Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-12-07 / 49. szám

Ha a törvényt megtartottuk volna, mindez a kellemetlenség nem következett volna be. A legutóbbi közgyűlésen is történt olyas, ami a felvetett kérdésünk körébe vág s amelyet épen az anyagi felelősség szempontjából pár szóval érintenünk kell. A tárgysorozatban az egyik pont alá 27, mondd : huszonhét földbérleti szerződés volt egybefoglalva. Bármily kicsiny értékek is voltak köztük, mégis a város anyagi érdekeihez tartoznak és a törvény szerint felettük egyenkint kell névszerinti szavazást ejteni, annál is inkább, minthogy a szavazó képviselők személyi és vagyoni felelősséggel tartoznak ily kérdésekben. És mégis az történt, hogy nem egyenként, hanem együttesen szavazta meg valamenynyit a még ott maradt képviselők kis csoportja. A többi elmenekült előle. Megengedjük, hogy 27 szerződésre szavazni névszerint, főleg a gyűlés végén, fárasztó. Ámde aki magára vállalta, hogy a város érdekeit becsületesen képviseli, az ne rettenjen meg e fáradságtól. Vagy pedig tessék a gyűlés elejére tűzni, avagy oly gyűlésen letárgyaltaim, amelyiknek nincs sok pontja. De a törvényt átugrani tekintetünkkel nem szabad, sőt nem is tanácsos, amint igazolja fényesen ezt a kataszteri bérház sorsa is. Nem tudni, levonjuk-e ennek a háznak a tanulságait jövőre? De annyi bizonyos, hogy erkölcsi és anyagi reputációnk követeli, hogy efféle építkezési bukdácsolásoktól ezentúl mentek legyünk. Most a napirendre kerül a városház építésének ügye is. Az előző esetek figyelmeztetnek, hogy mily körültekintő gonddal és szigorú törvényességgel járjunk el. Csak ebben van üdv és jó eredmény. Másképen erkölcsi és anyagi veszteség súlya hull reánk. Anyagi veszteség ? Ez ellen nincs más gyökeres gyógyítószer : végrehajtani kérlelhetetlenül azokon, akiket illet, az anyagi felelősséget. Jövőre ez lesz, minden hasonló közügyben, eltökélt szándékunk. Gy. Gy. Tarczy Lajos emlékezete, Az ötödfélszázad esztendős pápai kollégium, egyik legkiválóbb tanárának Tarczy Lajosnak emlékezetét születésének 100-ik évfordulója alkalmából magasztos ünnepéllyel ülte meg a tegnapi napon. Tarczy nemcsak a pápai kollégiumnak volt félszázadon át nagy érdemeket szerzett tanára, de egyszersmind a XIX. század első felében a magyar tudományosságnak egyik büszkesége, kit filozófiai és természettudományi munkásságáért az Akadémia rendes tagjai közé választott, nagy Természettana az Akadémia nagy jutalmát nyerte el. Ez okból képviseltette magát az ünnepélyen Alexander Bernát, Fröhlich Izidor és Hegedűs Istvánnal az Akadémia, de képviseltette magát elnökével, Beöthy Zsolttal és titkárával, Kozma Andorral a Kisfaludy társaság is, amelynek első eszthetikai pályázatán Tarczy szintén jutalmat nyert. A Tarczy család tagjai közül jelen voltak az ünnepélyen : Tarczy Dezső pápai ügyvéd, Zarka Dénesné, Zarka Elemér kir. főmérnök, Nagy Kálmánné, Borsos Károlyné, Borsos Károly főgimn. igazgató s még többen a távolabbi rokonok közül. Megnyitó beszéd. Az ünnepély a kollégium nagytermében rendkívüli nagy és díszes közönség jelenlétében folyt le. Megnyitóul a főiskola zenekara Gáty Zoltán vezetése alatt a kitűnő karmester saját szerzeményű nyitányát játszotta el nagy hatással. Antal Gábor, a kollégiumot fenntartó dunántúli egyházkerület püspöke, üdvözölte azokat, kiket a tudomány és irodalom harcosa iránti tisztelet hozott egybe a főiskola kebelébe. Üdvözölte a tudományos intézetek megjelent kidüldötteit, a Tarczy-család jelenlévő tagjait és a komárommegyei Hetény község (Tarczy születési helye) küldöttségét. Röviden méltatván Tarczy működését, kiemelte azt, hogy egy iskola életére és eredményes működésére nézve minden oktatási rendszernél fontosabb a tanár egyénisége. Nemzeti ébredésünk kora : a múlt század 30-as és 40-es évei sok tehetséget