Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-11-10 / 45. szám

küzdelem között. Ezen alternatíva elé állítva kell, hogy jogaiért sorompóba lépjen és megmozgassa érdekében a közvéleményt. Ázt mondják ma a tanítók : éljenek meg ezután mások a dicséretből, mi olyan kenyeret akarunk enni, melyet nem hitelbe vettünk, oly ruhát akarunk viselni, melyet ha részletekben is, de belátható időn belül le tudunk fizetni. Nem fölösleget, bővelkedést követelnek, de olyan fizetést, melyet a hónap elején tisztességes barminc részre el lehet osztani, és ne kelljen már 15 tői kezdve a jövő havi fizetés medvebőrét jó előre kölcsönbe kérni. Ezért mozog, forrong, zúgolódik az egész ország tanítósága. Nem akarnak szocialitásdit ját szani, nem is érintkezhetnek egymással telegraíon, mint a vasutasok, nem is sztrájkolhatnak, mint a munkások, mert a mai társadalom könnyen tűrné, ha gyermekeik évekig nem látogatnák az iskolát. Pedig van ám a tanítóságnak is veszedelmes fegyvere, melyet eddig önmegtagadásból kötelesség-és tisztességtudásból nem alkalmazott. A tanítóeág a nép barátja, oktatója, nevelője, segítője, felvilágosítója, tanácsadója, vigasztalója és ha akar lenni — irányítója is. A tanítóság még nem tudja milyen eszközöket fog felhasználni, hogy az államot és felekezeteket megélhetésének biztosítására kényszerítse, még válogat az eszközökben, hogy családjának tisztességes ellátását kierőszakolja. De a tétovázás, megfontolás nem tarthat soká. Ha az állam és felekezetek nem iparkodnak a tanítók anyagi helyzetét idejekorán megjavítani, ha a tanítóság éhségét nem sietnek csillapítani, veszedelmes útra tévedhet a tanítóság és magára vessen azután minden illetékes tényező, ha a békeszerető tanítóság helytelen irányzatok áldozatává lesz. Mert a nyomorgó, éhes ember nem sokat veszíthet. Az éhenhalás nem kedves mulatság a tanítónak se. Már pedig a legutóbbi tanítógyülések tárgyalási hangját a korrogó gyomor és üres erszény diktálta. Blau Henrik polgári isk. tanár. Alakítsunk zenekart. Nem Lángóéknak és Fürediéknek akarunk konkurrenciát csinálni, sem a tüzoltóbandát halottaiból feltámasztani, hanem egy olyan, úri emberekből álló zenekart alakítani, melynek több pontból álló céljában minden jó benne van, csak éppen a pénzszerzés hiányzik belőle. Saját és mások szórakoztatására létesülne az; akár önálló szervezetben, akár valamely kör kebelében. Nemrég beszélgettem ez ügyben Gáty tanár úrral s úgy találtuk, hogy Pápán minden nagyobb megerőltetés nélkül sikerülhet egy úri zenekar szervezése, hisz' az ehhez szükséges erők csaknem halomszám hevernek parlagon. Városunk társadalmának talán maguk az egyenesen zenével foglalkozó rétegei sem tudják pontosan, hogy hányan és kik vannak Pápán, kiknek zenei jártasságát egy zenekar létesítése, fenntartása, sőt fejlesztése érdekében igénybe lehetne venni. De meg ha tudnók ? Akkor is természetesen megoldatlan kérdés maradna, illetve megítélés alá esnék az, vájjon az illető uraknak, kik szorgalmas gyakorlás s a jó Isten adta tehetségök révén zeueértőkké váltak, van-e hajlandóságuk, van e megfelelő idejök, hogy az e téren szerzett jártasságot szép tervünk megvalósíthatása érdekében felajánlhassák. (Itt nem is annyira az idő, mint inkább a hajlandóság hiányától félek.) Épp azért kénytelen vagyok a nyilvánosság elé vinni az ügyet, hogy mindenki tudomást szerezhessen arról, mi van készülőben ? És ha az alább következő névsorban nincsen benne, egyszerűen jelentkezik, feltéve, hogy érez magában jártasságot és hajlandóságot. Valami még nagyon aggaszt. Az a rém, meiy már oly sok szép terv megvalósulásának állta útját, vagy a már fejlődő intézménynek szegte nyakát. Á kasztokra oszlás Nem tudom, érthetően mondom-e? E meglehetősen tág fogalomban benne van első sorban a lenézés, a felekezetieskedé8 stb., végül meg a maga-magát túlbeosülés. De hagyjuk ezt! Jelen soraimnak más a célja, mint az akadályokat