Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.
1906-09-08 / 36. szám
III. évfolyam. 36. szám. Pápa, 1906. szeptember 8. PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. jElőfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Előfizetések és hirdetések felvétetnek Kis Tivadar, Kohn Mór fiai és Wajdits Károly urak üaletében is. Yárosunk költségvetése. Csak alig néhány hete tárgyalta a városi képviselőtestület az 1905. évi zárószámadásokat, melyek a legszólóbb bizonyságai voltak a múlt évi költségvetés realitásának s néhány nap múlva a zöld asztalon már a jövö évi előirányzat fekszik, mely teljesen azonos módon készítve, megbízhatóság tekintetében méltán sorakozik az előző évihez. A költségvetés benyújtásakor közönségünket csak az a kérdés érdekli, hogy mi történik a pótadóval, emelkedik-e vagy csökkenik ? Ezúttal vigasztalásképen mondhatjuk, hogy azok után a változtatások után, melyeket a pénzügyi bizottság eszközölt s melyeket a közgyűlés is bizonyára elfogad, a pótadó alig valamivel, körülbelül 1 százalékkal emelkedik csak. így tehát szinte fölöslegesnek mutatkozik, hogy foglalkozzunk e hasábokon is a város költségvetésével. De mégis foglalkoznunk kell és pedig a jövö előkészítése szempontjából, mert hisz a város fejlődése megkívánja, hogy a költségvetési tételek is módosuljanak s újabb szükségletek is jelentkeznek, melyek megbontják az eddigi kereteket, ha előre nem tesszük meg a lehetőt arra, hogy ezek a szükségletek a lakosság újabb megterheltetése nélkül kivihetők legyenek. Csak egy pillantás a költségvetésbe, mutatja, hogy kiadásaink s így szükségleteink három nagy csoportba oszthatók : 1. a város igazgatási, 2. adósságtörlesztési s 3. tanügyi kiadásokra, melyek az összes kiadásoknak több mint 2/ 3-3it teszik. E kiadási csoportok egyre növekvő tételei joggal vettetik föl azt a kérdést, nem lehetne-e valamelyiknél megtakarítást eszközölni, vagy esetleg megfelelő fedezet után kutatni. Vegyük a középső csoportot: az adósság törlesztéses kamatait. Ennek a csoportnak könnyíttetésére évek hosszú során át nem tehetünk semmit, sőt ha új intézméményeket akarunk létesíteni, előreláthatólag újabb megterheltetésnek nézünk elébe. Beszélünk barakkaszárnyáról, csatornázásról, közvágóhidról, vasútról, postapalotáról stb., stb., ha mindezeket vagy ezek közül csak néhányat is meg akarunk valósítani: megint csak kölcsönhöz és újra kölcsönhöz kell folyamodnunk: úgy hogy adósságaink kamata csak növekedhetik, de csökkenni aligha csökken. Hasonlólag vagyunk a közigazgatási kiadásokkal. Míg egyrészt az országszerte jelentkező drágaság meglevő tisztviselőink fizetésének folytonos emelkedésével kecsegtet, (kellemes kecsegtetés!) másrészt a közigazgatási teendők, dacára minden hangoztatott egyszerűsítésnek, egyre szaporodnak, úgy hogy még a tisztviselői létszám emelése sincs kizárva. így tehát a kiadások e cimnél sem lesznek csökkenthetők. Itt azonban van egy fedezeti forrásra kilátás, melynek megnyitását teljes erőnkből sürgetnünk kell s ez az állami hozzájárulás a közigazgatási költségekhez. Nem direkt hozzájárulást értünk ez alatt, bár ez is épúgy megtörténhetnék, mint vármegyénknél, de értjük annak az eltörlésre régen megérett anomáliának eltörlését, hogy a fogyasztási adókat a város úgy vegye bérbe magas bérösszegért, a helyett, hogy az állam ezt minden bér nélkül átengedné. Hisz még ez esetben is ráfizet a város a tulaj donképen állami feladat teljesítésére, de legalább nem oly roppant összeget, mint most, amikor az állam megkívánja, hogy a közigazgatást — az ö feladatát — a város hordozza teherképen. A rendőrség államosítása, amiről szintén sok szó esett már s amit városunkban nagy hallóh-val üdvözölnének, szintén könnyítené a közigazgatás terheit. A harmadik csoportba tartoznak a tanügyi kiadások. Nem sokalnók a kiadást, hisz a magyar kulturáért szívesen meghoznánk minden áldozatot. De azt nagy fényűzésnek tartjuk, hogy mikor a város 5%-al pompásan elláthatná községi iskola révén az elemi oktatást, akkor erre a célra a hitfelekezeteknek majdnem