Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-01-20 / 3. szám

segítséggel való fizetésrendezés nem késhet soká. Ezt az időt türelemmel meg lehet s meg kell várni a magasabb fizetésű tisztviselőknek, akik közül egyiknek-másiknak megengedett mellékjövedelme is van. Vár most más is, szenved más is — a hazáért. Arról nem szólunk, hogy ők nem is kértek emelést. Ez a dolog meritumára nem tartozik. Nem kértek, mert tagjai a képviselőtestületnek : önmagukhoz nem fordulhatnak kérelemmel. De ők egyébként is nyugodtabban várhatnak, elég tisztességesen vaunak dotálva. Nehezebben, sokkal nehezebben várhatnak a kisebb fizetésű hivatalnokok s a rendőrség emberei. Ezek igazán rá lettek volna szorulya nagyon is a képviselőtestület jóindulatára. Rá ebben a kiválóan nehéz évben. Mert jobb esztendőben őket is a kilátásban levő állami rendezés hangoztatásával lehetett volna elbocsátani. Ez évben azonban nekik meg kellett' volna a kivételes segítséget adni, akár ha nem is abban az arányban, ahogy proponáltatott, ha 15% helyett 10°/

0-ot csak, de valamit okvetlenül. De a képviselőtestület nem tette ezt. Arany középút helyett a szélsőség meredek sziklaösvényein járt, ahonnan nem ő bukott le, hanem a szegény tisztviselők. A drágasági pótlók elvettetésél egyébként sokféleképen kommentálják és fogják kommentálni. Említik, hogy némelyeket bosszú vezetett, mások az egészet az intelligencia elleni attaknak tartják, mások viszont más okot említenek. Mi sem boszú megnyilatkozásának, sem tervszerű attaknak nem tartjuk. Egyszerűen : a megújítás előtt álló képviselőtestület nem akarta kitenni magát annak az ódiumnak, hogy a teherfelemelés jegyében oszoljék szét. «Egy hét múlva választás*, gondolták. «Miért vesse azt nekünk bárki szemünkre, hogy mi a választók bőrére pazarlók voltunk.» Pedig ha az arany középúton jártak volna, pazarlók nem, de mindenesetre humánusak lettek Volna. J)r. K. E. Segítsünk anyagi helyzetünkön, ii. Társadalmunk bőkezűsége egyedül a lateiner középiskolákkal szemben nyilatkozik meg. S itt is főként a felekezeti oktatás érdekében. A többi iránt, úgyszólván, érzéketlen. Ennek igazolásául elég arra hivathoznunk, hogy a müveit, rendezett tanácsú városaink legnagyobb részét arra is nehéz rábírni, hogy más városbeli közép és felső ipari- és kereskedelmi iskolákban a saját városuk illetőségébe tartozó ifjak javára alapítványokat tegyenek, avagy ha egy-két ilyen vidéki iskolába járó s hozzájuk tartozó tanuló segítségért folyamodik, azt, föltéve érdemes voltát, tisztességes összeggel segítsék. Erre nem akarnak áldozni, mert szemök látóképessége nem messzire terjed e tekintetben. Azonban más, olyan haladásféle intézményekre, amik néha több tízezret, sőt százezret is nyelnek el s a város üzleti s ipari forgalmát csökkentik, egy lélekzetre, úgyszólván utógondolat nélkül szavaznak meg. A társadalomnak az ipari s kereskedelmi, illetve a közgazdasági iskolák iránti érdeklődését, igénytelen véleményem szerint, a felekezeti hatóságok kelthetnék föl nálunk azzal, hogy nem csupán gimnáziumok felállítására s fönntartására, hanem közgazdasági alsóbb s felsőbb fokú iskolák alapítására is fölhívnák a hitsorsosok áldozatkész érdeklődését. S ez annál is inkább kötelességük lenne, mert ma már nem csupán a gimnázium s reáliskola képez intelligenciát, hanem a magasabb fokú ipari s kereskedelmi s gazdasági iskolák is. Az ezen iskolákból kikerült ifjúságot, vagyis: intelligenciát egyes hitfelekezeteink teljesen kiengedik közvetetten befolyásuk alól, s ezzel hivatásukat is a középoktatás ez ágában megoldatlanul hagyják. S mindezen erkölcsi befolyásbeli veszteséget azért szenvedik