Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-01-04 / 1. szám

tekintettek. Várjuk a törvényt; annyit mindenesetre megértünk, hogy az új év új reményt hozott. Az új városház kérdése. Két szempont vezet ezen ügy mérlegelésénél. Az egyik az, hogy az új városház építésére vonatkozó eddig fölmerült tervekre tegyek megjegyzéseket; a másik pedig abban áll, hogy nehéz anyagi helyzetünkben hol keressünk rá fedezetet. Ami az uj városház építésének gondolatát fölszinre dobta, régi keletű vágy volt. Már évek óta egyebet sem hallottunk, mint azt, hogy a városház kicsiny, tanácsterme szük, pénztár helyisége sötét stb. egy szóval: e bajon segítenünk kell. Legutóbb pedig — hogy — hogy nem, — maga a megye hívta fel figyelmünket e dologra, mikor kijelentette, hogy a sötét és szük pénztár helyiség teljesen alkalmatlan a hivatali funkció teljesítésére. S e megyei, illetve alispáni fölhívás érdemlegesen is napirendre tűzette e kérdést és mint tudjuk, valószínűleg még e hó végén, vagy február elején képviselőtestületünk felette véglegesen is határozni fog. A fölmerült tervek közül legjelentősebb volna az, amelyet dr. Antal Géza ismertetett, pár héttel előbb e lap hasábjain. Azon fölfogásból indul ki, hogy nem kell teljesen új városházat építenünk, hanem a jelenlegi mellé vegyük meg a takarékpénztár nagy és szolid építésű szomszéd emeletes épületét s egyben a takarékpénztárnak javasolja, hogy a Graf-féle kávéház sarkától a Weisz-féle házig terjedő részre építsen új palotát magának, amivel ezen régi intézményünk is hozzájárulna — és nem is haszon nélkül — városunk szépítéséhez. Ez volt, véleményünk szerint is, a legelőnyösebb és igen elfogadható terv. Tágas városházát is kaptunk volna elég olcsón és a város megterheltetése nélkül szépült volna fő-utca vonalunk is. Azonban, sajnos, a takarékpénztár magatartásán meghiúsult e legokosabb és legjutányosabb terv. A városházáról kiinduló amaz eszme, mely szerint az említett Graf-féle teleken építsük föl új városházunkat s a mostanit bérházzá alakítva, jövedelmeztessük, szép lenne ugyan, de jóval drágább, mintsem a mi budgetünk azt elbirná. Már pedig a városházának is arányban kell állania teherviselő képességünkkel. A cifra nyomorúság elvét a községi gazdálkodásból is száműznünk kell. A Steinberger-féle háznak megvételéről is hallunk, de nem tudjuk megérteni: miért. Ez sem lenne szerencsés számítás. Célunkat vele teljesen el nem érnök s a mellett sokba is kerülne. Ha már a dr. Antal Géza eszméjéből nem lehet semmi és a városházát minden áron bővítenünk szükséges, a mai szorult anyagi viszonyaink közepette egyedül az volna célra vezető, ha azon tervet valósítanék meg, amely szerint a városháznak a takarékpénztárral töszomszédos szárnyát lássuk el második emelettel egész végig s ilyformán annyi új termet kapunk, hogy a mai pénztári hivatal is, a tanácsterem is megférne és az udvar sem lenne sötét. De ha pénzünk még erre sincs, akkor ne tétovázzunk oly sokat, a városházában levő bolthelyiségek hivatali szobákká átalakítása önkényt kínálkozik előttünk, mint a körülményeinknek legjobban megfelelő s nem drága megoldási mód. Egy ideig, amig anyagi helyzetünk jobbra nem fordul, meg lehetünk vele elégedve. A több pénzbe kerülő bármely építkezés megokolva csak