Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-12-21 / 51. szám

fürteivel játszottak, az ő arcát simogatták. Hiába iparkodik kettőzött szorgalommal, lelkiismeretességgel, hogy a kisasszonytól egyetlen szemrehányást se kapjon, soha egy elismerő szó nem jutalmazza buzgalmát és azt képzeli, hogy atyjának ez igazságtalansága mindenkire hat, elkezdve a fivéreitől, kik oly nyersen bánnak vele, egészen a kisasszonyig, ki oly hamar türelmetlen lesz vele szemben. És kinek panaszkodjék ? Az ő jó nagyanyja Versaillesben oly beteges és oly ritkán látja. Talán atyjának? Vele szemben szinte meg-, bénul a félelemtől és ezt nem tudja leküzdeni. Azelőtt volt egy barátja: Aydie úr, keresztatyja, de most sohasem jön hozzájuk. Néhányszor találkozott vele a Champs Elyseén, de csakis köszöntötte a kisasszonyt, anélkül, hogy beszélt volna velük, pedig látta, mily hosszasan kiséri őt szemeivel. Miért hagyta el ő is őt? Hisz ép úgy szereti, mint azelőtt, ezt érezte a tekintetéből. Oly aggodalmat érez, mint az idegenek közé tévedt gyermek, kit elhagytak és gyűlölnek. Hallja mint sivít künn a szél, hol közelebb, hol távolabb hallatszik, megrázza az ablaktáblákat és azt kérdi magától, váljon mindenki alszik e házban ? Nagy tervet kohol. Minthogy a kis Jézus ez éjjel leszáll az égből, hogy megtöltse játékokkal és cukorkákkal a kis cipőket, melyeket a tanuló-szobában a kandalló mellé helyeztek, miért ne fordulna ő hozzá, tán megkönnyítené gondjait, melyek oly sok szenvedést okoznak neki. A kis Jézus az égben lakik és Simonénak azt mondták, hogy most az anyja is ott van. Az a gondolata támadt, hogy ir anyjának. A levelet majd a cipőre teszi; a kis Jézus ott biztosan meglátja, elviszi magával és át is adja. Két-három nap alatt talált is alkalmat, hogy megírja anyjának a levelet, melyet gondosan borítékba zárt és remegő kézzel ezt a címet irta rá: „Mamának az égben." De nem merte e levelet a kisasszony és fivérei előtt a cipőre helyezni. Most mindenki alszik. Semmi zaj nem hallatszik a jobboldali ajtón át, mely Péter és Armand szobájába vezet, sem balról, hol a kisasszony szobája van. Simoné lassan, óvatosan leszáll ágyáról; a levél a szekrény alsó fiókjába volt elrejtve. Tapogatva keresi, hogy magához vegye. Hogyan dobog félelmében a szive, hátha neki megy valamely bútordarabnak. Kinyitja az ajtót, amely a folyosóra vezet. Ép e pillanatban erősebben fuj a szél, megrecsegteti az ajtót. Már az előcsarnokban van, még két ajtó és a tanuló-szobába ér. A középen nagy asztal van, balról a könyvszekrény. Kinyújtja szabad kezét, megérinti a kandalló márványát, lehajol, egy kis cipő, még egy kis cipő, ezek fivéreié. Ő jobbnak vélte estéli cipőcskéjét oda tenni, mert azon kényelmesebben megfér a levél. Ráteszi a levelet a cipőre oly módon, hogy mindjárt szembe tűnjék, • azután visszatér egész testében remegve, mígnem ágyacskájába búvik, melynek melege oly jótékonyan hat rá. Most már süvíthet künn a széli, verheti a havat az ablakokra, szivében a reménység lángja ég és ez melegíti. Lehetetlen, hogy anyja ne vegye őt pártfogásába. * * * Egy óra van éjfél után. Az egész épület homlokzatán csak D'Eysséne gróf dolgozószobája ablakából látszik világosság. A gróf kandalló mellett ül, ő is gondolatokba merült ahelyett, hogy aludnék. Egy éve még csak, egy éve annak, hogy felesége és ő együtt voltak itt e szobában, épen befejezve az előkészületeket a gyermekeknek szánt ajándékok körül. Mily szomorú, mily rettenetes érzés az, ha az elhunytnak emlékéhez, kit oly végtelenül szerettünk, egyúttal a megcsalatásnak emléke is fűződik. A szél panaszos hangjai, melyek a palotát körülveszik és amelyek Simonét alig hogy álomba ringatták, a gróf lelkét majdnem őrülettel határos búskomorsággai töltik el. Maga előtt látja feleségét, mintha még ma is itt volna, kedves halvány arcával, barna szemeivel, bizonytalan mosolyával, büszke vonásai szája körül. Hogyan ? Ez arc, e szemek, e mosoly, minden egy házasságtörő nő titkait rejtették! Oly tiszta tekintete volt, ha a gróf gyönyörrel, szinte