Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-12-21 / 51. szám

Melléklet a „Pápai Hirlap" 1907. évi 51. számához. SZÉPIRODALOM Dal az édes anyáról. Hol a hideg sziv, amely meg ne telnék Szelíd érzések csendes melegével, — Kiben nem támad egy-egy kedves emlék: Ha édes anyát lát kis gyermekével ? Ki nem gondol a tavaszi napokra, A gyermek-üdvre, mit leírni nincs szó: Mikor pihent a ringató karokba', Mint ringó ágon feslö, zsenge bimbó... 5 a meleg, védő, áldó szeretetre, Mely első félénk lépteit kisérte, Mely ébren s alva őrködött felette — 5 az imára, mely érte szállt az égre ? S a kis Jézusra, ki a szent estével Leszállott hozzá szelíden az égből. ... Ha édes anyát lát kis gyermekével: Kinek nem csordái édes kötiy szeméből ? . . Lampérth Géza. Két probléma. Irta: Köveskuti Jenő. Rendesen négyen ültünk az asztalnál: az öreg úr, szép, gesztenyebarna, fiatal felesége, én és Pistika, a „kisebbik diák." Az öreg úr igen jó ember, el-elbeszélgetett velünk, gyermekekkel, ha néha jókedvében volt. Pistikától megkérdezte, hogy mi a lecke a latinnyelvből, elmondatta vele a „mensa mensae'-t. Velem, nagyobb diákkal, egyéb dolgokról beszélgetett. A szép asszony mindezt nagy gyönyörűséggel hallgatta s ha okosan tudtunk megfelelni, mellénk ült, megsimogatta arcunkat s azt mondta: „kis gyermekeim." Naponkint az ablaknál várt haza az iskolából s ha megpillantott, kiszaladt elénk s egy gyermek naivságával csevegte el a kaputól a szoba-ajtóig, hogy a kicsi galambfiak közül melyik tett kísérletet a repülésre ? hogy miféle új szót tanult a papagály? sőt az sem maradt titokban, ha valamelyőnk kedves ételére került a sor. Mert kosztos fiuk voltunk Morvay ügyvédéknél. Minden jó volt, de két nehéz probléma felzaklatta lelkünk nyugalmát; két nagy kérdés, melyekre lélektani ismereteink halvány világa mellett sehogy sem találtuk meg a feleletet. Az egyik probléma ez volt: minő csillagzat vezette ezt az üde, bájos teremtést a hatvan év felé hajló öreg ur karjaiba ? A másik, hogy ez a különben nyájas öreg úr, miért mindig oly búskomor, mintha valaki véghetetlenül megbántotta volna ? Mert órák hosszat ült a díványon, szótlanul bámult maga elé, vagy merően nézett ki az ablakon a járókelőkre és fújta a pipafüstöt fel egészen a régies boltozatig; az kanyarogva nyargalt fel, onnan vissza, mig végre az egész szobát elárasztotta. Közben-közben megsimogatta magas, kopasz homlokát, ősz fürtéit, hosszú, deres szakállát, de hallgatag maradt. Ilyenkor félve kérdeztük a szép asszonyt: mi baja a bácsinak, hogy olyan kedvetlen, talán megbántották ? S ő mindig megnyugtatott: — Ilyen szokott lenni mindig, ez a természete, pedig senkire sem haragszik, mindenkit szeret, kivált magukat nagyon szereti, kis gyermekeim ! Egy napon feltűnően búskomor volt az öreg úr. Nem szólt az ebédnél egy szót sem, Pistikához nem intézett kérdéseket, tőlem sem kérdezte meg: mit magyarázott a Bunyevác tanár úr a történelemből. Keveset evett s látszott az arcán, hogy sokat gondolkozik. -— Ma ismét nagyon rossz napja van, — adá értésünkre a szép asszony, — holnap reggel Kassa pusztára megy a rokonokhoz vadászatra. Bárcsak vidámabban térne haza! . . . A nyugovó őszi nap pirja vörössel vonta be a kis szobát, ahol az