háromszor annyi segélyt nyújt. Végre is, ha a hitfelekezetek fenn akarják tartani saját külön iskolájukat, vessék ki magukra a költségeket a községi adóban. Nem méltánytalanság kivánni a várostól, hogy az 10%-al fizessen többet, mint amennyit fizetnie kellene, hogy lakosságának ép oly jó vagy talán A „PAPAI HÍRLAP" TARCAJA. Sirrassátok Ileteiiyit . . . Irta: Köveskuti Jenő. A műit század hatvanas éveiben egy juliusi délután szokatlan külsejű űr jelent meg a mi falunkban. Edelény felől jött, bejárta a Koppányvölgyi községeket, de hogy mi tőlünk merre veszi útját, azt nem mondotta senkinek. Mintegy ötven éves lehetett, s az akkori divat szerint volt öltözködve. Szürke pantallón volt rajta, meg hosszú, zsinóros atilla, melyet kigombolt. A szél erősen lebegtette utána. A fején széles karimájú kalap, mely a Kossuth-kalapokra emlékeztetett. A vállán vastag mogyorófa-bot, melyre könnyű batyu volt akasztva. Érdekes, szakálltalan és bajusztalan arca, kinn ülő szemei, hosszú, lecsüngő orra, magas, nyúlánk, de kissé hajlott alakja, előkelő járása, mely a fáradságtól kissé vontatottnak látszott, még akkor is feltűnt volna, ha gyakrabban fordulnak meg idegenek a mi kis falunkban. Hanem mióta a Gáspár kosaras, hórihorgas fiával végig ment a falun, kínálva minden háznál rossz portékáját; meg aztán mióta a szegény bolond kisasszonyt, aki bedobálta a jegyzőék ablakait, a gyerekek kikísérték a faluból, mindenféle csúfságot kiabálva utána, idegen ember nem fordult meg nálunk. Pedig mindennek már jó egy hónapja lehetett. Ki is álltak az emberek az utcaszélre, a házak elé, nézni a csudát, a gyerekek pedig csoportba verődve kisérték az érdekes férfiút, de illő távolságból. Azonban mégis akadt bátor gyerek, aki utána kiáltott és megkérdezte: „Bácsi, hogy hijják, honnan jön?" De az ismeretlen férfiú nem válaszolt semmit. Egyenesen az urasági fogadónak tartott, ott aztán se szó, se beszéd, kifüggesztett egy nagy írást a korcsma falára. No, de már ezt ell kell olvasni mindenkinek. A gyereksereg körülállta a különös hirdetményt s bötüzte erősen. Lassan-lassan asszonyok, férfiak gyűltek oda, sőt meglett, öreg emberek is nem átallottak oda furakodni. Pacsai Gergely bátyánk hangosan olvasta a hirdetményt: „Ma pénteken, julius 14-ik napján, itt, e fogadóban egy hires nemzeti vándor színjátszó elő fog adni egy szivreható és lelket megrázó történeti játékot ezen a néven: Hamlet dán királyfi, vagy a nagy töprengő, 5 felvonásban. Belépő díj uraknak 30 kr., polgároknak, mesterembereknek 10 kr. Az előadás kezdete este 9 órakor." — Hm, vájjon mi lehet az a színjátszó? kérdé Gubicza János az alszegről. — No, nem hiába az alszegen lakol János öcsém, világosítá fel a helyzete és értéke felől Jánost Pacsai Gergely, de csekély is az értelmed. Hát szünöket játszik, mint a szitakötő. Némelyek hisznek „a falu szájának", mások ellenben erősen csóváljak a fejőket. — Azt érteném, hogy szivrehajtó történetet játszik, de hogy miképp rázza meg a lelket, arra már kíváncsi vagyok, jegyzé meg Purgel András. — Én csak a szivafát szoktam megrázni, veté oda a szót Bolha Péter, aki a közben lakik. Nevetnek erre mind. — Hogy mi az a lelket rázó — szólal meg most Bilecz Mihály, aki katonaviselt ember s Itáliában is járt — azt megmondom én. Mindnyájan hallgatnak. — Hát az azt jelenti, hogy a gyöngébb szívűek elájulnak. Láttam ilyent Itáliában. És ennek nem is mondott ellen senki, hitte mindenki, sőt nagy vágy fogta el őket, -hogy megnézzék azt a színjátszó urat, aki a lelket megrázza. Most, ihol ni, bement az árendás zsidóhoz, néhány szót váltott vele, meg kijött egy csomó írással, s oda szól a kíváncsi embereknek: — Atyafiak, hol lakik a plébános, a mester, meg a jegyző ? Tizen is magyarázták egyszerre: — A plébános úr ott lakik, ahol a templomba kell fölmenni, csak menjen egyenest, sok ecetfa van a háza előtt. A mester úr itt átellenYidéki szülők figyelmébe? Tanintézetek által előirt ruházati cikkek — fiuk és leányok részére — legelőnyösebben szerezhetők be KRAU8Z JÓZSEF 91. FIA ÉS TÁRSA divatáruházábaii.