az esetben volna, ha váratlanul új jövedelmi forrásokhoz juthatnánk a közeli jövőben. Ilyenekre most még nincs kilátás, noha első rendű jogunk volna ezek kívánására mind az állam mind a megye részéről. Mi is, mint a többi r. tanácsú városok, az államtól leginkább annak fejében kérünk segélyt, mert tisztviselőink munkájának több mint fele tulajdonképpen állami funkció. De arról egészen elfeledkezünk, hogy e tisztviselők fizetésén kívül, a munka körükhöz való hivatali termekről s ezek felszereléséről is gondoskodnunk kell, tehát e tekintetben is az állam terhét magunkra vállaljuk. Hasonlóképpen a megyét is. Igen csattanó példája ennek a mi új városház építési ügyünk is. Legközvetlenebbül ugyanis onnan indult meg ez a sürgeiö dolog, hogy a pénztár helyisége kicsiny. S a megye is ez alapon hívta fel városunk figyelmét a helyzet javítására. Még jó, hogy az állam is nem szólt reánk e miatt. Beismerjük mi is, hogy a pénztári, illetve az adóhivatali helyiség szük, azonban elég volna bőven, ha sem megyei, sem állami adók kezelésére és behajtására nem kellene tisztviselőket alkalmaznunk. De mivel a törvény értelmében kell, tehát bizony szük a mi hivatali helyiségünk. Múltkori cikkünkben csak úgy átalános vonásokban mutattukki, hogy a megye részére mily nagy összegű pénzt szed be és kezel városunk semmi ellenérték fejében. Említettük még azt is, hogy a r. tanácsú városok mily sok állami munkát végeznek teljesen ingyen s az állami adó beszedésén és fáradságos kezelésén kivül a városi adminisztráció majdnem 2/s*ad részben tulajdonképpen állami feladat. És ha most ezeket egybevetjük és a tisztán városi ügyek munkakörét s hivatalainak mindennel ellátását összegezzük, a napnál fényesebben beigazolva látjuk, hogy midőn valamely város városházát épit, nem a maga, hanem a megye és az állam részére épít, még pedig teljesen a maga zsebére. Előttünk, midőn a mai városházunk nagyobb terjedelmű kibővítéséről, vagy éppen egy új építéséről van szó, ez a körülmény is döntő tényezőül tűnik föl. Ha már kicsiny a városházunk és annak kibővítése avagy újra építése nagyobb részben az államot szolgálja, akkor jogunk van kérni e célra az államtól megfelelő segedelmet is. Amily örömmel üdvözöltük a kérelmet, amellyel városunk a színház kibővítésére 60 ezer koronát kér a magas kormánytól az állam kulturális feladata cimén, még több joggal remélhet és várhat a város arányos segítséget a kormánytól oly épület építésében, illetve nagyobb arányú Nem az örmény védte. A mi őseink védték ! Mi védelmeztük ! Kiabálták össze vissza az emberek. Egyik elkiáltotta : ^ Üsd le! i ö tizen, húszan is ordították : — Foed meg! Bitang örmény, bújj elő! Huzd ki! Üsd le ! Bogdány Máté nem mert kijönni a községházából. Az ablak mögé húzódott, onnan leste, mikor szabadulhat. Másnap pedig két pandúr oltalma alatt lopva távozott Tatrosfalváról. — — / Hanem az arányosítás megtörtént. Ugy kívánta a törvény. És Bogdány Máté meg a többiek, akik lassan beszivárogtak és olcsó pénzen ősi földekre tettek szert, most arattak ott, ahol nem vetettek. A messze elterülő illatos legelők, ahol kövér juhnyájak, címeres ökörcsordák legelésztek, a távolra sötétlő erdőség, melynek minden fájába bátran vághatta fejszéjét a szabad székely, fincsfancs darabokra