és jellemet állítottak a közügyek terén a munkába. Ebben a korban ajándékozta meg a jószerencse a pápai kollégiumot Tarczyval. ki tanári egyéniségének csodás varázsával az akkori oktatási rendszer hiányait pótolni tudta és az intézetnek hirnevet kölcsönzött. Tudományos munkásságát nem a mai kor szempontjából kell megítélni. Tarczy még latinul tanúit, de magyarul tanított és magyarul irt irodalmilag élvezhető magyar nyelven. Egé^z működését a tudománynak önmagáért és tanítványai iránt való szeretete hatotta át. A tanítváuyok hálájukat azzal is lerótták iránta, hogy nevére jótékony alapítványt tettek, az egyházkerület a mai ünnepély alkalmából ifjúkori arcképe mellé egy másik képet is festetett, mely Tarczyt idősebb korában ábrázolja. A püspök szép beszéde után leleplezték a képet, mely Hercz Dávid pápai festőművész sikerült alkotása. Életrajz. Tarczynak nagy gonddal megírt életrajzát olvasta fel ezután Sebestyén Dávid főgimn. tanár. Tarczy 1807 december 6-án Hetény ben született, hol apja egyszerű mészáros iparos volt. A poétikai ós rethorikai tanulmányait Komáromban végezte. A pápai kollégiumba kerülvén, a felső tanfolyamokat, mint eminens in omnibus végezte el és az iskola elvégzése után, mint contrascriba számtant tanított. Nemsokára reá szénior lett és kiváló tehetségét az egyházkerület felismervén, tudománya gyarapítása céljából egy évre Bécsbe, egy évre Berlinbe küldötte ki. Rendes tanszékre a kollégium újjáteremtőjének Márton Istvánnak helyébe választatott meg. Tanszékét 1833 szeptemberében foglalta el. Mig elődei Kant, ő Hegel alapján tanította a filozófiát. Tanítási sikereit az irigység és tudatlanság el akarták homályosítani, s az iránta különben jóakaratú Tóth Ferenc szuperintendest ellenei reá bírták, hogy Tarczyt kérdőre vonja: valóban tagadja-e lélek a halhatatlanságát és hirdet e pantheizmust. Hasonló irányú támadás a Tudományos Gyűjteményben is érte, s bár minden vádat megcáfolt, mégis abba kellett hagynia a filozófia tanítását, mit aztán az egyházkerület 1845-ben méltó elégtételként ismét reá bízott. Tarczynak már ekkor az irodalmi téren ismert neve volt. A Kisfaludy társaságnál a drámai irodalom nemzeti jelentőségéről szóló értekezésével Fáy András és br. Jósika Miklós bírálata alapján díjat nyert. Irt kisebb nagyobb fizikai értekezéseket, számtani könyveket, értekezést „A helyes nevelés elveiről". Egész ifjan választotta az akadém ia tagjai sorába. Két kötetes Természettana akadémiai nagy jutalmat nyert. Az 50-es években az abszolút hatalom a pápai kollégium lételét veszélyeztette. Mikor a kormány azt kivánta, hogy egyes tudományok németül adassanak elő, e kívánságot az egyházkerület Tarczy indítványára visszautasította. A fejedelemhez e tárgyban intézett fölterjesztés az egész országban élénk visszhangot hogy ily könnyű szerrel megkaphatni egy becsületes asszonyt, akinek jóravaló, tisztességes férje van s két kis fia. Csaknem megvetést érzett iránta, amikor karjai közé szorította; de minthogy csinos és fiatal volt, hát mégis csak karjai közé szorította. Már valami félév óta tarthatott köztük ez a viszony. Réthy Iván elköltözött a házból, ahol mégis nagyon szem előtt voltak s a város egész más részén, távoleső utcában egy bútorozott szobát vett ki, melynek ajtaja mindjárt a kapu alatt nyilt. Oda észrevétlen be lehetett surranni s eltűnni megint. Pillanat alatt kint volt az utcán Csapóné s gyorsan ment tovább. Alig lehetett látni itt-ott egy-két embert a csendes útcán, valami cselédfélét vagy valami öreg polgárt, aki a kávéházból hazafelé ballagott vacsorára. Senki sem ügyelt a lefátyolozott női alakra, ki a gyéren pislogó lámpák félhomályában elsuhant mellettük. Mit bánták, hogy kicsoda, micsoda ? Nem ismerték. Még csak az arcára sem voltak kíváncsiak. De amint kiért a körútra, ott már