Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-11-09 / 45. szám

az ország népének érdeke céljából, a tüzelő anyagokra nézve is szükség volna valamely jóttevő kormányintézkedés. Es ez első sorban is a vasúti szállítás nagyobb kedvezményében nyilatkozhatnék meg. Ennek szükségességét mi, a Bakony melletti városok és községek lakosai, érezzük leginkább. Előttünk a fában gazdag hegység és mégis — drágábban vesszük a tüzelőt, mint a hegyektől messze fekvő Alföld sok részében megszerezhető. Példákkal is szolgálhatunk. Temesvárott egy öl gyertyánfa házhoz szállítva és felvágva 34 korona. Nagybecskereken egy erdei öl válogatott I. osztályú bükkfa, amilyet Pápán sohasem lát az ember, 36—40 korona. Ügy ide, mint Temesvárra Erdélyből jő a tüzelő anyag, tehát jóval messzebbről, mint hozzánk. Tagadhatatlan, hogy e drágaságban jelentékeny része van a kivándorlásnak is, mert a sok munkáskéz hiánya szűkebb körre vonja az erdő kivágását, és mivel a termelő látja a nagy keresletet, a jóval kisebb mennyiségű ölfából akarja ugyanazt a jövedelmet, amit máskor kétszer, háromszor annyi fából bevett, s ezért fölemeli a fa árát minden bú nélkül. Tehát a termelő is és a szállítási eszközök is közreműködnek a fa árának rohamos emelésében. Arról nem is szólunk, bogy a kocsifuvar is alaposan kihasználja a kedvező helyzetet. Hogy egyes termelők a mai helyzettel mennyire visszaélnek, kétségen kivül igazolja Dunántúl több fatermelő hegyvidéke, ahol éppen olyan munkásviszonyok vannak, mint nálunk, és mégis feltűnő módra olcsóbb a fa az erdőn, mint a Bakonyban, így a kaposváriaknak e tekintetben kedvezőbb a helyzetük, mert a somogyszobi erdőn az elsőrendű bükkfa ölét 16-, mondd tizenhat koronáért árulja a tulajdonos, az esztergomi káptalan. S tudtommal Csurgó vidékén is hasonló ára van a prima fának, amelyet a fuvarköltséggel együtt ölenként 30 koronába lehet számítani. Hol vannak a 16 koronás erdei öl árától ami bakonyi nagy erdőbirtokosaink? Az Esterházy, a Bhédey grófok és a veszprémi püspökség és a káptalan ? Egyenlő munkaviszonyok mellett mi készteti ezen uradalmakat arra, hogy ott az erdőn, most már nem is tiszta, de kevert fát ölenként 28 — 30 koronáért kényszerítnek rá a megszorult vevőre s amint nő a kereslet, növelik a fa árát is? Nál unk, a közvéleményben az a fölfogás uralkodik, hogy a tüzelőfa drágaságát az okozza, mert egyes nagykereskedők már jó előre magas árt igérve megveszik a kivágandó famennyiséget és ekként hatalmukba kerítik azon erdőségek messze vidékét, és a faárulásban megalapítják a maguk nagy anyagi hasznára, de a vidék kárára, a monopoliumot. Az egész piac az ő kedvük szerint fizet és vásárol. Sajnos, hogy egyik-másik bakonyi nagy erdőbirtokosunk annyira keresi a nagy fakereskedők jóakaratát, hogy ezek kedvéért nem engedik meg, hogy az erdőhöz közeli falvak szegény lakói, szintén vehessenek ott az erdőn fát eladhatás végett és legalább télen, e keresettel is segítsenek sorsukon. E kocsifa árulásnak is megvolt a vevőközönségre is a haszna. Néha-néha jutányosán kaphatott a piacon fát. De ez ritkább előny volt. Általánosabbban lehetett tapasztalni, hogy az ilyen kocsi fák ellenőrizték sokszor a kereskedői öleket. Tehát a famennyiség kiszolgáltatásában hasznos versenytársaknak bizonyultak. Ez az idei télen a legszűkebb térre szorul piacunkon. Ha már most, mikor még van elég fa Magyarországon, ilyen kegyetlen viszonyok uralkodnak a tüzelő anyag beszerzésében, vájjon mi lesz később, ha erdőink megritkulnak és a fatermelés csökken. Pedig jelen erdőtörvényünk alapján ettől is lehet félni. Már a jelenben tehát gondoskodni kellene e végzetes csapás elhárításáról. Szénbányászatunk, amig a kartellek uralkodnak, s amig fejlettebb iparűzésünk nincs, terjedelmesebb és az ország közszükletét kielégítő mértékben nem fejlődik. Innen tehát keveset várhatunk. Németországban és Franciaországban is úgy kezdenek segíteni a tüzelő hiányon, hogy oly gyártelepekre, amelyek folyóvizektől nem esnek túlságos messzire, mesterséges völgyzárlatokkal vezetik a vizet s annak feladata átvenni a széntől a szerepet az egész gyártelepen. Ezen eljárással már több helyen a szén a gyárakból kimaradt, és ha ez általánossá válik, a szén nagyobb mértékben jut a fogyasztó millióknak fűtőanyagul, mint most. De mikor érjük meg ezt mi Magyarországon ? Sok nemzetgazdász véleménye szerint az lenne a leghelyesebb megoldási mód egyelőre, ha az Alföldön és az ország egyéb vidékein is, ahol lehet, az akácfa ültetést tennők kötelezővé. Ez a fa