estek. Ennek is jutott valami belőle, annak is. De legtöbb jutott a félszemű örménynek. A vadvirágos legelőket eke alá fogták, a hegyeknek erdőkoronáját pusztára tarolták. Elnémult a juhnyáj bégetése, az ökörcsordának kolompja, elnémult a pásztor dala is. A szegényebb rendű székelyek pedig kisebbnagyobb rajokban kezdének bémenni Moldovába, Oláhországba. Mondta Bathó Mózes a fiának Dénesnek: — Már én nem megyek idegen tartományba. Ott van az ősi föld a Bordáshegy oldalában, fölötte a kis legelő, meg az erdő, mindössze ha öt hold, de azért megélünk, fiam. Hozz asszonyt a házhoz, mert már anyád is, én is nagyon megroskadtunk. így történt, hogy Bathó Dénes elvette Belle Évát, a Tatrosvölgy legügyesebb leányát. Az öregek pedig megéltek holtuk-napjáig, mert az immár nem vala igen messze. Előbb elköltözött az öreg Bathóné, aztán rá egy évre az öreg Bathó is elköltözött felesége után. Elsiratták, eltemették őket a fiatalok aztán átvették szülőik ezerepét, öntözvén verítékökkel a reájuk maradt ősi földet. De alig tellett bele öt esztendő, ismét megjelent a félszemű örmény ; beállít a községházába s azt mondja : ő tagosítani akar, mivel hogy a törvény is akarja. Mint velőkig ható sikoltás, olyan volt a szegény emberek feljajduláaa. Érezték, tudták, mit jelent rájok nézve a tagosítás. Fölmérik a földet, a félszemű örmény nagy birtokát kimérik a legtermékenyebb vidéken, melyet a honszerzők ezer évvel ezelőtt foglaltak el, a harcoló ősök unokái pedig ott kapnak egy tagban csipp-csupp földet valahol a határon, szirtes oldalakon, vízmosásos, kavicsos völgyben. Összefutottak az emberek ismét. — Mit beszélsz örmény? Tagosítani akarsz? Nem volt elég, hogy rengeteg földet kaptál a közösből ? Most ami még maradt, azt is el akarod tőlünk rabolni ? És ismét felhangzott a fenyegetés: — Huzd ki! Üsd le ! A kis örmény ismét elbujt az ablakmélyedésbe, de mintha mondta volna: ezer éven ^t voltam kitagadva a földből, most más idők jöttek, törvényt hoztatok meggondolatlanül, mely nekem kedvez: nem engedek a jussomból. S konokul dacosan mondta : — Tagosítani akarok. S a jegyző megírta a kérvényt, aláírták még néhányan, olyanok, akik bevándoroltak, fölment a kérvény a minisztériumba s néhány hét múlva megjött a mérnök, felállította a háromlábú masináját és mérte a határt. Évekig mérte és évekig sirt, átkozódott a nép. És míg ő sirt, átkozódott, a föld műveletlenül hevert, mert minek műveljék? vagy lesz az övék, vagy nem. Ki tudja azt ? Ott volt a szállása a mérnöknek a féiszeorufl örmény új kastélyában, ott volt úri ellátá is. Szegény ember nem beszélhetett vele. Végre elkészült a nagy munjk^lKihTi'íiíLt' ' a törvény nevében. Szívfacsarótok azt hallgatui. ~ Az ősök unokái csakugyan kiszorultak a határszélre. Némelyiknek alig> jutott a földből, mely kézen-közön elkallódott' Keserűen kiáltottak fel: — Mit csinálj Wnk ezzel? Hogy éljünk meg ebből? És mentek bé Moldvába. Bathó Dénesnek ott mérték ki a főijét egy tagban, ah/í a Tatros beleütőd vén egy szirtbe, merész azw alkot. Századok óta sok kavicsot hordott oc a a ki-kiáradó patak. Rajta sűrűen nagy kiválió kövek hevertek, melyek a hegyekről gördültek alá. / A túlsó parton a szép lankás ters. "kény hegyoldal, az ő egykori szessziójával egészen I örményé lett.