elhárítani, — kimutatni akarom, hogy van Pápán zenei tőke, mely kamatozatlanul hever, s melynek felhasználásával, bár elkésetten, de még a célhoz jutás reményével siethetünk ama Pápánál kisebb és szerényebb zenei tőkével biró városok után, amelyek már évek óta a legszebb sikerekkel dicsekedhetnek. Mielőtt a névsort leirom, bocsánatot kell kérnem minden név tulajdonosától, ha esetleg tévedésben voltam, midőn tisztelt egyéniségét is számításba vettem. Végtére is nem kötelező a belépés. Nos, hát lássuk ! Először a vonós hangszerek. Gáty Zoltán (tanár), Rácz Dezső (tanár), Szekeres Bónis (tanár), Takács Gedeon (tanár), Hutkay László (gyárigazgató), Migály Károly (gyári kezelőtiszt), Krancsák József (v. ellenőr), Kemény Béla (v. jegyző), Egresits János (tanító), Mayer I. Lajos (tanító), Bódai Zsigmond (magánzó), Szente Kornél (tanárjelölt), Székely István (ref. káplán), Szentgyörgyi Sándor (karnagy); fuvó hangszereken játszanak : Révész Arnold (mérnök), Jílek Ferenc (tanító), Pakrótz Kálmán (temetkezési vállalkozó); ütő hangszeren : zongorán.: Kiss József (tanár), dr. Ujváry Endre (igazgató). Ezekkel az urakkal természetesen még nem teljes a névsor. Itt vannak még a cimbalmon játszó urak: Marton Dénes (borászati felügyelő), dr. Horváth Cézár (tanár), Varsányi Román (tanár). Hol vannak még a harmónium játszók és mindazok az urak, kik egy-egy hangszert, mint háromszöget, harangjátékot s más effélét egy-kettőre megtanulhatnának, ilyenek a tanítói karból: Nagy Pál, Turner Nándor, Széptóth János, Szutter Dániel, Szalisznyó Sándor, és most még mindig nem említettem Sarudy Ottó (tanár) urat és azt az urat, kit majd Köveskuti Jenő helyébe helyeznek. És nem említettem a Lángó testvéreket, szándékosan, mert úgy Sarudy naphosszat, mint a Lángók éjjelente eleget muzsikálnak s tán kevésbbé volna Ínyükre még szabad idejöket is zenével tölteni el. Azt hiszem, egyelőre befejezhetem soraimat. Lehet, sot nagyon valószínű, hogy jövő héten már többet irhatok az ügyről; addig is kérem mindazokat, akiket illet, törődjenek egy keveset a kérdéssel, — ha ügyesen oldjuk meg: úgy magunknak, mint másoknak bizonyára nemes szolgálatot tettünk, városunk jó hírneve pedig újabb táplálékot nyer. Szentgyörgyi Sándor. A VÁROSHÁZAROL. § Virilisek megbízottai. Az alispáni hivatal megkiildötte a városházára azoknak az egyeseknek és jogi személyeknek jegyzékét, kik virilis képviselői jogukat megbízottak utján óhajtják gyakoroltatni. A jegyzék szerint a virilis jogú rendes képviselőtestületi tagok megbízottai a következők : Krausz József M. fia — Krausz Vilmos, Pápai izr. tem. egylet — Marton I. L., Máday Izidorné — Saáry Lajos, Pápai Takarókpénztár — Galamb József. Báron Jakab — Goldschmid OdÖn, Bánóczy I. — Schlesinger Zsigmond, Kohn Mór fiai — Kohn M. Mihály, özv. Weisz Adolfnó — Barna Ignác, Neubauer Ilona — Neubauer Alajos, Horváth Kálmán — dr. Horváth Lajos, Fischer Adolfné — Fischer Gyula Irgalmas-rendi kórház — Klinovszky Albert, Hanauer Béláné — Hanauer Zoltán, Vallásalapítványi uradalom — Keczer Zsigmond, Veszprémi káptalan — Hauptmann István, Zarka Dénesnó — Tarczy Dezső, Blau Jakabné — Lőwenstein Adolf, Róm. kath. iskola — Sült József, Koczka Lászlóné — dr. Antal Géza, Stankovánszky Imre — Bőhm Ignác, Krausz Mór — dr. Hoffner Sándor, Pápa és vidéki takarékpénztár — Bock István. § A szinügyi bizottság folyó hó 5-én a polgármester elnöklete alatt gyűlést tartott, melyen a lefolyt szini szezónnal foglalkoztak. A bizottság az ülésen jelen volt színigazgatóval a következő kifogásokat, illetve óhajokat közölte: A zenekar kis számú és nem eléggé betanult volt; a jövőben 12 tagból álljon s a karmester semmi hangszeren fájó szívvel s Istenben való megnyugvással mond búcsút. A hasonlító képkapcsolással mily szépen irja bele bánatos hangulatát a bujdosó a késő őszi természet borongós képeibe, a melegebb tájakra költöző darvak búcsúzó kiáltásaiba, az