontosabb eszközt, melynek megalkotása alig ütközik nehézségekbe, okvetlenül meg kell szereznünk s ez egy — úgy a teljesen vagyontalanokat, mint a sajátos körülményeiknél fogva ráutaltakat—tiszta, tápláló élelemmel ellátó népkonyha felállítása. * * * A Jókai-kör közgyűlése. — 1908 november 8. — A Jókai-kör 1907—1908. évi közgyűlését elnöke Gyurátz Ferenc elnöklete alatt tartotta meg. A közgyűlést az elnök Jókai szellemének és munkásságának szentelt beszéddel nyitotta meg. A magasan szárnyaló beszédből kiemeljük azt a részletet, melyben az illusztris szónok Jókai költészetét jellemezte a következőkben: A nagy angol költőről, Shakespeare-ről mondják, hogy gondolatai, eszméi egy végtelen szellemi kincstárt képeznek. Jókairól is joggal elmondhatjuk, hogy alkotása, amit maga után hátrahagyott, egy tenger, amelybe akárhol bocsátkozzék le a búvár, mindenütt talál igazgyöngyöt. Ismeri őt ma már nemcsak a paloták, de a kunyhók lakója is; vele együtt örül, mereng, lelkesül az ifjú és a vén. Nélkülözhetetlen útitársa ő már mindenkinek, aki érzékkel, vonzalommal bír mindaz iránt, ami szép, ami nemes, jó. Ő, a nagy költő, velünk van mindenütt. Gondolatvilágunkban találkozunk vele, ha örülünk, ha szenvedünk. Kiapadhatatlan, örökifjú humorával eloszlatja a lélekre nehezülő gond fellegét. Az élet vándor út, de ő mutat ezen virágokat, szép, vonzó koszorúkat és mutat derűt és oly megragadóan rajzolja azt, ami kedves, vonzó, oly megindítóan festi elénk a hitnek egetvívó hatalmát, a szeretetnek boldogító erejét s a reménynek biztató, hervadatlan olajágát, hogy vele társalogva, önkénytelenül valljuk: „jó minékünk itt szemeinkkel látnunk a napot". Majd ugy mutatja be az életet, mint küzdelmet, amely sebeket vág a lelken, a fájdalom nyilával szakgatja a szívet és a keserűség könnyharmatával áztatja a vándor-útat. A szenvedés hősével az olvasó együtt érezi a fájdalmat, de ugyanakkor egyszersmind éled szivében a szent érzelem : a részvét, mások könnyei, bánata s az emberiségnek sebei iránt. Elénk tárja az igazság s a gonoszság között folyó, meg nem szűnő harcot: ott előttünk a küzdelem, amidőn a gonoszság mindelőbbre halad, győztesen forgatja fegyverét, döntögeti maga előtt mindazt, ami szent, üldözi, keresztre veri, tövissel koszorúzza az igazságot. Diadalzászlót emelget a porbadöntött emberi méltóság felett! Fáj, remeg a szív a szomorú látványon; de másfelől meg úgy emelkedik a kebelben a tisztelet, a kegyelet, az erény iránt, amely sokszor a bűn zsarnokságának tiprott zsámolya, a becsület, a hűség iránt, amelyet a gonoszság Golgothára hurcol. Erősbül iránta a kegyelet, kész az ember az igazság hősével együtt tűrni, áldozni, azon hitben, hogy a töviskoszorú megdicsőít, az üröm-pohár, a szenvedés keresztje a nyomorúság földjéről az éghez emel. Felmutatja aztán a harcnak eredményét, tanúsítja, hogy a gonoszságnak küzdelme hasztalan, diadala hiú; hiszen győzelmében ott hordja már a bukásnak, a bünhődésnek átkát. Ott látjuk mindenütt Jókai műveiben az erkölcsi igazságszolgáltatást, s ő fenntartja reményünket a jónak végdiadalában ; ami tagadhatlanul szükséges ahhoz, hogy a halandó az életharcon, a megpróbáltatások között, mikor diadaljeleivel, csábjaival kisért a sátán; szilárdan