Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-02-17 / 7. szám

van, a ki haláluk után öröklendi munkájuk gyömölcseit. Egyáltalán nem ismeri az emberi kebel érzelmeit, a munkásság titkos rugóit, a ki a tulajdont meg akarja szüntetni. Reolu, a nagy tudós és hires szociálista agitátor szerzett is e részben tapasztalatot. Egyik nagy munkájával megnyerte a trancia tud. akadémia nagy díját: 200 ezer frankot. Ez összegen Amerikában nagy területet vásárolt és ott egy minta szociálista államot akart berendezni. Néhány száz rokonérzelmű és gondolkozású embert telepített le. Az első évben jól ment minden. De a második évben az emberei kijelentették, hogy mások helyett nem dolgoznak. A vége az lett: Reclut elkergették s a földet felosztották maguk között. Még kevésbé ismeri azonban az emberi természetet az, ki a családot is el akarja törölni. A ki osak azon néhány évig akarná az anyánál hagyni gyermekét, amig ennek az anyai ápolásra elkerülhetetlen szüksége lenne. Ám akadhat rossz anya, a ki talán örvendene, hogy megszabadult a gyermeknevelés gondjaitól, de mégis azt hiszem, a legtöbb sajgó szívvel sikoltana föl, mint a nagy költőnk megirá : „Oh gyermekem! hisz én tápláltalak Szivem vérével. Hol van az erő, Mély e szent kapcsot elszakítani birja? Lemondjak-e hát rólad mindörökre, Hogy elvessz a tömegben, és szemem Fürkésző gonddal hasztalan keressen A száz egyenlő idegen között ?" Im, ez ez érzelmeken törik meg minden ilynemű kisérlet. De tegyük fel, hogy csakugyan sikerülne az új társadalmi rendet a szociálizmus elvei alapján í'elépíteni a régi társadalom romjain, vájjon miféle sors várakoznék az ily államra ? íróik úgy tüntetik fel, mintha ez nagy haladás lenne, Alacsonyabb művelődési fokról egy magasabbra való haladás. Egy olyan boldog korszak, amikor az emberi egyenlőség a szó legteljesebb értelmében megvalósulna, a dúslakodók mellett nem lennének éhezők, az emberiség haladását nem jelölnék az útban kidőlt, végromlásba jutottak tetemei. Hiszen tagadhatatlan, hogy van abban a gondolatban valami szép, valami igazán emberies, hogy az állam gondoskodása mellett megszűnnék a létért való keserű harc és nem lenne többé senki az inség és nyomor áldozatává. De hát csakugyan haladás lennb-e a szociálista elvek szerint való berendezkedés? Már maga az egyenlőség olyatén felfogása is gondolkodóba ejthet mindenkit, amely egy nivóra sűlyeszt le minden embert és utat egynek sem nyit a kiemelkedésre. Van azonban egy más körülmény, amely igen fontos és amelyet a szociálisták szem elől tévesztettek. A tudomány tanítása szerint ugyanis minden szellemi képességünk, ügyességüek, összes művelődésünk a létért való küzdelemben fejlett ki s az átöröklés folytán maradt reánk. S ha az eddigi létfeltételek megszűnnének, ha nem lenne verseny, az erők szabad mérkőzése mindama tehetségeinket elveszítenők. Eszerint az az állapot nem haladás, hane az elsatnyulás, a sűlyedés kiinduló pontja lenne. A tudomány Ítélete tehát nem kedvez a szociálisztikus törekvéseknek. Mindamellett van azokban valami, ami jogosult — és ez a nyomor enyhítése. Elévülhetetlen érdeme a szociálizmusnak, hogy a társadalmi élet sok égető sebét feltárta. Oly visszásságokat hozott napfényre, amiket mások nem láttak meg, vagy látni sem akartak. Belemarkolt az emberiség lelkiismeretébe; felrázta és működésbe hozta az emberies érzelmeket, — ez által útját egyengeti és a bekövetkezését sietteti egy oly társadalmi alakulásnak, amelyben minden egyes ember lehetőleg egyenlő feltételek között kezdheti és folytathatja a létért való küzdelmet. A történelem tanúsága szerint ép ez irányban haladt kezdet óta társadalmi fejlődésünk. A régi társadalmak rabszolgaságon alapultak, ezt felváltotta a hűbériség és jobbágyság. Majd következett a törvény előtt való egyenlőség, ezt pedig követni fogja a teljes politikai egyenlőség, amit kiegészítend a gyengébbeknek törvényhozás utján való védelme. Nem hagyhatom itt megemlítés nélkül, hogy e társadalmi fejlődés főtényezője az a könyörülő szeretet, amit „a fájdalmak embere" hozott a földre és oltott az emberi kablekbe. Ez olvasztotta meg a múltban a kiváltságos osztályok önzését, ez késztette őket lemondani előjogaikról, vagy legalább belenyugodni azok megnyirbálásába. Ez van hivatva a jelenben és jövőben enyhíteni az egyesek és társadalmi osztályok között a versenyből fakadó elkeseredést, eltompítani a gyűlölködés élét. Az az álmodott, az a sovárogva várt boldog korszak akkor fog majd bekövetkezni, ha a máris hatalmas erővel és áldásosán működő fenséges erkölcsi elvek előtt mindenki meghajol. Ha majd a tiszta és önzetlen felebaráti szeretet fogja áthatni és összefűzni a társadalom minden tagját: nagyot és kicsinyt, gazdagot és szegényt, hatalmast és gyengét. Iparos-bál. - 1906 február 10. — Iparos-bálnak nevezzük-e inkább vagy karton-bálnak, nem tudjuk hirtelenében. Mivelhogy dicsérendő rajta az iparos jellege, de nem kevésbbé dicsérendő a karton-jelleg is. Akárkinek jutott eszébe, de szerencsés gondolat volt. A különböző egyesületi mulatságok közepette a hasonló foglalkozásúak, hasonló gondolkozásuak egy külön mulatságát létrehozni. Dokumentálni, hogy mily hatalmas tényező e városban az ipar. Hát dokumentálták is és dokumentálták — Szeretőm lesz, így kell bennünket meglepniök. Ha jönnek, nem szabad ráérnie öltözetének hiányosságait rendbehozni. Alsóruhában, kuszált hajjal, úgy nyit majd ajtót nekik. Előkészületeink épen véget értek, midőn a nemzeti gárda káromkodva, átkozódva hagyta el a padlást. Szegény Planchonnet akkora remegés fogta el, hogy az ágy is reszketett belé s lélekzetvétele oly hangos volt, hogy ezt a sipítáet még künn a folyosón is meg kellett hallani. — Kár, — suttogta Luzy asszony. — Kis mesterfogásunkkal már úgy meg voltam elégedve. De azért még ne essünk kétségbe ; Isten segíts ! Durva ökölcsapástól döngött meg az ajtó. — Ki az ? — kérdezte Pauline. — A nemzet megbízottai ! — Nem várhatnának egy pillanatig ? — Nyisd ki, vagy bezuzzuk az ajtót. — Eredj barátom, bocsásd be őket. Planchonnet most hirtelen, mintha csoda történt volna, megszűnt remegni és nyögni. EUőnek Lubin lépett a szobába, széles szalag a derekán ; egy tucat fegyveres a nyomában. Pillantása majd rám, majd Luzyné asszonyra vetődött. „Ördög és pokol !" kiáltott föl. „Hisz itt egy szerelmes párt piszkáltunk föl, teringette ! Ezer bocsánat, bájos asszonyom !" Azután az őrséghez fordult. „Csak mi, szanszkülottak, tudjuk még, mi a becsület! De minden erkölcsi fölháborodása dacára is, úgy dátezott, eléggé jól mulat ezen a kis leleplezésen. Odaült az ágy szélére s álon csipve a szépséges arisztokrata hölgyet, gúnyolódva szólt: — Persze, az ilyen szájacska nem is arra való ám, hogy éjjel-nappal holmi miatyánkat motyogjon. Kár is volna érte ! De a köztársaság érdeke mindenekfölött ! Mi Planchonnettet kérésük, az árulót. Bizonyos, hogy itt van. Meg kell őt kaparintanom. A guillotinre vele ! Hejh, de boldog is leszek ! — Nos, keresse hát. S keresték szegényt a bútorok alatt, a szekrényekben, szuronyaikkal megpiszkálták az ágy alját s a matracokat is. — Kedves barátom, — szólt, — te ezt a házat épp úgy ösmered, akárcsak jó magam, fogd a kulcsokat g vezesd Lubin urat mindenfelé. Tudom, hogy örömödre szolgál, jeles polgártársainknak egy kis szivességet tenni. A pincébe vezettem őket, ahol eléggé tekintélyes mennyiségű palacknak hágtak a nyakára. Lubin puskatussal borítván föl a teli hordókat, végre jónak látta odahagyni a borban uszó pincét s takarodót fúvatott. A vasrácsos kapuig kisértem a gárdát s bezárván a kaput, Luzyné asszonyhoz siettem a hírrel, hogy mentve vagyunk. — Planchonnet úr! Planchonnet úr ! — kiáltott Ő védencére izgatottan. Gyönge sóhaj volt a felelet. — Hála Istennek ! — sóhajtott föl a szép asszony is, — Planchonnet úr, ön engem iszonyú rettegésbe ejtett. Már halottrak gondoltam magát. Majd hozzám fordult: — Szegény barátom, akinek oly nagy öröme telt benne, hogy nekem időről-időre elmondja, menynyire szeret, — most ezt többé nem fogja mondani! főleg, hogy annyi szép