öreg úr a délutánt sötét pipafüst-fellegbe burkoltan töltötte. A keresztes lovagokéra emlékeztető vonásain még soha sem ömlött el annyi csüggedt lemondás, mint ezen a napon. Búsan nézegetett maga körül s színtelen ajkai körül néha keserű mosoly derengett. Hamvas, novemberi nap volt. Köpönyegembe burkolózva, némán húzódtam meg a vasúti kocsi egyik szögletében, s törülgettem a verítékes ablakot, hogy láthassam azt a néhány hollót, mely egymással mintegy versenyezve szállt a Dráva felé. Aztán meg számlálgattam a hópelyheket, melyek, mint kicsi fehér pillangók, szálltak a dércsípte növényzetre. Egyedül voltam a kocsiban. Körültem félhomály s unalomkeltő egyhangú dübörgés; de oly jól esett most ez a kísérteties magányosság, melyben nem gondolkoztam, csak néztem egykedvűen, pihenő idegekkel a pécsi gyárak és gőzmalmok kéményeiből feltörő s az őszi, nedves, Este mindazáltal igen szívesen búcsúzott ködös légáramlattal tusakodó füstfölleget, mely a tőlünk. Azt mondta, hogy korán indul, mi akkor még aludni fogunk. Magunkra maradva, másnap kirándultunk mindhárman a Mecsekbe. A tarka köntösben pompázó hegyekről messze beláttunk Siklós felé, ahol Baranya dombsorai közül halványan emelkedik ki a Harsány-hegy ég felé törő orma. Dalolva bolyongtuk be a hegy erdős oldalát, néha versenyt futva egy-egy színtelen virágért, mely a hegynek nyári díszéből még megmaradt. Harmadnap vártuk az öreg urat. Későn volt az ebéd, mert úgy gondoltuk: két óra lesz, mire megérkezik. De hasztalan vártuk. A majoránnás metélt, az ő kedves étele is elhűlt s ő mégsem érkezett haza. A szép asszony igen nyugtalan volt. Azt mondta: rossz sejtelmei vannak, de mi vigasztalgattuk őt is, magunkat is, hogy talán estére megjön az öreg ur ? Vártuk tehát a vacsorával, de akkor is hasztalanul vártuk . . . Éjjel kétségbeesett sírás ébresztett fel első álmunkból. Abból a szobából hallatszott, melyet a miénktől az öreg urnák ügyvédi irodája választott el: — Ármin, Ármin, miért hagytál itt örökös elhagyatottságban! Mi okod lehetett, hiszen szerettelek ! A hold odakünn elbujt egy sötét felhő mögé s öreg esőcseppek rémesen kezdték kopogtatni az ablakot. A másik szobából kihallatszott a sírás: — Óh, Ármin, Ármin, be nagy lehet a vétkünk, hogy ily irtózatosan lakoltat az ég ! szürke eget feketére festette. Az üszöghi állomásnál úti társam akadt. Egy magas, száraz, sápadt és beesett arcú negyven év körül járó férfi, aki lassan, szinte félénken nyitotta fel az ajtót, s előbb torzonborz fejét dugta be, majd maga is lassú, zajtalan léptekkel bejött. Bátortalan mozdulatokkal foglalt helyet az ellenkező szögletben s attól kezdve, hogy megpillantott, bizonytalan tekintetét öntudatlanul rajtam felejtette. Ólomszinü szemei, mint két csiszolatlan üvegdarab, meredtek rám az erősen őszülő, koromfekete hajzat alól. Majd hirtelen hozzám szökött s magát túlzott udvariassággal meghajtva, száraz, csontos kezeit felém nyújtotta. — Orbán Gábor vagyok, a borjádi birtokos, ha szabad magamat bemutatnom. Messze útról jövök, kérem. Nincs nyugtom. Keresem Morvayt, aki tönkre tette boldogságunkat, az enyémet és Emmáét. Mert, tetszik tudni, ott lakott Emmáék házában, évek óta . . . Oh, uram, ha tudná ön, mit érzek én . . . Leszámolni