megmaradhasson az erény utján. Milyen vonzó a kép, melyen a legszebb polgár-erényt: a honszerelmet rajzolja: mikor annak oltáránál az áldozatban versenyez az ifjú s az öreg, odaküldi a család legdrágább kincsét, ha a közös édesanya: a haza kéri. Megihleti a honszeretet, az akaratot, erőt, s az utolsó kunyhó lakóját is, tiszteletet parancsoló erkölcsi magaslatra állítja. Mikor ezt látjuk, a honszeretetnek áldozatát a közügyért, honért, s szabadságért: hogyne éledne ugyanakkor a kebelben az a nemes érzelem, amelynek melege dobogtatja a szivet, ha a vész idején önfeláldozásra készséggel kell a honfiúi hűségről bizonyságot tenni. Felgyúl a lelkesedés, amely a szabadságért, hazáért híven tékozol vért, életet. Az elnöki megnyitó mély hatást gyakorolt a hallgatóságra. Ennek adott kifejezést dr. Kapossy Lucián ügyvezető alelnök azzal az indítvánnyal, hogy a remek beszéd az évkönyvbe egész terjedelmében felvétessék. A közgyűlés tagjai ez indítványt lelkes tetszésnyilvánításokkal tették magukévá. A kör 1907—1908. évi működéséről szóló titkári jelentés felolvastatván, köszönettel tudomásul vették s vele összefüggőleg a következő határozatokat hozták: 1. Elismerő köszönetet szavaztak a házi esték és szini előadások összes szereplőinek. 2. Háláját és köszönetét nyilvánította a közgyűlés a zenészeti és szinészeti szakosztályok fáradhatlan buzgalmu érdemes elnökeinek: Sült Józsefnének és Jákói Gézánénak, hasonlókép elismerését fejezte ki Németh István irodalmi szakosztályi elnöknek, valamint Nagy Gabriella és Sándor Pál szakosztályi előadóknak s köszönetet mondott a műkedvelői előadás rendezésében kifejtett tevékenységéért Körmendy Béla ig. tagnak. 3. Mindazoknak, kik a Petőfi-Jókai szoborra gyűjtöttek és adakoztak s ez által a megindított gyűjtés fényes eredményét elősegítették, köszönetét nyilvánította a közgyűlés. Kiválókép megköszönték a gyűjtésben résztvevő intézetek igazgatóinak és tanárainak, hogy a gyűjtést az ifjúság körében nemcsak engedélyezték, de tanítványaik szivében a lelkesedés lángját felgyújtván, őket a kitűzött cél elérésben buzgó munkásságra sarkalták. 4. Megbízták a főtitkárt, hogy a kör 1907— 1908. évéről évkönyvet állítson össze. Az évkönyvbe az elnöki megnyitón, titkári és pénztárpeljen. Szerencsére az élet nem olyan akadékoskodó, mint a regény. Mondjuk egyszerűen, az élet okosabb: megalkuszik, kiegyezik. És ezt okosan teszi. Az udvarlók teljesen egyetértettek abban, hogy Józsa barna, lelkes szeméből annyi értelem sugárzik, hogy tekintetbe véve az öreg számtartó előnyös vagyoni helyzetét, bárki is habozás nélkül a lábaihoz omolhat. Ezt maga Józsa is tudta és gyakran nem minden keserűség nélkül tapasztalta, hogy az udvarlók milyen alaposan vannak tájékozva a papa nagy tejgazdasága és a fejős tehenek száma felől. Nem egyszer szomorúan konstatálta, hogy ezeknek a teheneknek a hátán kell neki a boldogság révébe jutni. — Ez így van, — konitatálta az okos leány, — a papa jóformán azért dolgozott egész életében, hogy az én férjemnek legyen bőséges költőpénze . ... Mikor augusztus utolján hazajöttek Hévízről, Józsa, József bátyjának hűségesen beszámolt az iszapos források környékén tett tapasztalatokról. Meg kell jegyeznem, hogy a szelidlelkü