Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-08-24 / 34. szám

közül pedig azok, amelyeknek egyes komponens ágaiban mennél nagyobb következetességgel lehet keresztülvinni az egyszerű tudományok, pl. a mathematika, vagy a fizika kétségen felül álló törvényeit. Milyen kellemes érzés pl. az, mikor egy első pillanatra bonyolultnak látszó fiziologiai jelenségnek mathematikai, vagy fizikai törvényekre lefejtett magyarázatát találjuk. Borghese Seipio érezhetett ilyent, mikor Nisnij Nowgorodnál automobilja egyszerre kultivált országútra gördült. —Csakhogy sem az automobilozásban, sem a gondolkodásban nincs mindig ilyen jókarban tartott közlekedési orgánum, amely minden rossz útnak, helytelen iránynak, téves megállapításnak jótékony befejezése lehetne. Pláne az orvosi tudományban és ennek a jelen esetben olyan nagyon lesajnált ágában, a halottkémlésben. Elismerjük, hogy nehéz helyzete van az orvosnak, mikor nagyrészt önmagári támaszkodva, objektív tünetekből kell megállapítani a kóresetet egy élő embernél, mikor ez a legkülönbözőbb pszichikai aberrációk, ijedség, autoszuggeszció miatt közérzetéről szinte nem tud felvilágosítást adni. Hogyne látnók be, hogy egy halottnál, akinél még téves számonadásról sem lehet szó, sokszorta nehezebb a helyes megállapítás. De még ba egy embert ilyen esetből kifolyólag elitélnek is, mint Mezeit, mégsem szabad egyszerre az egész tudomány (talán az összes tudományok) illuzórius voltára következtetést vonni és még hozzá ezt a téves következtetést kolportálni. Nincs kizárva az sem, hogy azon esetben az idegrendszerre kifejtett rendkívüli hatás volt a halál előidézője és az a kis zúzódás csak a holt test elszállításánál esett. Már most: a halottkém is csak ember és ha már előre azzal az állítással hívták, hogy mondjon véleményt egy gyilkosság gyanúja alatt álló esetben, természetes, hogy őtet is félrevezette a külső sérülés és hajlandó volt ezt tekinteni a végoknak, amely pedig sokkal valószínűbben belső is lehetett. Mint látszik, tehát nemcsak a passziv fél tévedhet, hanem az aktív is, ő is előítéletek rabja lehet, neki is lehetnek a priori felvett nézetei, amelyektől semmi szin alatt el nem áll. íme, tehát az orvosi tudomány olyan dolog, amely bizonyos terrénumain nem lehet ment egyéni belemagyarázásoktól sem. Az egyéni lélek pedig (ezt már mint művész, bizonyosan tudja a cikk írója) nem húzható rá semmifélé sablonra és eleddig ismeretlen törvények alatt áll. Vannak pesszimista filozofusok, akik nem biznak abban, hogy valaha ki lehet mutatni a lélek legelemibb működéseinek, az elemi képzeteknek keletkezését. Az anyagból, az agyvelőből való kiválásnak mikéntjét. Az az iró valószínűleg ebbe a gárdába tartozik, mert különben nem szólná le a tudományt és a tudomány képviselőit csak azért, mert még fejlődésben vannak. És a fejlődés útja tudvalevőleg embercsontokkal van kikövezve. Nem Mezei tragikuma az első és nem is az övé az utolsó, amelyet embernek el kell szenvedni azért, mert ő a tudomány előrevitelében a viviszekcióra kiszolgáltatott áldozat. Az az iró, akinek természettudományos műveltsége valószinüleg Darwinban és Haéckelben kulminál (pedig van a tudományoknak még ezeknél magasabb nívója is) már nem remél, mert a természettudományoknak éppen azon ágait nem kiséri figyelemmel, amelyek legtöbb bepillantást nyújtanak az evolúciónak szerintem elérhető legnagyobbszerü világába, ahol az anyag és szellem közötti kapcsolat tisztán fog állani előttünk. Vagy ki ne látná be, hogy sokkal magasabbrendü élvezet lesz az, ha a lelki élet jelenségeit a legegyszerűbbtől a legkombináltabbig úgyszólván mathematikai pontossággal tudjuk regisztrálni, esetleg irányítani, mint az, ha akár Rochefaucauld példájára bekérjük a lélek műveleteinek szellemes konstatálásával, akár pedig a Wilde Oszkár fejtetőn álló aforizmáival oda ütünk, ahova . . . nnm is nézünk. Nem szándékozom a tudomány leszólására azzal felelni, hogy viszont én meg a művészeteknek nem hagyok békét. Bár Wilde Oszkárnál bele lehetne kapaszkodni ebbe a thémába. Gyerekes lovagiatlanság volna az ilyen