gyorsan nő, nem válogatós a talajban s ami fő, tüzelésre és sok iparcikkre igen alkalmas. E fának nagyobb mérvű termelésével hatalmas versenytársat nyerne jeleulegi erdőművelésünk és az Alföld, amely eddig még mindig nagy fogyasztója a hegyvidéki fáknak, a fogyasztók közül kilépne, maga is termelő lenne és a mii kereslet arányát kisebbítené. Azonban bármit mondjunk is mind a tüzelő, mind az élelmi cikkek ijesztő áremelkedéséről, azon — mint az elősoroltakból is kitűnik, addig nem javíthatunk, amig intenzív földmivelésünk, fejlettebb iparunk, az új viszonyokhoz mért erdőtörvényünk, kedvezőbb vasúti tarifánk, önálló vámterületünk nincs és amig a fogyasztási adók terhe alatt és a kartellek vasmarkai között nyögünk és a kivitelt nem korlátozzuk. Csak szélesebb körű határozott és céltudatos munka menthet meg bennünket az élelmi- és a mindennapi cikkek áremelkedésével járó országos anyagi csődtől. Gy. Gy. Yissza a hazába. A hazánkat elnéptelenedéssel fenyegető amerikai kivándorlásnak egyik szembeötlő és örvendetesnek mondható mozzanata az a hajó, mely a napokban 740 magyart hozott haza az újvilágból. Az országos közvéleményt nagy mértékben foglalkoztatja, lehet mondani: fölvillanyozta ez Egy asszonyért. — Enricó Massini után olaszból. — Valamelyik augusztusi estén a Franció sétányán kóboroltam, amikor egy lámpás fényénél hirtelen megpillantottam rég nem látott gyermekkori barátomat, Ermete Giron lovassági kapitányt. — Jó eBtét kapitány! — kiáltottam rá. Éz pompás véletlen. — Ah, te vagy az? — felelte Ermete barátom, s én észrevettem, hogy az arca kimondhatatlan levertséget sugároz. Nagyon örülök, hogy viszontlátlak. A hangjának bámulatos rezgése még inkább föltűnt nekem, s nem is tartózkodtam ennek okát megkérdezni. — Miért vagy olyan szomorú drága barátom? Nem válaszolt azonnal, hanem karon fogott s lassú léptekkel elindúlt velem, mintha előbbi magányából még nem tudott volna a társaságomhoz hozzászokni. Egyszerre aztán megállott s reám nézett, — Tudod mit barátom ? megszabadítom a lelkemet a terhétől azzal, hogy mindent elmondok neked. — Szívesen hallgatlak. És Ermete a következő történetbe fogott. Néhány hónappal ezelőtt junius 1-én Savoje garnisonba bevonultak a tartalékosok szolgálatra. Én éppen négy héttel azelőtt kaptam meg a kapitányi rangot. Egyik reggelen valamelyik magasabb rangú tiszttársammal a kantiuba mentem egy pohár hűsítő italra, meg valami harapnivalóval lecsillapítani az éhségünket. A kantin csarnokfóle, tágas helyiség, egyik oldalán kisebb márvány-asztalokkal, amelyek előtt mindenféle rangbéli katona hemzsegett a söntés körűi. Beszédközben így szól a tiszttársam hozzám: — Milyenek a tartalékosai ? Van köztük nevezetes emberfia? — Igen. Egyik legényem egy híres művésznek, Soarfogliónak a fia. — Az én ezredemben is van egy híres sarjadék. Csakhogy ennek a fickónak a családi híressége más rovatba tartozik. A neve Orlandó de Bordighera. — Hogyan ? — szóltam nem csekély meglepetéssel — talán a szép Bordighera asszony fia ? — Éppen az. Nevetve feleltem : — Lehetetlen! Hát annak a híres asszonynak már akkora fia van ? Valamikor őrülten szerettem azt az asszonyt, de hiába, mert egyik jó barátom volt a kedvese. — No ami engem illet, én is szerettem őt, felelte szirtén nevetve a tiazttársam. Magam sem tudom n iért, nem vallottam be a szerelmemet neki. — Nagy mulasztást követett el, mert okvetlenül célt ért volna. És micsoda kellemes ember volt a férje ? A feleségének legalább húsz szeretője volt s a jámbor ember sohasem sejtette a leg kevesebb valót sem. Alig mondtam ezt el, amikor egy fiatal katona sietve áttörtetett a söntés körűi állók során és halott-sápadt arccal előttem termett. A szemei félelmetes lánggal meredtek reám, hogy meghökkentem ... A következő pillanatban a katona rám rontott f fölemelt ököllel rám ütött volna, ha néhány katona le nem fogja. Hörögve a felindulástól csak ennyit kiáltott felém : — Az az asszony az anyám ! Ha fejbe ütöttek volna, nem döbbentett volna meg annyira, mint ez a néhány szó. Kimondhatatlan szégyen vett erőt rajtam. — Bocsássátok el ezt az embert! — parancsoltam a katonáknak. Éreztem a bünt, amelyet elkövettem, de hát magam sem értettem, mi birt rá, hogy egy nő becsületéről ily alávaló módon nyilatkozzam, még pedig hangosan, s ily nyilvánosan ? Felálltam, köszöntöttem a megsértett katonát s ezt montam neki : felhívjuk t. vevőinknek szives ügyeimét. Plüs-kabátokban remek különlegességek! Kiváló tisztelettel KRAUSZ JÓZSEF M. FIA ÉS TAKSA divatáruháza.