el hitfelekezeteink, mert fölöttébb bizarrnak tűnik fel előttük, hogy akár ilyen iskolát alapítsanak, akár ilyen célra adományokat gyűjtsenek. Majd idővel belátják tévedésüket, de már akkor későn lesz. A társadalmi támogatás hijján az állam maga buzgólkodik a közgazdasági oktatás hiányait csökkenteni. De itt meg az a baj, hogy az efajta iskolák elhelyezésénél, berendezésénél legkevésbbé érvényesülnek a szakoktatás igazi érdekei. A pártpolitikai szempontokon kivül egyéb magánérdekek is sokszor közrejátszanak egy-egy ilyen iskolánk elhelyezésénél. Hogy közép s magasabb ipari s kereskedelmi iskoláink nagyobb városainkban találtak helyet, azt érthetni, mert az ipar és a kereskedés központjai a városok, főként a nagyobbak. Azonban, hogy a gazdasági iskoláknak, az alsóbbaknak is, mért kell városodban elhelyezve lenniök, magyarázatra szorul. Sokkal célszerűbb lenne s több eredménnyel járna, ha az állam, a körjegyzőségek mintájára, állítana fel egyes vidékeken alsóbb fokú gazdasági iskolákat, amelyeknek vezetői nemcsak szakszerűen oktatnák ama vidék gazdaközönségét, illetve ennek gyermekeit, hanem abban is útbaigazítással szolgálnának, hogy az európai általános gazdasági viszonyoknak megfelelőleg, mit termeljen nagyobb mennyiségben, amiből jó haszna lesz. Hogy példát említsek föl, az ez évi március 1-én életbe lépő kereskedelmi s közös vámszerződések következtében a külföld, főleg Németország illető nagy gyárai két évre előre beszerezték árpaszükségleteiket. Vagyis két évig hazánkból jóval kevesebb enemü gabonát visznek ki. Ennélfogva árpatermelö vidékeinket ki kellene oktatni, hogy kisebb mértékben termeljenek ez időben árpát s nagyobb mértékben más olyan gabonát, aminek ára lejebb szállni nem fog. Igen, erre kellene a gazdaközönséget kioktatni, de nincs, aki nem lépünk, ahol a maga teljességében nyerjük a hellén nép művészeti tevékenységének képét. Természetes, hogy itt is, a görög s a vele kapcsolatos római szobrászat s festészet körében is megtaláljuk ama fejlődési fokozatokat, araidőn még az anyag is durvább volt, az alakok is merev, kemény formávul ábrázolvák

; a nők csak a fehér szin által válnak el a feketére festett férfi alakoktól ; mégis hamar eljön azon idő, midőn — egykorú irók művei után ítélve - nemcsak az arc piros szine által tüntették fel a nőt, hanem az előállott művek igazi művészi produkciók. Számoa fali kép, a fennmaradt vázák a nőt a köznapi élet minden mozzanatában feltüntetik. A legkiválóbb alkotások közé tartozott az Apelles által festett Afrodité anadiomené, a tenger hullámaiból kiemelkedő istennő, amint dús hajfürteiből a vizet kicsavarja. Ez egyúttal a Venusnak, a szépség istennőjének születését is jelképezi. A régiek tanúsága szerint a képen szóval nem jellemezhető báj ömlött el, ami bűvös vonzerőt kölcsönzött neki. Pausias nevü festő egy képén az iszákosságot egy vén asszonnyal személyesíté, aki üveg-pohárból ivott, s az arcon átvonuló mohóság az üvegen keresztül látszott. Mindezeken kívül bővebb anyagot nyújtanak a pompéji ásatások, ahol a görög és római festészet emlékein a mithosból és a görög hősmondákból vett jelenetek a leggyakoribbak, mint Venus Aclonis társaságában vagy Mars karjai között, Zeus szerelmi kalandjai Danaé, Jo, Léda és Európával, Apolló Dafnét üldözi, Ariadné és még sok más istennő és halandó asszony. A szobrászat is eleinte primitív. Az aeginai mosoly a nőalakoknál is észlelhető. Ez ugyanis abban állott, hogy az arc, legyen az szenvedő vagy akár haldokló arca, úgy van ábrázolva, hogy a száj két vége felfelé hajlik, miáltal bizonyos hülye mosoly ül ki az arcra. Csakhamar tökéletesednek az