Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.
1907-07-20 / 29. szám
egész felvidéken. Ez eddig rendben levő. Minden hold jövedelme után 25°/ 0" ot visznek, ez ha sok is, de mivel minden holdra egyaránt szól, megjárja. Következik azonban a kataszter. A kataszter pedig arra való, hogy a föld jövedelmezőségét megállapítsa. Vannak osztályai. A Kis János meg a Nagy Péter földje jó előre kerül az osztályban, mert hát — nem tagadhatják, nem is akarják tagadni — jól megművelt földek. Jövedelmeznek is. Ellenben a Hohenlohe herceg rengeteg birtokának nagy hányada parlagon hever —- vadászterület. Következik ebből, hogy hátrább kerül a kataszterban vagy négy osztállyal s fizet aránytalanul kevesebbet, mint a szegény ember földje. A kereskedők és iparosok által fizetett kereseti adó kivetése módjában rejlő valóságos erkölcstelenséget már fejtegettük e helyen. Olyan adónem, mely a szó legvalódibb értelmében csalásra kényszeríti az adózókat, már az ethika. szempontjából sem volna tartható tovább. Az adókulcs lényeges megváltoztatása, a kivetési mód megváltoztatása egyaránt égető szükséget képeznek. De maradjunk ezúttal csak a földadónál. S lássuk be, hogy míg egyrészt a kataszteri becslés következtében az osztályba sorozás éppen nem a kisemberek érdekében álló, addig másrészt a 25°/o~ os adó is horribilis nagy súllyal nehezedik főleg a kisebb és középgazdákra. Az amerikázást ma már jórészt a pénzvágy szüli. De eredendő kezdet ét a kisgazdáknak a súlyos adóviszonyok allatti kínos vergődésében találja. A segítség egyetlen módja pedig a kataszter igazságtalanságainak megszüntetésén kívül a teherviselő képesség arányában fokozatosan növekvő adónak, a progresszív adónak az egész vonalon keresztülvitelében rejlik. Ha ez meglesz, akkor megélnek itthon a Kis Jánosok és Nagy Péterek, de azért herceg Hohenlohenek sem kell — Amerikába kivándorolnia. Lóskay Miklős f 1907 julius 14. Emberi miv öltünkből következik, hogy fájdalmasan esik az elmúlásra gondolni. Épen azért szomorúan érinti lelkünket, még ha egy teljesen ismeretlen ember halotti menetét látjuk is. Egy fekete keretes gyászjelentés megpillantása, még ha a nevet nem olvassuk is, fájó húrt pendít meg lelkünkben s mélabúsan gondolunk arra a sötét, de mindenek közt legigazabb mondásra : Por vagy és porrá kell lenned. Bizony, por és hamu vagyunk ! De bármennyire tudjuk is ezt a nagy igazságot s bármennyire átlátjuk, hogy ez nem is lehet máskép, mégis mily nehéz belenyugodni, mikor hirtelen és váratlanul kell megválnunk mindörökre egy olyan embertől, akit minden ismerőse nagyra becsült, közelebbi ismerői pedig szivük mélyéből szerettek és tiszteltek. S ilyen ember volt Lóskay Miklós, aki e hónap 14-ikén Budapesten oly váratlanul fejezte be munkás életét. Aki csak egy kissé ismerte őt, föltétlenül elismeri, hogy mind a szeretetre, mind a tiszteletre nagyon rászolgált. A közönséges mórtéket messze fölülmúló műveltség és jószívűség jellemezte őt. A legjobb és legműveltebb emberek egyike volt, akit csak valaha ismertünk. Ha végig ment a hosszú Jókai utcán és Főutcán, minden jóképű gyerekhez volt egy nyájas szava ; a legtöbbhöz pedig a jó ismerős nyájas vagy dorgáló hangján szólott, aszerint, amint az ifjú csemete