Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-01-25 / 4. szám

a magyar sziv, hevesebben lüktet ereinkben a vér valahányszor orcapirulással kell olvas­nunk azt, hogyan éri a magyarságot a szégyen a horvátok és a nemzetiségek miatt, — akkor gondoljuk első sorban is: haza, a mi vármegyei nemzetiségi viszonyainkra! Itt vár minket a nagy munka. Itt, közvetlen szemeink előtt a nagy és egyút­tal gyönyörűséges feladat: megmagyarosítani a mi „nemzetiségi szigeteinket!" És — mintha e szózat ismerős lenne. / En irigykedve olvastam éppen lapunk legutóbbi számában azt, hogy Zalamegyé­ben az ottani főispán és tanfelügyelő kezde­ményezésére megalkották a D. K. E. korén belül a zalamegyei közművelődési egyletet éppen oly célból, hogy a muraközi horvát és vend nemzetiségek között teret mutassa­nak a magyar társadalomnak a magyarosí­tás magasztos missziói munkájára. Amidőn soraimat vármegyénk főispán­jának b. figyelmébe ajánlom, egyúttal arra kérem: szívlelje meg, nem volna-e helyes, szükséges, óhajtandó a mi ^nemzetiségi és nyelvi szigeteink megmagyarosítása érdeké­ben« itt is megalkotni a I). K. E. kebelén belül a közművelődési egyletet? Hisz ezt — az általános nemzeti érdek mellett — a mi vármegyei érdekünk is han­gosan követeli, de Hunkár Dénes főispánt pedig egyenesen kötelezi erre — az ő főis­páni székfoglaló beszédében tett Ígérete. = Városi térkép. Lapunk hasábjain többször megsürgettük egy új, pontos városi térkép készítését. Szóba került ez a városi képviselőtestületben is, de a költségek horribilis nagy volta, visszarettentette a képviselőtestületet a térkép elkészítésének elrendelésétől. Pedig azóta x-számú építkezési ügy volt, amiknél különböző komplikációk támadtak megbízható térkép hiányában. A város újabb fejlődése is szükségessé teszi a térkép készítését. Az újabban épült részek eddig egyáltalán nincsenek a tér­képbe felvéve. Csak örömmel fogadhatjuk tehát azt az eszmét, mely az építészeti bi­zottság egyik utolsó ülésén merült fel, hogy a pénzügyminiszter kéressék fel, hogy a Pápán megfestésre érdemes például Nápolynak vagy Velencének minden részlete, minden típusa. Bez­zeg könnyebb is a sora az olasz festőknek, bár fővárosunk viszonyai is javulnak — ha ezt a szót szabad használnom •— ez irányban. Mégis tárla­tainkon, kép- és szobor-kiállításainkon a figyelő szem könnyebben észreveszi, hogy más és más képen vagy szobron a kompozició egyik másik alakja ismétlődik, X. festő „Lujzá"-ja ugyanaz, mint Y. „Flirt"-jének nőalakja stb. Itt említem meg, hogy igen szerencsés festő modellek dolgá­ban Innoczent Ferenc, kinek képeit igen sokan ismerik és igen sokan kedvelik széles e hazában. De most nem erről van szó. Nézzük inkább a múlt jelenségeit, egy-egy kiváló modellről szólván, kinek nevével gyakran találkozunk. A legrégibb népek festészete, szobrászata nem volt naturalisztikus, nem volt individuális, így hát hiába is nézzük az egyiptomi vagy assyr szobrokat — ki egyet lát, ézeret lát, ki ezeret lát, egyet lát. Az ókor legművészibb készségű népe — a görög már mást mutat. A nő-, a férfi test egyaránt ép, tökéletes és bár névvel említ hető modellekről nem tudunk, kiválóbbak voltak azok minden más kor festői modelljeinél, mit a görög Aphroditék vagy athléták szobrai fényesen igazolnak. A görög-római világ romantikájából gyönyörűen ir meg egy kort jellemző epizódot Pierre Louis Parrhasios életéből, ki a sziklához láncolt Prometheust festette meg. A szabad, de hadban legyőzött Nikostratost rabszolgaként vette meg a bíborruhás művészkirály, ki a szabad férfiút, a görög polgárt megkötöztette, s tüzes vassal égettette ama helyet bordái között, hol a keselyű Prometheus máját tépdesi; őrült fájdalmát, irtózatos kinját sikerült is ecsetjének visszaadni működő kataszteri hivatal elsősorban