valóm van vele. Bűnhődnie kell azért, hogy már itt a földön fejemre zúdította a kárhozatot. . . Oh, az a rettenetes éjszaka! . . . Parázs van itt a fejemben, nem agyvelő . . . Nagy hóvihar volt, de mit törődtem én azzal, hogy a fagyasztó éjszaki szél arcomba csapkodja a zúzmarás havat ? Csak bolyongtam az utcákon, arra a menyasszonyom háza felé. A vágy vonzott-e, vagy az őrült féltékenység kergetett ?. . . Kinzó sejtések vertek tanyát bennem s valami súgta ösztönözve: menj és lásd, mint játszanak veled, szegény nyomorulttal!... Megálltam a menyasszonyom ablaka előtt. A konyhában két cseléd beszélgetett csen- Benn halvány lámpavilág derengett, mely megrezdült, ha a vihar erősebben rázta meg az ablakot. A sötét, kissé átlátszó függönyök mögött mintha Emma árnyékát láttam volna mozogni. Sóvár szemekkel bámultam azt a sötét árnyékot, amely ott látszott közel az ablakhoz, s minél tovább néztem, lázas képzeletem annál inkább felruházta azt az élettelen valamit Emma tulajdonságaival, alakjával. Szerettem volna a résen át oda súgni annak az árnyéknak: Emma, az Istenért, mozdulj meg, hadd ismerek rád, mert őrültté tesz az a kacér viselet, melyet ma, előttem, Morvayval szemben tanúsítottál, s az a dévaj kacagás, melylyel annak az embernek a szemébe nevettél. Órahosszat álltam ott. Hajammal vadul játszott a szélvihar s a lelkem versenyt háborgott vele. És mig kinzó gondolataim őrülten űzték egymást agyamban, éreztem, hogy a vér ereimben csöndesebben kering, jéggé fagy s izmaim merevedni kezdenek. A megfagyás első stádiumában lehettem. Csüggedten s félig élettelenül vánszorogtam el. A Morvay szobájának ablakai halványan világítottak ki a sötét utcára. Mintha két árnyékot láttam volna az áttetsző függönyök mögött mozogni. Átmásztam az alacsony, rácsos kerítésen s csöndesen az ablak alá lopakoztam. Félig elfagyott kezeimmel tölcsért formáltam szemeim előtt, hogy a fénysugarakat összpontosítsam. E pillanatban egy fekete felhőtömeg jelent meg közel, alig néhány száz méternyire a fejem fölött az égen, koromsötétséget árasztva. A sötétben tisztábbakká és határozottabbakká lettek az árnyak körvonalai s én a most összeölelkező alakok egyikében Emmát véltem fölismerni. Nem akartam, des, elfojtott hangon: — Hol lőtte agyon magát? — Kassa mellett, az erdőszélen. — Mikor? — Ma este, napnyugtakor. — Ki vette észre ? — Az erdőkerülő épen arra járt. Látta, amint a puskáját töltötte, de nem gyanított semmit. Látta azt is, amint elesett. Éppen a szivét találta. — Jó lövő volt, most hasznát vette. — Rögtön meghalt. — Hol fekszik ? — Bevitték a pusztára a rokonokhoz. — Hagyott-e hátra valami írást? — Egy levelet, melyben azt irja, hogy fekete golyót húzott, meg kellett halnia. E közben magunkra öltve ruhánkat, bementünk az asszonyhoz, hogy együtt zokogjuk el vele fájdalmunkat. Mint haldoklóból az élet, úgy szakadt ki lihegő kebléből egy-egy nehéz sóhaj: — Nincs többé, — zokogta, búgta — nincs többé jó bácsi ... kis gyermekeim . . . meghalt. . . Istenem ... óh, Istenem! . . . Most már világos volt előttünk miért volt az öreg úr mindig oly búskomor? Az egyik probléma tehát meg lőn oldva. A másikat tizenöt év múlva oldotta meg egy úti társam, akivel a mohácsi személyvonaton találkoztam.