Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-06-22 / 25. szám

nem is a „Rendezett Tanácsú Városok Országos Egyesülete" sokat igérő, keveset adó cégére alatt, .hanem nevén nevezvén a gyermeket „Városi Tisztviselők Országos Egyesülete" cim alatt. Ezt az egyesületet akarják felállítani, ebben akarják az összes 5000 főnyi közigazgatási, rendőrségi és pénzügyi tisztviselőket egyetlen tömör falanksszá egyesíteni. Őszre van ennek a nagy egyesületnek alakítása tervbe véve. És mi addigra — lehet, hogy túlmerész a bizalmunk! — szenzációs eseményt várunk. Várjuk, hogy beterjesztessék a városi törvény, várjuk, hogy ebben nemcsak a városok súlyos terheinek könnyítését, de egyszersmind a városi tisztviselők fizetésének a törvényhatóságiakkal és államiakkal egyenlősítését kimondó intézkedések is lesznek. És ha ez így lesz, akkor . . . akkor alakuljon meg azért a Városi Tisztviselők Országos Egyesülete, de lépjen materiális célokon túl ideálisnak is szolgálatába, legyen a tisztviselői kar öntudatának emelője, munkásságának élesztője, alkotó erejének táplálója, becsületének ellenőre, legyen a kar élő lelkiismerete ! —őr— Proletárok. A proletáriátus egyre növekedik nálunk. Napról-napra több azoknak a szerencsétleneknek a száma, akik kenyeret, munkát, foglalkozási kört kérnek tőlünk, mert az a munkakör, amelyre a képesítést megszerezték, már be van töltve. A proletáriátus kérdése föltétlenül egy másik kérdés fölvetődésével is jár. Ez a másik kérdés a pályaválasztás kérdése. Az ilyen nagy horderejű kérdések taglalásánál, amelyek életbevágóak, mindig a gyakorlati eredmények és tapasztalatok érveit kell figyelembe venni és sohasem az elméleti argumentumokat, bárminő szépek és tudósak is legyenek egyébként ezek. A pályaválasztás kérdésénél pedig mit mutatnak a gyakorlati eredmények ? Ha szét nézünk azon a szellemi proletáriátuson, amelyet az utolsó évtizedben a mi iskoláink termeltek, meg kell döbbennünk az elénk táruló képen. Az iskola produktivitása itt valósággal abban merült ki, hogy egész generációkat nevelt az éhenhalásnak. Méltóztassék csak megfigyelni azokat az életpályákat, amelyekhez az utat éppen az iskola jelöli meg. Ezek az életpályák csupa nyomorúsággal intenek felénk; gond, vesződség, nyomor jelzik e pályák mértföldköveit. Nem akarunk e cikk keretében a bizonyító példák egész rendszerével szolgálni, csak éppen a mindennapi élet szembetűnőbb példáit idézzük, hogy egy csekélyke, de annál intenzívebb fénysugárral rávilágítsunk az iskola által megjelölt és mintegy ránk kényszerített pályák hiányaira. Ott vannak a túlzsúfolt ügyvédi és hivatalnoki pályák. Nem akarunk beszélni a tanítói és tanári pályákról, amelyekről köztudomásu, hogy egyetlenegy megüresedett tanítói, vagy tanári katedrára százszámra akadt pályázó. Ha szétnézünk azon a szellemi proletáriátuson, amelyet az utolsó évtized termelt, ijedten kell kérdeznünk: hát milyen pályát kell választania az életküzdelembe induló ifjú nemzedéknek? Nos erre a kérdésre megvan a felelet magában a kérdésben. Csak ezeket a pályákat nem szabad választani. Yan ezen élethivatásokon kivül a megélhetési utaknak, pályáknak egy egész csatorna-hálózata, amelyeken mind a boldogulás révébe juthat az ember. A pályák megválasztása dolgában talán nem árt, ha kissé tanulmányozzuk azon országok viszonyait, ahol nincs proletáriátus, vagy ha van is, de nem jöhet számba. Nem kell túl menni a kontinensen, itt van Németország. A németek praktikus érzése nem tűri azt, hogy éhenhaló orvosok, pályázati reménységek sovány malasztján élő tanítók, hivatalnokok tapossák az egymás tyúkszemét akkor, amikor annyi tisztes pálya van, amelyen igen jól boldogulhat az ember. Ott van az ipari pályák légiója, a gazdasági és kereskedelmi foglalkozások ezerfélesége. A német józan gyakorlati érzékkel felnevelte a pályák új generációit. Ott van követendő példának a brit szigetország, a hatalmas Anglia. Yajjon min alapult állampolgárainak jóléte s önönmagának is hatalma, ha nem azon, hogy az ipari és kereskedelmi ágak fontosságát felismerte. Hanem mi úrhatnám nemzet vagyunk. Nekünk derogál az, hogy fiainkat iparosoknak, vagy kereskedőknek neveljük. Minket elkápráztat az üres cim a foglalkozások uri máza s nem jut eszünkbe, hogy mikor ezek elnyerésére buzdítjuk fiainkat, [akkor voltaképen eljegyezzük őket a nyomorúságnak. Az állam, a társadalom, karöltve a szülőkkel, igyekezzék praktikus pályák felé terelni az ifjakat, akkor sok olyan nagy kérdés is meg volna egyszerre oldva, amelynek megoldása ma magára az államra is súlyos feladatokat ró. így ezek közül való az is, hogy miként is lehessen kielégíteni a sok éhes diplomás embert? A pályaválasztás nehéz kérdéseinél tehát csak az lehet az egyetlen okos utmutatás, ha oda irányítjuk ifjúságunkat a gyakorlati életpályák felé. Megsemmisített határozat. Építkezési ügyeinek intézésére már másodízben eró's leckét kap Pápa városa. A múltkor (a fatális Kossuth-utcai "Weltner-féle építkezésből kifolyólag) a tanácsnak, mely hatáskörét túllépve, adott az utcavonaltól eltérő építkezésre engedélyt, volt címezve a lecke, most pedig szól magának a képviselőtestületnek. Lapunk olvasói emlékezni fognak reá, hogy pár hó előtt, mily heves vita folyt a közgyűlésen egy indítvány körül, melynek lényege az volt, hogy a képviselő-testületnek adassék meg a jog, hogy egyes különös méltánylást érdemlő esetekben a megállapított szabályozási vonaltól eltérhessen. Ez ellen az indítvány ellen, mely elfogadása és életbeléptetése esetén alkalmas arra, hogy városunkat építkezési rend tekintetében még a falusinál is alacsonyabb színvonalra sülyessze, nem szólva róla, hogy véletlenül vagy tervszerűen összekerült „többségek" önkékellett neki a bajadoni virágjában meghalni ? Szépnek, virulónak képzeljük, kit a halál alattomosan, orozva ragadott el . . . Valószínű, hogy vőlegénye is volt. Bizonyosra vesszük. Pedig soha hírét se hallottuk Mihályi Sárikának, még kevésbbé vőlegényének. Viszont nyomban megnyugvást érezünk, mihelyt olvassuk, hogy egyik-másik néhai polgártársunk nyolcvanöt-nyolcvanhat évet élt. Mintha az a magas évszám az ócska sírkövön, tőlünk távolabb tolná a véget. A főszolgabíró elmondott néhány szomorú családi történetet, melyeknek emlékét a sírkövek felirata elevenítette meg emlékében. Elvégre minden tragédia ott van elkönyvelve. Körülbelül a legszebb helyen, a temető közepén (mert a temetőben épp úgy grasszál a rang, mint az életben) magas, ragyogóan fehér márvány-obeliszk emelkedett. Kérkedően követelte a figyelmet. Mintha csak azt mondta volna : tőlem ilyen is telik . . . A márvány-obeliszken a következő felirat volt tömör arany betűkkel : Véghes Katalin. Semmi egyéb. Megbámultam. A főszolgabiró mosolyogva jegyezte meg : — Szép sirkő, úgy-e ? — Érdekes, — mondottam, — de ki az a Véghes Katalin ? Mikor halt meg ? — Ohó, — mondotta a főszolgabiró, — egyelőre eszeágában sincs meghalni. Él és mulat. Annyira, hogy holnap nála is ebédelünk. — Véghes Katalinnál? — kérdeztem csudálkozva, — hisz úgy tudom, valami gazdag bárónét emlegettél. — No igen, özvegy Medeánszky Kázmérné bárónét, született Véghes Katalint. Aztán elmondta hamarosan, hogy a báróné, noha túl van az ötvenen, életvidor s egészséges úriasszony. A sírkövet azért állíttatta fel életében, mert határozott óhajtása, hogy itt temessék el. — Különcködés, — magyarázta a derék főszolgabiró, — külömben igen érdekes asszony. Hosszú havannákat sziv és úgy lovagol, mint a férfi. Majd megismered holnap. Másnap csakugyan megismerkedtem az érdekes uriasszonnyal. Külseje semmi feltűnőt nem mutatott. Kissé elhízott, duplatokás nő volt, ki egyedül lakott a fehér kastélyban, s keményen ráncba tudta tartani a cselédséget. Mikor a korridoron végigmentünk, akkor is olyan harsányhangon vezényelt, mint valami dandárparancsnok. — Szaladj te ökör, mondta, hogy a magyarádi hordót csapold meg. Az ebédnél semmi egyéb tapasztalást nem tettem, mint hogy a háziasszonyom mesterien tudta az emberbe az ételt-italt belediktálni. Kéréssel, könyörgéssel, zsémbeléssel s ha kellett veszélyes fenyegetéssel. Az ebéd pompás volt, a társaság tűrhető, a borok vének és tüzesek. A báróné mindenkivel cimboráskodó hangon beszélt; s néha olyan fesztelen megjegyzéseket tett, hogy a kaszárnya frazeológiájában is helyet foglalhattak volna. Amellett jóizüen tudott hallgatni és nagyokat kacagni középszerű elmésségeken. Az ebéd alatt, mely az esti órákba nyúlt bele, figyelmesen szemléltem a termetes, szabadszáju bárónét, de egy mákszemnyi romantikus vonást sem voltam benne felfedezni. É8 mégis, ez az asszony sírkövet állíttatott magának életében . . . Kell, gondoltam, hogy valami regénye legyen. Nem is közönséges. Elhatároztam, hogy mindenáron, ha kell apropo nélkül is, szóbahozom a fehér márvány-obeliszket. Ennek a révén megtudok valamit. Úgyis történt. Este, mikor a verendára kimentünk rágyújtani, a báróné felvetette az obligát kérdést: — Nos, hogy tetszik önnek ez a mi városunk. — Elég csinos. — Csinos ? Talán piszkos ? — Pardon, báróné, az is, de a temetője gyönyörű helyen fekszik. — Látta ? — Igen. Hosszabban idó'ztem benne. Szeretem a temetőket látogatni, olvasni a sírfeliratokat . . . A bárónő ravaszul mosolygott s nagy ott fujt a szivarfüstbó'l. — Azt akarja mondani, hogy olvasta az én sírfeliratomat. — Úgy van, olvastam. — Nos, — kérdezte — mit szól hozzá? Zavarban voltam. Nagyon hirtelen rontott rám a kérdéssel. Mielőtt válaszoltam volna, ő folytatta : — Bolondnak talált . , . — Bocsánat, báróné . . . — Lehet, hogy igaza volt. De hát miért ne lehetne nekem is bogaram, hozzá olyan szelíd, ártatlan természetű. Aztán mintha elkomorodott volna, ledobta a szivart, s férfiasan egymásra rakta a lábát. Halkabban kezdett beszélni : — Lássa, nekem kevés részem volt az élet örömeiből. Az a név, melyet huszonnyolc esztendeig viseltem, tele van keserű emlékekkel. Az apám házánál épp úgy éltek, mint ahogy itt nálam. Vendégek jártak, mulattak. Az apám hires fiskális