kellemetlenke dés. Sőt inkább sietek kijelenteni, hogy a művészeteket nagyon is szeretem és minél kevésbbé értem bennök az okot, annál nagyobb hatással vannak rám. De talán betelik egykor az ő idejük is. Ma még rendkívül nagy a velők elérhető hatás. És a legszélesebb körökben mindörökké is az lesz. De attól a pillanattól kezdve, mikor majd valaki kimutatja, hogy a bennük levő kvalitásbeli hatás kvantummal mérhető elemekre zúzható szét, amelyek az agy chemiai laboratóriumában már kegyet len minden illúziót leromboló törvények jármában súly, tömeg és sebesség meghatározó adatai sze rint hailonganak, keringenek, attól a pillanattól kezdve az emberek magasabbrendü osztályaira a művészet elveszti a hatását; illúziók nem lesznek ugyan, de az akkorra már megfelelő magas fokra fejlődött „jövő emberének" nem is kellenek. Az illúziók helyét a megértés és a mindent megmagyarázó tudásban élő öröm foglalja el. Kár tehát a művészeteket csak azért, mert legelemibb alkotórészeikből, talán az atomok rezgéséből való összetételük mikéntjét nem ismerjük, valami megmagyarázhatatlan istenadományának tekinteni, amely minden egyéb emberi tevékenységen, de leginkább a tudományon, megmérhetetlen magasságban felül áll. Hiszen a mai, éppen nem beható vizsgálódások eredményeképpen immár tudjuk, hogy a művészetek fejlődése kizárólag a tudomány haladásának függvénye, művészeti termékek keletkezéséről csak ott lehet szó, ahol a lét, az élet fenntartásának eszközeilehetőlegegyszerűsödtek. Ez az egyszerűsödés pedig mi másnak eredménye, ha nem a teknikáé, vagyis a tudományé ? Hogy egy példát mondjak: a proletárnál, aki nagyrészt az élet teknikai nehézségeivel küzd a létezés hitvány öröméért, senkinek sem jut eszébe, pl. nagymesterek eredeti munkái iránt való érdeklődést keresni. De már pl. egy bankár, aki az építészeti higiénia követelményeinek megfelelő palotájában lakik, szívesen vezeti be látogatóit két-három ivlámpával kifényesített képtárába. Az ellentét világos, csak azt nem látja mindenki, hogy az utóbbinak sem volnának talán ilyen kedvtelései, ha a tudomány eredményeit nem használta volna fel kényelme növelésére. No, és a kényelemben eszébe jut képeket rendelni, a sok megrendelés pedig föllendíti a festészetet. És a színház még a költészet termékeinek is mindnek ott van a nyomában a tudomány a maga egyszerű köntösében és eszében sincs panaszkodni, hogy még csak egy kis érdeklődéssel 6em adóznak neki azok, akik szubtilisebb és élvezhetőbb nyilvánulásait, a művészeteket annyira vakon hiszik, kinövéseit is valóságos fanatizmussal ápolják, illetőleg szólják le. (Ismert tünet, hogy Pascaltól kezdve, éppen azok a legnagyobb bolondjai a művészeteknek, akik leszólják, mint az a kis lány, aki addig-addig szedi sorra egy csúnya legénynek minden rosszaságát, mig egyszer csak kisül, hogy . . . idáig bele van habarodva.) No de már igen eltérünk a tárgytól. Ha ma még nem ismerjük a művészetnek a tudományból való kifejlésének a legpontosabb meghatározó adatait, azon éppen ugy nem kell megijedni, mint ahogyan nem szabad a tudomány mai álláspontján kétségbeesni, mikor tökéletesnek a produkálása abszolúte lehetetlen. Eljön majd egyszer az az idő 's. Akkor majd nem lesznek már a tudományban sem belemagyarázások, sem egyéni felfogások. A művészetben a sokra tartott „egyéniségnek" triviális magyarázatát tudják adni. Az olyan eseteket azonban, mint a Mezeié és még sok ő hozzá hasonlóan, a tudomány tévedéseinek áldozataié, addig a fejlődés érdekében, mint tanulópénzt ki kell fizetnünk az evolúciónak. Szép dolog ugyan, hogy valaki, aki az evolúció áradatában él, annyi erővel bir, hogy kívül tud helyezkedni ezen a hömpölygő folyamon és erős kézzel visszatereli a medrébe, ha netalán egyik oldalon túlkapna a gáton, de az, hogy a tudomány fejlődését, amely pedig az evolúcióban talán nem jelentőségnélkűli, nem méltányolja eléggé, az annyira nem reális dolog, hogy még engem is megszólalásra kényszerített, aki pedig az irásolvasásnak esküdt ellensége vagyok. Rádai Ervin. téglát megerősítette, ők azon vitatkoztak, hogy tudna-e