arányok, finomodnak a részletek, a nőalakok méltóságos f'ellépésüek, kellemtnel párosult feuség jellemzi a fenmaradt; valamennyi lepellel vagy ruházattal ábrázolt nőalakot. Lágy, de nem elpuhult formák juttatják kifejezésre a női szépséget, legyen az Athena, Hera vagy Afrodité istennő, vagy az erőtől duzzadó karcsú Ama'/onok harcoló csoportja, szemükben tűzzel, elszántsággal és halálmegvetéssel, vagy a gyermekeit féltő anya, Niobe, szemeiben könnyekkel, az anyai szeretet eme igazgyöngyeivel, vagy az őrjöngő bachansnő, amint lobogó ruhában, mezítelen karokkal, a dühében széttépett kecskét feltartva, hátravetett fejjel, a szélnek eresztett hajfürtökkel, a bachusi mámor önkivületes szenvedélye által előre rohan. A régiek elragadtatással bámulták e szobrot, egész lényén, de kivált arcán az őrjöngésig fokozott szenvedély kifejezésével. Epigrammáik azt mondják, hogy a szobrász életet, lelket lehelt a kőbe. Az őrjöngő bachansnő szerzője, Szkópász volt az első, ki mezítelen Afrodité szobrot készített. Csakhamar előttünk áll Praxiteles, sőt az egész ó-kor legszebb szobra, a knidosi Afrodité. Az istennő fürdőbe készül szállani, utolsó ruhadarabját a mellette levő vázára ejti, míg bal kezével keblét íödi el. Tartásában, arcának édes mosolyában, merengő tekintetében nincs semmi kacérság, tetszelgés, nem fél, hogy avatatlan szemek megzavarják. A női test teljesen lepel nélkül való ábrázolása a Kr. e. IV. század újítása. A polgári élet szokásai eddig csak a férfiak mintázására adtak alkalmat, a halandó és halhatatlan asszonyokat egyaránt ruhásán ábrázolták, hogy a női méltóság és a vallás ellen ne vétsenek. De később, a hitetlenség és meglazúlt erkölcsök korában a hetairák szerepe egyre női, a művészek szakítva a hagyományokkal, a szerelem istenasszonyát szépségének leplezetlen valójában állíták kortársaik szeme elé. Eleinte az újítás nem volt népszerű, amit bizonyít Kos-szigetének lakossága, mely Praxitelesnek fennebb említett és egy ruhás Afrodité szobra közül vallásos szempontból az utóbbit választotta, így került az első a knidosiakhoz az istennő ottani szentélyébe. E szoborban Praxiteles oly tökéletességgel ábrázolta az asszonyi szépség ideálját, hogy az autik világ nem tudott betelni annak bámulatával; állítólag egy ifjú Őrült szerelemre is gyúlt a márvány iránt. — A knidosi típus hatása számos későbbi Afrodité szobron is kimutatható. Későbbi kor alkotása a feltalálás helyéről elnevezett meloszi Afrodité. A szobrot 1820-ban találták, eredeti felállításának helyén, egy földalatti fülkében, mely valamely gimnáziumhoz tartozhatott. Két karja le van törve. — Fejének büszke, királyi tartása, vonásainak nemes tisztasága, bájos mosolya épp oly remek, mint érett formáinak viruló üdesége és nagy töretlen redőkben vezetett drapériájának egyszerű kezelése. A két kiegészített karra nézve több felfogás él. Egyik Ares vagyis Mars paizsát adja két kezébe, mely a bal térd fölé van támasztva s abban, mint tükörben, szemléli szépségét. E visszaállítás tarthatatlan, éppúgy a másik is, mely Afrodítét Areszszel csoportosítja úgy, hogy az Istennő balkarját Aresz vállán nyugtatja. Legvalószínűbb a harmadik rekonstrukció, mely szerint Afrodité balkarját egy mellette kiegészített magas pillérre helyezte, kezében tartva az almát, diadalának emlékét és egyben Melosz szigetének jelvényét. Bármint áll is a dolog, bizonyos, hogy alkotója nagy művész volt, ki művén önnálló stílussal, individualizmussal dolgozott, az is tény, hogy műve az autik plasztika egyik leghíresebb és legnépszerűbb emléke. Afroditékről lévén szó, meg kell emlékeznünk három kiváló alkotásról. Ezek egyike a kapitóliumi