ő is jobbnak képzelte magát, és mégis megcsalta őt. Évek óta csalta őt, pedig a gróf szégyennek tartotta volna, ha csak legtávolabbról is gyanúsítja feleségét. Mi igaz hát a földön, ha az ő Aliceja is oly csalfa volt, mint a többi? Hogyan vigasztalódjék, • ha az az ajk, melynek mosolya oly sokszor elbűvölte, annyit hazudott. Mily szép volt, mikor a gróf mint egészen fiatal leányt látta először bálban, mily egyszerűen bájos volt öltözéke. Ezen estétől kezdve már szerette őt. Midőn kezét megkérte, mily mélyen meg volt hatva a gróf és hogy szégyelte magát legénykori emlékeire gondolva. Azután elvette. Mily szent érzés hatotta át, midőn az roltár elé lépett. A templomban tolongott a nép. Ő nem látott mást, csak fehér fátyolba burkolva ezt a fehér alakot, akinek lényéből annyi kedvesség, annyi báj sugárzott ki, hogy szinte beleszédült nagy boldogságba. Hazugság, minden hazugság volt; arcának tisztasága, szemérmessége, melyet mindenkor, még a teljes odaadás pillanatában is megőrzött. A gróf emlékébe idézi vissza a közös szoba bizalmasságait, a párnában látja a szűzies fejet, melyet fürtös haj vesz körül. Borzasztó elképzelni, hogy más is úgy érintette e finom hajat, mint ő, más is csókkal borította ez arcot, másnak az ajka is tapadt ez ajkra, de még százszor borzasztóbb, a megcsalatás gondolata. Minő sárból lehet annak az asszonynak a szive gyúrva, ki férje elé Madonna arccal lép, midőn ajka még ég a titkos találkán kapott csókoktól. Csak legalább ne lett volna olyan arca, most nem szenvedne annyit, mint amennyit szenved. De így hazudni, ilyen szemekkel — mert ezeket az angyali szemeket, még most, e pillanatban is szereti. A napok csak múltak, mióta a gróf megtudta a valót. Egy reggel kilovagolt feleségével. Jelen volt, midőn a tragikus eset történt és majd megőrült kétségbeesésében. Ő volt az első, ki segíteni akart a haldoklón. Az nap este, mikor az imádott nőt eltemették és annak szobájába visszavonult, elmerülve fájdalmában és szerelme emlékeiben, mindjárt ott meggyőződött a rettenetes valóságról! . . . Kinyitott egy fiókot, melyben felesége legkedvesebb tárgyait szokta volt tartani. Talált egy csomó levelet, melyekből azután mindent megtudott. Kedvese volt! És ki csábította el ? D'Aydie marquisért áldozott volna fel mindent, azért az emberért, ki a grófnak ifjúkori barátja volt ? Mindent, mindent megtudott egy csapásra. Első küzdelmeiket, miként próbálta D'Aydie kerülni őt és mégis hirtelen visszatért; azután Alice vétkes gyengeségének körülményeit, lelkifurdalását és a legrosszabbat, — Simoné születésének borzasztó titkát. Igen, ez a gyermek, kit a gróf a többi fölé helyezett, aki szivében külön helyet foglalt el, ez a kis leány nem az övé. Minő oktalan vakság! Hisz föl kellett volna ismernie, hogy ez az eleven, finom kis jószág nem az ő fajából való. Nem olyan, mint fivérei, akik erőteljesek és széles válluk is a D'Eysséne származásra vall, mig ellenben az a másik! Épen ez a finomság volt az, mit e gyermekben szeretett, aki anyjának képmása volt. Miután két évig ámította őt Alice, miért nem őrizte meg titkát mindvégig? Miért őrizte meg kedvese leveleit. Szerette ezt az embert és számított a férj feltétlen bizalmára? Első percben így kiáltott fel: „Megölöm az árulót". Azután semmit sem tett gyermekei iránt való tekintetből. Nem akarta, : hogy fiai egykor úgy gondolkozzanak anyjuk j felől mint ő és élt tovább. Megelégedett azzal, hogy nem fogadta volt barátját házában és megtagadta tőle baráti jobbját. Fiait megölelve így szólt: „Mindent feláldozok értük, még boszumat is". Az a rögeszme gyötörte, hogy az a kis leány, azé a másiké, vigyáz szüntelen éber figyelemmel. Sokszor így okoskodott magában : „Szegényke, hisz ő ártatlan" és mégsem tudta neki megbocsátani anyja árulását, melynek tudata ma is, e gyászos és elhagyatott karácsony éjjelen, mély fájdalommal tölti el e szegény meggyalázott ember szivét mintha csak tegnap tudta volna meg a kegyetlen valót, melyet feledni nem lehet. Kettőt ütött az óra éjfél után. A