husz mázsát emelni a vizben, A regényes hajlamúak elmondták egymásnak, mi mindent olvastak már a tintahallal, a cethallal folytatott véres buvárcsatákról, hajmeresztő dolgokat beszéltek a búvárok útjáról az elsülyedt hajókba s a vad gyöngyhalászokról a bengáli öbölben . . . De ezer arcon rajta volt a nagy élmény láza. Emberek lelkendezve s mély felindulással jártakkeltek. Álltak, tolongtak, lökdösődtek, százával, ezrivel, aszerint, ahogy a forgalom ide-oda hozta őket, mint valamilyen óriási látványos bódéba. Délután .megeredt az eső. Ezer esernyőről csurgott a viz a vállakra,' ruhákra, kezekre. Ezer ember ázott. Gsak egy nem, John Ti mm. Ő védett helyen volt. Lenn volt a vizben. IV. A következő napokon John Timm valóságos mámorban élt. Amikor az első estén hazatért s bement a korcsmába, ahol pihenőt szokott tartani, azt olvasta az esti lapokban, hogy John Timin, a búvár néhány napig vendégszerepelni szándékozik a városi zsilipben. Ez estén nagyon rosszul billiárdozott — nagyon izgatta a cficsőség. Megterhelve a sok sörtől s pálinkától, amivel meg kellett ünnepelnie a dicsőségét, éjfélkor lefeküdt a keskeny ágyba. Egy szegény asztalosnak a konyhájában volt a fekhelye. Még sohasem aludt ilyen nyugtalanul. Másnap reggel már megint ott zúgott a fekete tömeg a hely körül, ahol dolga volt — a rendőrök sürü sora elzárta a palitokat. Este jött egy hírlaptudósító, becipelte a zsilipmester házába és teljes buváröltözékében magéziumfény mellett lefényképeztette. Ekkor elhatározta, hogy fenékig kiaknázza a szenzációt. 'A zsil'p falán végig kopogtatott minden követ. A viz hideg volt a keze körül. De tudta, hogy fenn ott áll a világváros lakossága, bámulja a légszivattyút és várja John Tinimet. Az már csak különb dolog volt, mint hasadékokat betömni a tengerészeinél . . . A második napon a helyi lapok az arcképét s az életrajzi adatait hozták . . . Lenn a viz alatt tarka képeket látott. Hátha művésznek menne — kiállításokra — vagy cirkuszba víz alatti mutatványokat rendezni, hiszen sohasam tudta, hogy a búvár olyan érdekes alak. A harmadik napon már tiz házassági ajánlatot kapott. És fenn az utcán még mindig „elkelt minden hely." Honnan került ez a sok ezer ember ? V. És hova lett az a sok ezer ember ? Ezt kérdezte magában John Timm az ötödik és hatodik reggelen, amikor munkába jött. Fenn a hid korlátjánál már csak gyéren voltak nézők ; a kíváncsiság talán m'ár tegnap vagy tegnapelőtt óta alább hagyott, csak Ő nem vette ezt észre. A rendőrök még itt voltak: de látszott rajtok, hogy unottan járnak fel s alá. John Timm dideregve bujt a felszerelésbe és leszált a mélységbe. Amikor újra felkerült, már még rendőrt sem látott. Ekkor John Timm tudatára ébredt annak, hogy már nem tartják látványosságnak. A viz felett a forgalom, a zörgésével, döcögésével, csöngetésével, dübörgésével már nem zavartatta magát John Timm által. Nagyon csalódottan tette fel a sisakot és otrombán, mint a medve, újra leszállt a jéghideg vizbe . . . De a gondolata ma nem volt a munkánál. Nehézkesen botorkált végig a zsilip fala mentén. Valamit nem tudott megérteni. Azt érezte. Valahol volt valami a fejében, Ezt a valamit mintha kivették volna. És a tagja mind olyan nehéz volt. Csak azzal az eggyel volt tisztában, hogyha ma, mint az első napokon, hirtelen felszállna, hogy mint felfujt gummibáb váratlanul megjelenjék valahol a viz területén, senki sem nevetne már a jókedvű huváron. Nem tudta megérteni, mi van vele. Nagyon szomorú volt és ma elmaradt az az érzés, amellyel az utóbbi napok alatt végig élte az ő kis búvár életét. Mintha fejbe vágták volna. Akkor aztán mintha belelövelk volna a villám a lelkébe : most a híd alatt lehet. A feje felett ugyanis sötét lett. Felülről dübörgés, csilingelés hallatszott. Ez az ut volt. Most ott topogtak felette azok, akik néhány nap előtt úgy megcsudálták. Az egyszerű lelke viharzott. Egy másodpercre felismerte az ott fenn folyó Szülők figyelmébe! ruhaneműét Tanköteleset részére intézetet által előirt — legelőnyösebben szerezhetők be KRAUSZ JÓZSEF M. FIA ÉS TAKSA divatáruházában.