Pápa város felmérésére utasíttassák, aminek ered­ményekép aztán rövid idő alatt hiteles tér­képünk lenne. Deli Béla kat. felügyelő, ki az ülésen maga is jelen volt, azon véle­ményének adott kifejezést, hogy a város ilynemű kérelme valószínűleg kedvező el­intézésre találna. Nincs tehát semmi ok arra, hogy a képviselőtestület már legköze­lebbi üléséből országgyűlési képviselőnk útján a pénzügyminiszterhez e tárgyban kérvényt ne küldhessen. r Uj betterment ? Mikor két év előtt a Kossuth-utca déli vé­gének megnyitásáról hosszabb polémia folyt e lapok hasábjain, a polémiában résztvevők egyike felvetette a betterment tax (az értékemelkedési adó) eszméjét. Ennek lényege abban áll, hogy azok a háztulajdonosok, kik az utoanyitás által közvetlenül érdekelve vannak, a városra háruló terhek egy részét legyenek kötelesek viselni. Akkoriban ez az eszme diadalt nem aratott, a vita is inkább csak elméleti volt, mert tudtom­mal a betterment gyakorlati megvalósítása iránt a képviselőtestületben semmi konkrét javaslat nem tétetett. Bár a vitában annak idején részt nem vet­tem, utólag el kell ismernem, hogy a betterment­nek olyan esetekben, mint az említett is, határo­zottan megvan a maga létjogosultsága. Amikor a város valamely költséges befektetése a közérdek lényeges szolgálata mellett lényeges előnyére is van a magánérdeknek, akkor indokolt és helyes, ha a magánosok is megfizetnek az újonnan szer­zett előnyökért s így a város egyetemének meg­könnyítik olyan tervek megvalósítását, amelyeknek minden városi lakó hasznát látja. Az ilyen betterment alkalmazása azonban nagy belátást igényel. S ha helye lehet, illetve lehetett volna olyan esetekben, mint az említett utcanyitás volt, nem alkalmazható a város min­den olyan munkálatára, amelyet nem a város egész területére kihatólag, hanem csak egy utcá­ban végeznek. így nem alkalmazható pl. a better­ment utcatestek készítésére. Már pedig valami ilyen betterment-féle gondolat indíthatta a városi tanácsot arra, hogy oly mesterien, hogy midőn a bosszúálló tömeg halált kívánt Parrhasios fejére, ez palotája erkélyére lépett, megragadva két kezével két oldalt a fa­táblát — Prometheust felemelte lassan, szinte vallásos áhítattal homloka fölé, úgy, hogy az Ember, az Alkotó helyett a Mű jelent meg. Az ordító tömeg a festmény drámai hatásától meg­borzadt, megszégyenülve könnyezni kezdett s csakhamar dörgő taps és lelkes magasztalás zajába veszett el az elgyöngült s megtörött bosszú. De ez a sötét sors nem osztályrésze minden modellnek, ami szegény Nikostratosé volt. A középkor képiróinak s szobrászainak modelljeiről sincs mit mondanunk, mint az ó-koriak­ról. De a reneszánsz időből már pár kedves momentumot jegyezhetünk föl. Az olaszországi reneszánsz egyik nagy mes­tere, Leonardo da Vinci négy évig festette a híres Monna Lisa Giocondát, mely képe — bár kevés más műve maradt fenn — élénken igazolja hatalmas festői tehetségét. — A XVI. század közepéig a Monna Lisát az arckép utólérhetetlen remekművének tartották, a festészet legnagyobb eredményének a természettel való versengésben. Hogy mintájának édes, mosolygó kifejezést ad­hasson, szórakozással és muzsikával vette körűi. 7 Ujabban fedeztek csak fel benne misztikus és romantikus vonásokat, Sphinx tekintetet, lenéző gúnyt és ezer oly dolgot, amire Leonardo soha­sem gondolt. Monna Lisa volt Leonardo Madonna­típusa is, de szebbé tette, átlelkesítette, idealizálta, feldiszíté ama mosollyal, melyet utódai már túloztak és elviselhetetlenül unalmassá tettek. Itt szólok egy szót —- bár tán ötletszerűleg is — László Fülöpről, ki Hubay Jenőnének, a Kossuth-utoai lakosok azon kérelmét, hogy az úttest asztfalttal födessék, azzal a javaslattal akarja a képviselőtestület elé terjeszteni, hogy a költségeknek 1/ i ét (vagy 1/^-áV