gróf letörölte könyeit, szinte szégyelte gyöngeségét és önkénytelenül a „gyáva" szó jött ajkára. Fölkelt, homloka még borúsabb volt mint rendesen. Szemeiben a féltékenység kegyetlen lángja lobog. A megcsalatás látományai gyötrik és önkénytelen eszmetársulás következtében mint mindig, most is Simonéra gondol. Nem, sohasem fog neki megbocsátani. Az asztalon játékcsomagok feküsznek, melyeket ő maga akar a tanuló-szobába vinni, hogy azokat a cipők mellé helyezze, melyeket a gyermekek ott hagytak. Megborzadt attól a gondolattól, hogy a kis leánynak szánt tárgyhoz hozzányúljon. Azt képzeli, hogy ezt a gyermeket mélységesen gyűlöli. És miért nem? gondolja magában és iparkodik lelkifurdalásait elfojtani, melyek néha elfogják. Azután nem volt-e neki bátorsága a kis leány iránti kötelességeit teljesíteni? Mit kíván tőle lelkiismerete még többet? Ilyen gondolatokkal elfoglalva halad fel a lépcsőn, bemegy a tanuló-szobába, egyik kezében a gyertyát tartva, a másikban különféle kis csomagokat. Meglátja a kandallónál a fehér borítékot. Felveszi, megnézi a cimet, felszakítja a borítékot és olvassa: „Édes anyuskám!" „Azért írok neked, hogy bemutassam szép írásomat és elmondjam mily jól viselem magamat, mióta elmentél. De a szalonba nem megyek be, papa azt mondja: a kis leányoknak a kisasszony mellett van a helyük. A kisasszony nagyon kedves, de Renée, hisz tudod, az a nagy baba, melyet te adtál nekem, untat és a többi játék is. Semmi sem sem mulattat, mióta nem vagy itt. Armand fürtéit levágták, nekem fekete ruhám van és olyan fésűm, amilyet te nem szeretsz. Péter hosszú nadrágot kapott és mindig zsörtölődik velem, ha sirok, de Armand pártomat fogja s azt mondja: ez nem szép Pétertől. A kisasszony mondta, hogy te az égben vagy és nagyon boldog vagy. Miért is nem vittél el magaddal, nagyon jól viseltem volna magamat. Minthogy az égben vagy, kérd meg a kis Jézust, aki mindent megtehet, eszközölje ki, hogy a papa ép úgy

w szeressen, mint amikor te még köztünk voltál. Ő eltaszít magától, ha megölelem. Péter és Armand ha befejezték tanulásukat, mindig papával vannak, engem pedig mindig a kisasszonyhoz küld. Nem merek ránézni, úgy félek szemeitől, pedig igazán mondom: nem hazudtam. Minden este megöleli fivéreimet. Hallom, amint beteszi az ajtót; alvást színlelek és várok, kezeimet összeszorítom, de nem jön hozzám soha többé! Sírva alszom el. Édes anyuskám, te, aki szeretsz még engem, mondd meg a kis Jézusnak, hogy apa nem szeret többé és én nagyon szeretnék meghalni. Csókollak teljes lelkemből, a szivem oly nehéz". Az aláírás ez volt: „A te kis Simoneod, aki nagyon szeret". * * * A gróf ismételten elolvasta e sorokat, melyek a levélpapír mind a négy oldalát betöltötték. Váljon mily gondolatok kergették egymást agyában? Talán az igazság érzete fogta el? Minden gyermek fájdalmában van valami nagyon szomorú. Szegény kis teremtések, hisz ők nem kérték az életet! Vagy a régi szerelme érzékenyítette el ? Mert annak a nőnek gyermekében, akit egykor oly szenvedélyesen szerettünk, mindig azt a nőt magát látjuk. Egy órával később, hogy a gróf elolvasta gyermeke levelét, melybe ez a kis teremtés egész fájdalmát belelehelte, Simoné szobájába ment és nézte, amint alszik. Másnap reggel, mikor a lányka felébredt, nem tudta, álmodik-e, vagy valóság-e az, hogy akit ő az édes „papa" névvel szólít, csakugyan oda jött az ágyhoz és őt úgy, mint annak előtte, könyező szemekkel ölelte, csókolta. Az is a titkok-titka marad, hogy gyermeket aligha szerettek jobban, mint ahogyan a gróf a kis Simonét most szereti, különösen mióta egy, a klubban történt összeszólalkozás következtében D'Aydie marquist párbajban egy pisztolylövéssel leterítette. Az emberek, kik Simoné születésének titkát kitalálták, azt kérdezték maguktól: miért késett D'Eysséne gróf oly soká a boszúval? Mit mondanának még, ha megtudnák, hogy a gróf csak azután kereste ezt az összeszólalkozást, midőn egyszer meglátta volt, hogy D'Aydie marquis a kis Simonét a Champs Elyseén megölelte. Fordította: Kiss Vilma.