árvaszéki ülnök rajongóan szerette a kis tömzsi, okos húgát. Most is áhitattal hallgatta a legjelentéktelenebb részletet is, mely húgának szórakozásával vonatkozásban állott. Egyik rövidebb pauza után Józsa pajkos mosollyal mondotta : — Igaz a, majd férjhezmentem. — Oh ! — kiáltott József közbe. — Igen, — folytatta Józsa, — az egyik udvarló egész komolyan kijelentette, hogy mihelyt titkár lesz, eljön és oltárhoz vezet. Az árvaszéki ülnök komolyan vette a dolgot. — Mihelyt titkár lesz, — ismételte, — hát most micsoda ? — Fogalmazó. — Hol? — A minisztériumban. — Melyiken ? Józsa felkacagott. — Odáig nem jutottunk, hogy azt is megvallotta volna. Egyébként csak azért említem, mert az illető jól ismer téged. — Ugy ? Hogy hívják ? — Nagy Jenőnek. Az árvaszéki ülnök felugrott örömében. — Nagy Jenő 1 Igazán ? No ez pompás ! A legjobb barátom. Te, Józsa, ez az egyetlen fiu, a kihez őszintén, komolyan ragaszkodtam Imádtam ! De meg is érdemli ! . . . — Igazán ? — Ésküszöm ! Nem akarok sokat mondani, de büszke lennék, ha sógorom lenne . . . — Lám, lám . . . József elragadtatással folytatta : — Józsa, ha te úgy ösmernéd, mint én ! Ha tudnád, micsoda közjogász. Józsa közömbösen vont vállat, jelezvén, hogy a közjog csak igen kia mértékben imponál neki. József lelkesedéssel folytatta: — Igazi tudós, a mellett szerény, ki egyszerűen letagadni képes érdemeit. Te, nekem most is Jenő az eszményképem . . . Azt mondod, hogy a minisztériumban van, ez tévedés, tudtommal a közalapítványi igazgatóságnál van, de ez mellékes. — Rám nézve egész mellékes, — mondotta Józsa, — nem érdekel az az úr. — Lehetetlen ! — kiáltotta. És szomorúan tette hozzá : — Milyen kár! Ah, Józsa, ha úgy ismernéd, mint én. Milyen szíve van annak a fiúnak és mennyi esze ! Emlékszem, hogy valami franci* tudományos munkát fordított, amit jól megfizette'*. És tudod, mit tett a pénzzel ? — Elköltötte. — Ohó, a bátyja özvegyének küldte az utolsó garasig. Képzeld, egy fiatal ember, a fővárosban, hol minden lépés költekezésre csábít, hol soha nincs elég pénze az embernek . . . megvonja magától, ócska télikabátban jár, hogy bőkezűen segélyezhesse sógornőjét . . . De ez semmi. — No, már ez valami, — mondotta Józsa hirtelen komolysággal. — Hallgasd csak meg a következő esetet, melynek szem- és fültanuja voltara. Kis korcsmába jártunk étkezni. A korcsmárosné özvegyasszony volt, a leánya elég csinos . . . Erről a leányról sok mindenfélét mondottak, de mi tudtuk, hogy tisztességes leány, csak kissé szabad modorú. Egyszer egy úr, könyvelő volt, valami komisz rágalmat terjesztett róla. Jenő rendre utasította s mikor ez szemtelenül megismételte a rágalmat, Jenő olyan lovagiatlanul bánt el vele, hogy annál lovagiasabbat én sohasem láttam . . . — Mit tett? — kérdezte Józsa. — Megverte. De alaposan. Csihi-puhi! Ahol érte. — Érdekes. — Mi, én magam is azt hittem eleinte, hogy valmi vonzalmat érez a korcsmárosleány iránt. Szó sincs róla. Jóformán nem is beszélt vele, csak a legszükségesebbet, de nem engedte, hogy valaki egy •édtelen leányt . . . Érted ? — Értem, . . . Azaz mégsem . . . Jótsef, mondotta a leány, — reám ez a te Jenő barátod egészeu más benyomást tett. Én raffiaált hozományvadáaznak néztem 8 aszerint bántam is vele.