élesebb világosság csapódott szemébe. Járó-kelőket is sűrűbben látott. Egyik-másik meg is állt s utána nézett: hová siet oly nagyon ez a csinos kis női figura ? Ő csak futott előre, összehúzva keblén kis köpenykéjét, mert kegyetlen hideg szól fójt ezen a márciusi fagyos estén. Nagyon könnyedén öltözve jött el hazulról s most didergett, hogy szinte vacogtak a fogai, ámbár az arca égett. Haza gondolt s lázas nyugtalanság zaklatta. Bosszankodott, hogy oly sokáig elkésett s abból a bosszankodásból kijutott a szeretőnek is, kiből már teljesen kiábrándult. Inkább képzelő tehetségét, mint vérét hevítette a bűn ingere s e percben ügy érezte, mintha már alig kötné össze őket egyéb, mint a megszokás. Mintha alig érezne már gyönyört, mikor a lanyha, hidegvérű férfi megöleli, ki hiába titkolja édeskedő szavak alá szerelmének fogyatkozását. A fiatal asszony érzi, hogy az a férfi is megunta már őt s talán e percben rosszkedvűen, fásultan, ásítozva jártatja az eszét azon, hogyan kellene szakítani. Á szép Csapónénak még jobban ég az arca, mint az imént. Hát érdemes volt ezért megcsalni az urát ? Hát ennyiből állt mindössze a tilos szerelem boldogsága, melyért az ő ábrándos bolond szive úgy sóvárgott ? Hát mi örömet hozott ez a változatosság az ő unalmas, egyhangú, hétköznapi életébe ? Mit hozott egyebet, mint szorongást, félelmet, csalódást ? Remegve várja a villamos kocsit. Csak már otthon volna. Nem érti, hogy miért nem jön oly sokáig. Egész csoport ember gyűlt már ott össze a megálló helyen. Zúgolódnak, bosszankodnak : már megint valami akadály ? De Csapóné nem várhat. így ácsorogva még jobban átfázik. És isten tudja, mikor jön az a villamos kocsi ? Neki pedig haza kell sietni. Pénz sincs nála, hogy bérkocsiba ülhetne, csak az a húsz-harmino fillér. De nem is merne bérkocsiba ülni, valaki megláthatná s mit mondana otthon az urának ? Olyan szerény kis hivatalnok felesége nem szokott kocsikázni. Neki indul hát gyalog a könnyű ruhában, a kegyetlen hideg szélben, mely egész testét átjárja. Csaknem futva, lihegve tör előre. A szél jéghidegen csapkodja kipirult arcát, hevesen rángatja kis köpenyegét. A lámpák fénye libeg-lobog, zörögnek a boltkirakatok táblái s hajlongnak a járdák szélén a fák, melyeket ki akar csavarni a szél. A fiatal asszony nagy erőlködéssel rohan a széllel szemben. Oly végtelen bosszúnak tetszik ma este ez az út. Csak előre, szaporábban, még szaporábban. Kifáradva, lázasan égő arccal, didergő testtel, haza ér végre. Férje, az a kövér, szelid, jámbor ember, mégsimogatja szétkuszált haját, forró arcát: — Szegény Bertácskám, hogy föl vagy hevülve ! nagyon siethettél. És ebben a hideg szélben ilyen könnyen öltözve . . . Ejnye, ejnye ! Lopva, félénken lesi a nő, nem fogja-e faggatni férje, hogy hol járt. De annak eszében sem jut az ilyen kérdés, csak azon töpreng, hogy ilyen hidegben, olyan könnyen öltözve ! — De hiszen nincsen semmi bajom, — nyugtatja meg aggódó férjét a nő. Pedig dehogy nincs. Érzi, hogy a feje olyan kábult, olyan nehéz s úgy zsibong ott bent a fejében valami. Szórakozottan hallgatja a férje locsogását 8 a gyerekek lármája is terhére van. Örül, hogy a kicsikék elálmosodtak, a cseléd majd lefekteti őket. Ő maga is oly bágyadt. Alig várja, hogy a vacsorának vége legyen. A hideg is borzongatja még mindig a hátát, bár a szoba melegen be van fűtve. Sokáig nem birt fölmelegedni az ágyban sem, csak a feje forró s a kidagadt erek kalapálnak lázasan a halántékain. Lassanként aztán átszáll a hőség egész testére, az a gyötrelmes, nyugtalanító, lázas forróság, mely nem engedi elaludni. Csak forgolódik egyik oldaláról a másikra s afféle kábult félálomban zűrzavaros képek tódúlnak agyára, mig nehéz, szakgatott lélegzetébe nyögés vegyül, amit szeretne elfojtani, de nem tud. Férje már harmadszor is felkelt a másik