jól vagy rosszul viselkedett. S érdekes volt megfigyelni, hogy az ifjú sereg milyen tiszteletteljes szeretettel hallgatott rá. Vele szemben nem volt semmi engedetlenség. Erees hangja a egész megjelenése legyőzött minden makacskodást, a jókat pedig biztatta a kedves jutalom. S a nagyokkal szemben ugyanolyan volt. Komoly dolgoknál keményen őszinte, különben pedig a legkellemesebb és legérdekesebb társalgó. Sokat adott a társadalmi formákra s azokat másokai szemben szigorúan megtartotta, de ép oly komolyan megkívánta, hogy vele szemben megtartsák. Szinte szokatlan mértékű volt a tudományok és művészetek iránt való érdeklődése. Szokatlan t. i. a mi viszonyaink közt, hol a legtöbb etnber megszabott dolgán kívül csak a politika és napihírek iránt érdeklődik. Ő folytonosan olvasott és pedig komoly, tudományos műveket. Legjobban érdekelte a csillagászat és művészetek története. A csillagászat elméleti terén nem közönséges ismeretei voltak, amit bizonyít az is, hogy több elmés készüléket tervezett, amelyekkel a csillagászati ismereteket egyszerűsíteni és népszerűvé lehet tenni. Egyik ily elmés készülékével pl. bármely laikus ember egy&zerre meghatározhatja, hogy a föld bármely pontján, bármely napon mikor kel és mikor nyugszik a nap. Ez a készülék megjelent nemcsak a Magyar Földrajzi Intézet kiadásában, hanem egy nagy külföldi cégnél is. Mennyi komoly és szép vitában vagy előadással gyönyörködtette ismerőseit s mily érdekesen tudta előadni sok értékes tapasztalatait, ha kissé neki melegedett. Mert hát nemcsak sokat tudott, hanem sokat is tapasztalt. Bejárta Németés Franciaországot s e két nagy nép nyelvét teljesen ismerte. Flammarion egyik nagy művének fordítását ő bírálta felül. Pedig a fordító a hires Tóth Béla volt s épen ő kérte fel a felülbírálásra. Joggal elmondhatjuk, hogy városunknak egyik legérdekesebb és legtartalmasabb embere volt ő, bár némely felületes ismerői csak különcöt láttak benne. De akik jól ismerték (és sokan vannak ilyenek), végtelenül sajnálják s szinte nem tudnak kibékülni a gondolattal, hogy nem láthatják többé s nem élvezhetik érdekes és tanulságos társalgását. Nem tudják elképzelni, hogy az ő szigorúan rendszeres elméjét és gondolkodásmódját s alapjában derült kedélyét mi zavarhatta meg oly hirtelen, hogy arra a végzetes tettre határozta magát. Mi bírhatta rá, hogy erőszakosan dobja el életét épen ő, aki nagy ismeretei mellett egynttal oly őszintén vallásos érzületű volt ? Életének külső lefolyása a következő : Miután a gimnáziumot kitűnően végezte, a bécsi műegyetem hallgatója lett s ott szerezte meg a mérnöki diplomát fényes eredménnyel. Ezután hazajött s vasúti mérnökké lett s mint ilyen, részt vett a legnevezetesebb hazai vasutvonalak építésénél. Éveket töltött Erdélyben, mikor az alkotmányos korszak helyreálltával ez a nagy vonal épült. Azután Pozsony volt az állomáshelye, végre Budapestre, a minisztériumba vitték. Baross, a vasminiszter, csakhamar felismerte kiváló képességét s a közlekedésügyi minisztériumban az egyik legfontosabb szaknak, a műszaki osztálynak vezetését bizta reá. Baross maga szinte emberfölötti energiával dolgozott s ilyen munkát kivánt embereitől is. Ez a túlhajtott munka annyira megrongálta Lóskay