fí) pedig fizessék azok a háztulajdonosok, kiknek háza az aszfaltos út által értékben növekedik. Arról, hogy ez a javaslat a város minden eddigi gyakorlatával homlokegyenest ellentétben áll, nem is kivánok bővebben szólani. A város az úttesteket mindig közköltségen készíttette el. Ahhoz képest, hogy az utcának milyen forgalma van, erősebb vagy gyengébb fedanyaggal, de mindig közköltségen. A város közköltségén épí­tették meg legutóbb a Devecseri-utca úttestéi mintegy 10000 K költséggel, s valamint ezektől sem, úgy annak idején a Győri-úti, Főtéri, Fő­utcai és Jókai-utcai lakosoktól sem követelt senki egy fillérnyi hozzájárulást sem, amért az úttestet a város közérdeke szempontjából aszfalt-burkolat­tal látták el. Hogy tehát ez a javaslat, minden eddigi tradícióval ellentétes, azt bizonyítani szükségtelen. De ellentétes szerintem magának a bettermeutnek gondolatával is. A betterment alkalmaztatásának főfeltétele a magánvagyon lényeges értékemelke­dése. Arról pedig a jelen esetben beszélni sem lehet. Igen, ha gyalogjáróról volna szó ! De hisz a gyalogjárónál viszont már régen úzus, hogy a költségek egy részét a háztulajdonosok viselik. Az úttest burkolás előnyére van a kocsi­közlekedésnek, a közforgalomnak, a jelen esetben — mivel a Kossuth utca botrányos álfapotta az idegeneket valósággal elriasztja tőlünk — az idegenforgalomnak, előnyére van a nagyközönség kényelmének, a köztisztaságnak, de csak oly kis mértékben az illető utca háztulajdonosainak, mit adó alakjában kivetni Bzinte képtelenség. Azért hát föltétlenül elvetendőnek vélem a tanács javaslatának azt a részét, hogy az érde­kelt háztulajdonosok a költségekhez való hozzá­járulásra köteleztessenek. El annál is inkább, mert ez által veszedelmes precedens alkottatnék. Vala hányszor bármely szerény külvárosi utca lakosai folyamodnának azért, hogy az utcájukat jókarba helyezzék, mindannyiszor kész lenne a válasz : „Megtesszük, ha ennyit és ennyit fizettek !...'' Önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy akkor tu­lajdonképen mért is fizetjük a horribilis városi pót­adót, ha a város a legvitálisabb közszükségletek ki­Czebrián Róza grófnőnek arcképét igyekezett úgy megörökíteni, hogy férjének, Hubaynak el­ragadó hegedűjátéka, illetve a játék hatása tükröződjék vissza az érdekes modell arcán. És ez sikerűit is, mert van valami abban a tekintet­ben, amely a mindennapitól és a megszokottól annyira távol áll : valami magas élvezetben való teljes átszellemülée elragadtatásának a kifejezése. László itt egész Lenbach: a kifejezés erejét a szemben összpontosítja, ezekben a tágranyilt, barna, szinte álomlátó szemekben, melyek saját­ságos ellentétben vannak a gyöngysorral és smaragd-ékszerrel díszített lángpiros hajjal. — (Mod. fest. I.) E kitérés után nézzük Raffael Santi Fornariná­ját. Modelljét mutatja be, félig aktban, turbán­szerű fejdísszel. Nem túlságosan fiatal nő, de formái még méltók Raffael ecsetjére. Raffael nevével jelzett karperece atalié-tréfa lehet. A kép Rómában van, színezése helyenként már meg is fakúlt. Másik képe a Fátyolos hölgy, Donna Velata, ki szintén közel állott a művész egyéniségéhez. A Fornarina testi érzékiségével szemben nemes báj tünteti ki e fönséges szépségű, előkelő ifjú római nőt. Nagy szemének magasztos tekintetét és nemes homlokát oly ihletett felfogással ábrá­zolta a festő, arcának tiszta körrajzát s ajka derült báját annyi szeretettel varázsolta vásznára, hogy szinte minden ecsetvonásán érezni gyöngéd­ségét e nő iránt. Arca mélyen lelkébe is vésődött, mert vele érzékíti meg a Sixtus-Madonna szép­ségét és Bzent Cecilia képén Magdolna gondtalan földi báját. Ha titok is előttünk e no kiléte, szépségét méltónak találjuk a nagy Madonna­festőhöz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom