Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-06-01 / 22. szám

gyon mértékletes élete volt az oka állandó jó egészségének. Megyei főbírói hivatalából ipmét visszajött ifjúkori otthonába a városházára. Árvaszéki tanáosos lett. Én azt hiszem, hogy ebben a hivatalában érezte legpompásabban magát. Nem is jelentkezett a polgármesterségre, mikor Woyta József meghalt, hanem helyette Kiss Lászlót ültette a közbizalom a polgármesteri székbe. Csakis az utóbbinak hirtelen halála után cserélte fel az 8 földszinti udvari kis szobáját az emeleti polgármesteri szobával és az ö idejéből való az artézi kut sikertelen fúrása, a város aszfaltozása, a dohánygyár és a vízvezetéki munkálatok előkészítése. Mint polgármester járt-kelt a város ügyeiben a minisztériumokban, ott mondta az egyik miniszteri tanácsos a pápaiaknak : „Maguknak minden sikerül, mert a polgármesterüknek olyan becsületes jó arca van." A város körül szerzett érdemeit betetézte azzal, hogy összes vagyonát a városra hagyta és pedig minden adósság nélkül. Mondják, hogy jól járt Pápa városa, hej de még jobban járt volna az, ha valakire az ő közkedvelt voltát ráhagyhatta volna, de hát a szeretetet magával viszi Ki-ki a sírjába, vigye magával a mienket is. (i) * Osvald Dániel haláláról a gyászba borult hozzátartozói a következő szomorú gyászjelentést adták ki: „Alulírottak úgy a maguk, valamint az öszszes rokonság nevében is szomorodott szívvel jelentik nagybátyjuknak, felsö-eori Osváld Dániel úrnak, Pápa város nyugalmazott polgármesterének, a Ferencz-József-rend lovagjának, élete 89-ik évében, folyó évi május hó 30-án történt gyászos elhunytát. A boldogultnak hült teteme junius hó 1-én délután 4 órakor fog a református egyház szertartása szerint az alsóvárosi temetőben örök nyugalomra tétetni. Pápa, 1907. évi május hó 30-án. Nyugodjanak békén porai ! Kis Ernő, Kis Tivadar, Osváld Gyula, unokaöccsei. Kis Mari férjezett Szántó Jánosné, Kis Lujza, unokahugai." A város gyászjelentése így hangzik : „Pápa város közönsége mély megilletődéssel jelenti felső-eőri Osváld Dániel nyugalmazott polgármesterének, a Ferencz József-rend lovagjának, J 907. évi május hó 30-án 89-ik életévében bekövetkezett gyászos elhalálozását. Temetése 1907. évi junius hó 1-én délután 4 órakor lesz és az alsóvárosi sírkertben helyeztetik örök nyugalomra. Pápa, 1907. évi május hó 31-én. Áldás poraira!" A 4. §. / Építési szabályrendeletünk 4. §-át értjük a fenti cimben. S mint már e becses lapok legutóbbi számában jeleztük, ezzel a paragrafussal szándékozunk bővebben foglalkozni. Nem árt célunknak, ha újra idézzük e pontot szórói-szóra. »Üj utcák nyitása, — így szól e pont — a város által kisajátítás, vagy területvétel útján eszközöltetik, amennyiben pedig magán-egyén vagy társulat saját birtokterületén nyit utcát, mely a térképpel megegyez, avagy ebbe pótlólag felvétetik, a város az utcaterületért kárpótlást nem fizet.« Abban semmi sérelmet sem látunk, ha a város abban az esetben, amikor magán egyén vagy társulat saját területén saját kedvére új utcát nyit, az utcaterületért semmiféle kárpótlást nem ad. Noha az egyéni jog szempontjából még ez esetben is fönnállhatna az a lehetőség, hogy az utcanyitó magán-egyén vagy társulat, mivel a város egy fillérrel sem járult az utcához, a városi közlekedési vonalból kivonhatná utcáját. Természetesen itt a pert a város javára a józan ész dönti el, mert egy telek- és háztulajdonos sem örül elzárt utcáknak. Ez nem volna üzlet. De meg a város több közigazgatási figyelmet, mint pl. rendőri felügyelet, tisztaság stb. tanúsít megnyilt utcák, mint lakatlan területek iránt, — tehát a város részéről jövő eme viszontszolgálat is némileg az ő javára esik a mérlegbe. Azonban igénytelen véleményünk szerint csak akkor alkalmazható ez az u. n. kárpóttalanitás, illetve ingyen utcaterületszerzés, amikor a magán egyén, illetve társulat saját kedvére, saját területén, amelyre az utcaszabályozási tervrajz ki nem terjed, akar új utcát nyitni. De ha oly területen nyit bárki új utcát, amely az említett térképpel megegyez, akkor az utcaterületet ingyen követelnie a városnak nem méltányos. Igaz ugyan, hogy míg mostani szabályrendeletünk érvényben van, addig nehéz az e pontban foglalt méltánytalanságok ellen orvoslást találniok az illető érdekelteknek. De lesz módunk az építési szabályrendelet általános módosításánál átalakítani e pontot úgy, ahogy az az igazságnak és méltányosságnak megfelel. Azt egyáltalán nem véljük igazságosnak, hogy valaki azért, mert oly területen akar építkezni, amelyen a térkép szerint új utcának kell végigvonulnia, ottani telkének kisebb-nagyobb részét kárpótlás nélkül át kell engednie a városnak. Először is: nem ő akarja ott az utcát, hanem a város, tehát a teherben osztozzék a város is. Másodszor: ha egyszerre több egyén akar ily területen építkezni, az esetben előre ki kellene számítani, hogy minden egyes építtető telkéből annyit vágjanak le utcatestnek, amennyi egyenes arányban áll az új utca többi háztulajdonosainak is hasonló hozzájárulásával. Vagyis: egyetlen egynek sem szabad aránylag több teherrel hozzájárulni az új utca területéhez, mint amennyi őt megilleti. Ezt parancsolja az egyenletes tehermegosztás észszerű törvénye is. Azonban végrehajtani e törvényt a fenti paragrafus útján nem lehet. S így esik meg az, hogy a térképen is kivonalzott új utcán egyik építtetőnek levonnak 20—30 négyszögölet ingyen utcára terű-' létül, a másiknak, noha egyenlő az előbbivel telke, sőt gyakran jóval nagyobb is és mégis 1—2 öllel járul az uj utcához. Hol van itt az igazság és méltányosság? Mért kell egy ugyanazon utcához egyiknek kiáltó aránytalansággal többet áldozni az utcáért, mint a másiknak. Hisz az az új utca egyenlő arányban juttatja hasznát minden házépíttetőnek. Midőn pedig már az új utcán fölépült pár ház, előállhat az az eset, hogy a benne tovább építtetők azon a cimen, hogy nincs most már új utcanyitás többé, nem kötelesek ingyen adni területet az utcának Aztán jön Dacsó György, a magas, fekete mérnök, aki katonai is volt. Ő csak kicsit hajlik meg, előbb hosszan a kezében tartja a mama kezét s aztán szintén megcsókolja, de feljebb mint a többi, a csuklónál, ott, ahol a vékony kék erek vannak. A mama egy kicsit elpirosodik, Dacsó körűinéz és mély, rezgő hangján szól: „A barátomat, Ámbáler Danit most se láthatom". „A férjem éppen birósági küldetésben kiszállott két napra, kedves barátom; velünk kell, hogy megelégedjék". Nem tudom, mi' van ebben, az urak mosolyognak titokban, egy-egy szóval beszélnek a birói hivatás terheiről, lassanként eltávoznak. Dacsó a mamához közelebb ül és ismét megfogja a kezét. Én nem haragszom, hogy ő ezt teszi, de mégis úgy fáj a szivem, valami méla busongás ereszkedik reá, mintha felleg suhanna át a fehér csillagokkal kirakott égen. Az ő beszélgetésükből tudom, hogy mama egészen más asszony, mint a többiek, akik ezen kis városban laknak. Mama színésznő volt, igen nagyon ünnepelték mindenütt az országban, bárha csak kisebb városokban fordult meg. A szépségéről verseket irtak, a fiatalság miatta mindig mulatott, mindenki szerelmes volt mamába és őt a papa akkor vette feleségül, amikor én három éves voltam, de a papának titokban párbaja is volt mamáért egy tiszttel. Ezek a részletek most úgy szakadoznak elő, mintha sokat olvasott és szétfoszlott könyvnek a lapjait kellene összerakosgatnom. Én nem is tudom, miért gondolkoztam oly sokat ezekről és ha Dacsó itt volt, miért féltem, hogy egszerre belép apa. Aztán, hogy apa engem nem szeret, azt bizonyosan tudtam. Sohasem szólott hozzám szeretettel, csak mindig kurtán, kegyelemből. A mamát kérdeztem egyszer, de akkor az ő szemei megteltek könnyekkel és megcsókolta a hajamat és azt mondta: — Nem baj, Tilda kedves, én szeretlek ! Mégis engedett, hogy ide beadjanak az intézetbe. De akkor már nem bántam, mert ez azután történt, hogy Dacsó mérnök már nem járt mihozzánk és a mama mindig nagyon szomorú volt és már ő sem szeretett, Dacsót bár láttam volna még egyszer! Azt akartam neki mondani, hogy vegyen el engem feleségül s akkor mindig együtt lehetünk, a mama, ő és én. A papától hallottam egyszer ezt így, amikor sétálni voltunk s én előre szaladva egy padon ültem, mama és papa pedig úgy mentek el mellettem, hogy észre se vettek . . . . . . Négy esztendő múlt el azóta és engem még a szünidők alatt se vittek haza. Mindig itt voltam és olyan ismerős lett ez az illatos, sok virágú kert, mintha ezenkívül nem is volna élet a világon. Úgy gondoltam, hogy elfelejtettem mindent, mi régebben történt, a szétfoszlott könyvnek a lapjait nem tudom már Összerakosgatni. De valahányszor a kék mosolygó eget. látom az ő fehér, hideg csillagaival, mégis mindig eszembe jut a kis szalon, a mama és az imádói és azt gondolom, nagy titkom van, amit nem szabad elmondani, hogy mama mindenkitől tűrte, hogy a kezét megcsókolják, a szeme mosolygott mindenkire és hogy amikor Dacsó hosszasan fogta, ő elpirult . . . II. . . . február 7. Én azt hittem, hogy gazdag leány vagyok és csak azért adtak be az intézetbe, mert otthon alkalmatlan voltam és azt akarták, hogy eltöltsem valahol azt a négy évet, amig husz esztendős leszek s amikor aztán Dacsó mérnök engem elvesz feleségül. És aztán ismét együtt leszünk hárman, de én aztán nem engedem, hogy hozzánk eljöhessen mindenki és édes mamát arra kényszerítse, hogy mosolyogjon. Az neki nem is tetszik. Milyen balga, ábrándos és tudatlanná változik is az ember abban az intézetben! A négy esztendő úgy múlik el, hogy azt se tudják mi a világ és mi az élet! Husz éves vagyok, de annyi vagyok csak, mint más, aki itt künn él, tizenhat éves korában. Oh, rettenetes nap volt, amikor hazaérkeztem! Az én szép mamámra alig lehetett ráismerni. A rózsaszínű arca fehér volt és a szemei körűi vékony ráncok képződtek. Négy év alatt a szép szőke haja vöröses lett. Ügy gondolom, hogy ő most harmincnyolc éves; ennyinek kell lennie, de nem lehet még öreg és mégis az ajkai körűi is ráncok vannak, csak a szeme fénylik néha még úgy, mint amikor régebben mosolyogni szokott. Maga elé állított, a két karját ráfektette a vállamra, sokáig, nagyon sokáig nézett, úgy hogy szinte megijedtem s aztán elkezdett sírni és kiáltozni: — Hát én azt nem tudtam, hogy te nagy leány lettél, hogy téged férjhez kell adni! Miért nem tudtam én ezt — akkor? Miért nem gondoltam én mindig csak arra, hogy téged férjhez kell adni! — Ne sírj édes mamám, ne sírj! De ő rám se hallgatott. Félre fordult és az ablak mellé ült. Engem meg se csókolt. Egyetlen egyszer se csókolt meg, holott négy év óta nem látott. Magamra hagyott, mintha nem is volnék itt. „Rakosgasd ki a holmikat — mondta — oda a kék szobába menj, majd holnap beszélünk". „Papa, hol van?" Kérdeztem. Egy szót se felelt, csak az ujjával intett valamit, de nem értettem, hogy mit. A papára vonatkozott igen, hogy ő nincs már itt; nem halt meg, de elment. Szétváltak, amint mondani szokták, törvényesen. Éppen úgy szétválasztotta őket a törvény, mint ahogyan összeadta; egy párrá tette Őket, akik kénytelenek egymással élni, aztáa most elkülönözte szépen, mintha semmi se történt volna, mintha sohasem ismerték volna egymást. A kis kék szobában észrevettem, hogy mama nem gondozza már úgy, mint régen. A függönyök megkopottak, a pamlagon, ahol amikor a többiek eltávoztak, Dacsó a mama mellé ült, egy fej nyoma látszott. Most itt ledülve szokott valaki olvasni. Az