Miklós idegzetét, hogy 1892-ben nyugdíjaztatását kérte, mint miniszteri osztálytanácsos. Érdemeinek elismeréséül ekkor Ő Felsége a vaskorona-renddel tüntette ki. Ezután nemsokára városunkba vonult s itt élt nyugodtan szeretett testvérei körében. De csakhamar egész városunk művelt társadalma szeretettel és tisztelettel tekintett reá. S valósággal közmegdöbbenést okozott az az újsághír, mely szomorú halálát tudatta s melyet másnap követett a következő szövegű gyászjelentés : „Özv. dr. Makara Györecyné szül. Lóskay Mária, Lóskay Kornélia és Józsa, Lóskay Fidél szent-benedekrendi házfőnök, Lóskay Ferenc és A jogtalan kiöntött férfi-vért, Mely boszut kérve felkiált hozzád, Kedvtelve nézed hullámzásiban, Vagy ezzel fested trónod bíborát? Mosolyogva nézed mit tesz a király, Óh! mert nevedben tesz, mit csak tehet, Hogy is büntetnéd őt a zsarnokot Hiven viselvén földön képedet. De mit Isten! hozzád beszélek én, Kit nékem csak a képzelet teremt, A képzelet miként felépíti, Lerontja büszke trónod odafent. És itt alant képedet viseli ő A millióknak felkent gyilkosát Majd megfeszíti a nép egykoron S önnön fejére tesz majd koronát. Az Isten felelete. Ki az? Ki ott a föld golobicsán Velem vakmerőn szembe száll, Ki minden inség s nyomor kútfejének Hazug ajkával engem kiabál? Ki vádol engem, hogy a népeket Zsarnok ellen nem oltalmazom, Egynek kedvéért a milliókat Büntetlenül így elveszni hagyom. Hát az ember, ez az én legdicsőbb Teremtményem a föld golóbiesán, Ő emelte fel szavát ellenem, Mért nem segítek nyomorú sorsán? És kész engem megtagadni is, Kész engem képzelt lénynek tartani, S fenyegetödzik, hogy majd trónusom Itt alant le fogja rontani. Jöjj hát vakmerő s pirulj S ha van, mutasd meg igazságodat, Felelj meg rá, mit tőled kérdezek, Ha nem ismerted meg boldogságodat. Nem adtam-e én minden főben észt, Erényt a szívben nem plántáltam-e, Nem két kart nyert-e tőlem az ember, S erőt a karokba nem adtam-e? Több észt adtam a zsarnokoknak, Mint mennyivel milliók birnak? És karjaikban több erő van-e, Mint azoknak, kik alattok sirnak? Vájjon mostohán bocsátottam-e ki Kezem közül a népet, amely sir? És nem több észt adtam-e a sokaknak. Közöttük mennyit minden zsarnok bir? Hol vannak hát azok? hogy egy vérszopó Mégis oly könnyen tipor népeket? Hogy esik, hogy egy szívtelen zsarnok Jogot, nyomort, nyögést kinevet? Ember! egyedül benned az ok, Mert rút önző vagy s erkölcstelen, Némulj meg óh nép! mert ha jó volnál Nyögni, sirni nem volnál kénytelen. Ha nem állítnál rangot, címeket, Ha a Mammon nem volna istened, Ha nem akarnál fel magasra mászni, Ha nem gyűlölnéd saját nemzeted! Ha a szabadság égi angyalát, Hazád', nemzeted' szívből szeretnéd, Ha az érzéki gyönyör tápjait, Mint férfihoz illő, megvetnéd. Akkor te egy szív, test, kar lennél, Megtudnád, hogy én jó s bölcs vagyok S abban mi téged boldoggá tehet, Semmi kivánni valót nem hagyok. De te erényt és hazát megtagadsz, Lelkiismeret csak nevetség neked És csak érte jól megfizessenek Te kész vagy elárulni nemzeted. * Csúszol, mászol te mint hitvány, A kéj asztaláról lehulló morzsáért, Te kész vagy meggyilkolni nemzeted Egy hivatal, egy udvari rangjelért. Kiből telik ki rabló, poroszló, Vájjon azok a te hiveid-e?