idegenbe vezérlő csillagképbe. Annyira hív tolmácsolója volt a szép költemény a közhangulatnak, hogy a Rákócziinduló nemzeti énekké lett. Bujdosásnak indul már maga Rákóczi is, de mielőtt utolsó istenhozzádot mondana, még egyszer kiáll — a népballada szerint — a munkácsi sáncra s pántos pallosára támaszkodik, benéz a sikra, keresi híveit, vezéreit: Bottyánt, Bercsényit, Pekryt, keresi nyalka kuruc seregét, de „Halálos nehéz köd Mindent búsan béföd, Jobb is, ha nem látja, Mert csak szive fájna, Tán még meg is szakadna, Hisz a tábor zászlóit lehajtja A majtényi pázston. Szegény kurufe tábor. Hajh! Károlyi Sándor!" Rákóczi búcsúzik népétől, hogy soha többé vissza ne térjen. 1711 február 21-én elhagyja hazáját, a szatmári békekötés a visszatérhetés minden reményétől megfosztotta, s ebben a teljes lemondás hangulatában született meg Rákóozi Ferenc bucsudala : „Bölcsőm, vigasztalóm, dajkám s ápolóm Szép Magyarországom, Meg kell tőled válnom, Megszakad a szivem érted rabországom" ; Rákóczi e búcsudala a keserv őszinteségére nézve, egyik legszebb alkotása a kuruc költészetnek. Művészi módon a tél hűs képében szemlélteti a kegyes fejedelmét vesztett, elárvult haza reménytelen állapotát, amely már sem e földön, sem az égből nem várhat semmi javulást. E hangulat szülöttje „Egy bujdosó szegény legény" cimű ének. A szegény kuruc bujdosásában erdőbe jút: üldögél az erdők mélyén, hogy „ne is látná az a napfény". Erdő s magány két suggestív tényező, az a mély melanoholia, mely az erdő mélyén, mint valami örök panasz felzokog, az elhagyatottság keserű érzése, kiválóan alkalmasak a hangulat" fölkeltésére, még inkább pedig annál, kinek lelkében ott borong a sötét bizonytalanság, az elválás fájdalma a viszontláthatás reményének teljes eltűnésével. A szegény bujdosó kurucra nézve ezek az ihlet pillanatai s ezek az elevenítő képkapcsolás segítségével, m«ly a természet tüneményeibe, tárgyaiba irja be saját bánatos érzését, termik a legszebb bujdosó dalokat, hisz a „Sárga levél csak hulldogál, Bús madárszó csak sírdogál, Nyugszik ő is vagy álldogál: Csak szomorú nótát tanál." Szomorúságát csak növeli a világ gonoszsága, de egyszersmind enyhíti az a vigasztaló tudata, hogy bár az egész világ csak átkozza, édes anyja — a szerető édes anya — siratja; bujdosik az erdők, berkek, vad kősziklák között,^de ezek mégis bátor tanyák, mert „Levelét fa csak hullajtja, Keltünk-jártunk eltakarja, Kis madárka bús szózatja, Hirünk, nevünk elsiratja.'' Az elsiralásnak, elválásnak tudata oly megható, oly gyönyörű hangokban tör ki a szegény kuruc ajkán, hogy szépségükben ma is élnek e sorok : „Úgy elmegyek meglátjátok, Soha hirem sem halljátok, De ha mégis hallanátok, Hajh, tudom, hogy megsiratnátok", s elmegy „Piros kantár a kezembe, Piros csizmám a kengyelbe Indulok lengyel végekre — Szülőföldem, Isten hozzád." Majd személyesítő eszme társítással rajzolja, hogy az idegenbe bujdosott szegény kuruc után még az erdő is busul: „S az merre jár lova lába, Busul az erdő utána, Árnyékot borít reája,'

4 s ím a következő sorok mily szépen magyarázzák azt az elborító árnyékot, mily szép jelentéssel ruházzák föl: „Az az árnyék elfedezzen, Az az ösvény elvezessen, Szived mindent elfelejtsen, Hogy ne fájjon, emlékezzen." íme a válás örök fájdalma mily gyönyörű akkordokban zendül meg az egyszerű bujdosó szegény legény sóhajaiban; íme az erdő s magány miként ihlették költészetünk legszebb termékeivel versenyző költemény Írására az egyszerű bujdosó szegény legény lelkét, íme azok a keserű könnyek, melyeket az elválás örök titokzatos fájdalma szültek, ránk nézve a kuruc költészetnek s általában költészetünknek mily drága, örök értékű gyöngyeivé lettek. Jó és szép munkáért és kitűnő szabásért több kiállításon érmekkel kitüntetve! * ** Mindennemű férfi-ruhák VAGO DEZSŐ első pápai férfi-divatterme, Pápa, Fő-tér, 253. sz. ) szolid áron mérték szerint készíttetnek.