lány, mint az iparosok körében, bizony egy rendben és osztályban sem virul! A szem nem tudott betelni a sok viruló, bájos arc látásával. Valóban, ezt csak az iparos' bál tudja produkálni ! De a karton-bál neve sem ok nélkül kívánkozik az előtérbe. A jelszó volt: egyszerű és honi. És csak bámulhattunk azon, mily szép az a kék alapú, fehérmintás festöbeli kék, meg a kartonnak egyéb 8zinbeli, minden fajta változata is. A magyar iparosok s leányaik elől akartak járni a magyar ipar pártolásában s talán még a tánc is azért volt tüzesebb, magyarosabb, mert magyar ruhában járták a leányok. Hogy valamit a bál külsőségeiről szóljunk, ne feledjük el az erkély nemzeti szinü dekorálását 8 ne főleg azt a két hatalmas allegorikus képet, melyek a bejárattal szemben levő főfalat díszítették s melyek az ipari munka dicsőítését ábrázolták. A képek Regner Pál festő szorgalmát, áldozatkészségét és művészi Ízlését dicsérték. Általános elismerést aratott meglepetésként készültek az iparos-bálra. Már most nem tudom, hogy külsőségek közé tarto/ik-e, hogy annyian voltak a bálon, mint az idei farsang, de valószínűleg még 3—4 farsang mulatságainak egyikén sem ? A lányok nem ülhettek, mert nem volt hely a gardedámok mellett, (végig a falak során elhelyezett székek mind telve voltak) s nem ülhetvén, nem is álltak, de — táncoltak. Még egy külsőség. Szerepelt a reflektor. Hatalmas sugárkévéje hol vörösen, hol fehéren, hol lilán, sárgán, kéken sugárzott a bálozókra, mikor nem kevesebb mint 5 kolonnba felállva — járták volna a négyest, ha lehetett volna. Nagyobb kelete is volt a csárdásnak, na meg a túrtáncoknak is. Emelte a bál fényét, hogy Hoitsy Pál országgyűlési képviselőnk is megjelent rajta. Mikor 3/

49-kor a bál elnökének kíséretében a terembe lépett, a cigányok Rákóczival, a báli közönség lelkes éljenzéssel fogadta. Nyomban rá csárdásra zendített rá a cigány, még pedig arra, hogy „Mégis huncut a német !" . . . Azonban ez már a bál belső történetéhez tartozik. Sőt ez a belső történet lényege. Volt t. i. a bál alatt ifjabb és öregebb, iparos és nem iparos szivekben — mert ilyenek is voltak szép számban a bálon, jelenvolt Mészáros polgármester is — olyan ellenzéki hangulat, aminek csak az a bizonyos „huncut"-nóta lehetett a méltó bevezetője. Ha még tovább mennénk a belső történet terén, akkor már a szívügyek következnének. Hiszen érdemes lenne ám erről is irni. Mert hogy sok gyöngéd szerelmes érzést válthat ki az ifjú szivekből egy ily szép bál, azt tán mondanunk sem kell. De sajnoB, a szerelmesek szívbeli ügyükbe idegent nem szoktak beavatni. Én pedig idegen vagyok, ha nem is épen előkelő. Ezzel végezhetnénk is. A bál 3/49-kor kezdődött és 3/

45 után 18 perccel végződött. Következnék a hölgyek névsora. Előre hát, hires megbízott riportereim ! Hol van a névsor ? Hja ! Nem lehetett, nem volt mód rá, hogy aprehenzió nélkül névsort lehessen összeállítani. Ebben hát nektek van igazatok, barátaim. A hangulat oly jó volt e bálon, hogy kár lenne csak egy jelen voltnak is elrontani a hangulatát azzal, hogy ott jelen volt, itt pedig — véletlenül — nem lenne „jelen volt". Ahol egyébként olyan jókedv, olyan magyaros vigasság vala, mint az iparos-bálon, ott mellékes is a névsor. (N. b. Máskor azonban nemtáncos urak fognak megbizatni névsor összeállítással, mert ezek képesek a saját második-négyes táncosnőjüket is kihagyni belőle ! Hja ! Vak vagy 6 szerelem ! . . .) o A YÁROSHÁZÁROL. § Alakuló közgyűlés. Koller Sándor alispán leirata alapján a polgármester az új képviselőtestület alakuló gyűlését f. hó 22-én (esütürtökön) d. e. 10 órára hívta össze. Az alakuló gyűlésen maga az alispán fog elnökölni. § A városi igazoló választmány folyó hó 15-én Saáry Lajos ügyvéd elnöklete alatt ülést tartott, melynek tárgya a megejtett városi képviselőválasztás alkalmával megválasztott városi képviselők igazolása volt. Az ülésen a választmány tagjai: Baranyay Zsigmond, Bermüller Alajos, Harmos Zoltán és dr. Hoffner Sándor mind megjelentek. Az I., III. és IV. ker. válasz-