Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-04-07 / 14. szám

heti nagyoo ügyes vezércikke. Nem is az a célom, hogy ezt a nyilvánvaló igazságot fejtegessem. Az elmélkedésből, a beszédből elég volt, cselekedetek, tények kellenek most már! Azt mondják, mágnásaink — akiknek nagy tőkéik vannak — nem állí­tanak gyárakat. De hiszen nem minden tőke van a mágnások kezén, sőt nem is a nagyobb rész! Vegyük akármelyik ilyen nagyságú várost, mint Pápa. Van mind­egyikben egy csomó gazdag ember. Tömö­rüljenek ezek rész vény társasággá és alapítsanak gyárat... Szegény ember vagyok, de két darab 100 frtos rész­vényt én is jegyeznék. Egy 70—80 ezer forintnyi vagyonnal bíró ember 8—10 ezer forintot is adhatna e vállalathoz. Alapítsa­nak bőrgyárat, vagy kalapgyárat, vagy esernyő-, vagy nadrággomb, vagy nem tudom én miféle gyárat, szóval valami olyan cikkre gyárat, amelyet eddig külföldről hoztunk. Az ilyen vállalathoz való hozzájárulás nem vagyoni áldozat volna, hanem inkább jó üzlet. Mert az a körülmény, amely el­eddig az ilyen vállalkozást kockázatossá tette, t. i. a külföldi verseny, ezután eles­nék, hiszen minden gondolkodó ember nem­csak hazafias, hanem anyagi, létíöntartási kötelességének ismeri máris a hazai gyárt­mány vásárlását. Anyagi kozkázatot tehát nem kívánna a gyáralapítás, hanem igenis kivánna egy kis életrevalóságot, utánna­járást, lelki fáradságot, munkát. De hát, édes Istenem, ölbe tett kezekkel nem lehet ipart teremteni! Persze baj, hogy nincs minden szak­mára elég.valóban szakképzett munkásunk. Azonban induljon meg a vállalat kisebb méretekben néhány jó, külföldről hozott munkavezetővel és neveljen magának jó munkásokat. Még egyéb, talán százféle akadályt is föl lehetne hozni egy ilyen terv ellen, de most olyan kort élünk, amelyben nem sza­bad visszariadnunk az akadályoktól és amelyben mindenkinek kötelessége kiállani a gátra! Ne ölj! Madárdal és virágillat adja meg a tavasz és nyár évszakának báját, szépségét. Hosszú, zord téli idő multán, mily örömmel üdvözöljük az első langyos tavaszi fuvalommal jelentkező kis tollas dalnokot, mily elragadtatással hallgatjuk vidám osicsergését, mely a még alig zöldülni kezdő lom­bok közül felhangzik vidáman, igéretteljesen, győzelmesen, mint a közelgő tavasznak csalhatat­lan hirnöke ! És még a legelkeseredettebb lélekbe, a legbánatosabb szivbe is belopja magát ilyenkor az eljövendő szebb időkbe vetett reménynek s boldogító hitnek egy-egy nyájasan mosolygó nap­sugara . . . Erdőt, mezőt, kertet és ligetet el sem lehet képzelni vidáman csicsergő madársereg nélkül. Ez a madarak birodalma, itt tartja kötve őket az a nagy és fontos missió, melyet a Teremtő számukra kijelölt. Mert nemcsak azért él és uralkodik ez a kedves, jókedvű kis népség, hogy puszta kedv­telésből és az ember nagy gyönyörűségére betöltse a levegőt az örömnek, szabadságnak és szerelem­nek ezerhangu szimfóniájával: hanem, mivel a ter­mészet nagy háztartásában az ő gyenge kis cső­rükre, éles szemecskéikre és piciny éhes gyomrocs­kájukra felette fontos feladat vár. Ma már minden, műveltségre igényt tartó ember tudja, hogy serény rovarpusztító buzgalmuk nagy hasznosságánál fogva az emberiségnek való­ságos jóltevoi, a közgazdaságnak pedig legfonto­sabb tényezői a madarak. Veteményeink, gyümölcs­fáink tisztántartása, az erdőkben, ligetekben és kertekben való éber rendőrködés és az összes gyümölcstermésnek sikeres megvédelmezése az ellenséges rovarinváziók ellen : kizárólagosan az ő érdemük. Irántuk táplált szeretetünkön és rokon­szenvünkön kivül tehát nemcsak elismeréssel és hálával tartozunk pioiny jóltevőinknek, hanem a méltányosság és igazságosság nevében komoly kötelességet is teljesítünk, midőn az élvezett örö­mökért és hasznokért legalább annyi jótétemény ben részesítjük, hogy védtelen és oly gyakran megtámadott kis életüket és szabadságukat oltal­munkba vesszük és megőrizzük a gonosz kezek és rosszakarat bántalmazásaitól. Dacára annak, hogy bölcs és tudós kodifi­kátorok sem tartották méltóságukon alattinak be­hatóbban foglalkozni az-.éneklő madarak védelmi ügyével s törvénykönyveikbe iktatták, szigorú rendeletekben meghagyták, hogy a hasznos álla­tokat, különösen pedig az éneklőmadarakat üldözni és pusztítani nem szabad : évenként mégis ez j rekre, milliókra megy a pusztuló madarak száma és uton-utfélen az állatkínzásnak, lelketlen vissza­éléseknek vérlázító jeleneteivel találkozhatunk. Mert a rendeletek és törvények szigorú §-ai bi­zony csak holt betűk, üres szavak maradnak a végrehajtásukra illetékes hatóságoknak közönyös és nehézkes ügykezelése mellett. Merev bürokrácia és Ponciustól-Pilátusig való irka-firka mellett aztán a sok egymással ellentétes rendeletek hal­mazába fullad bele ez a jobb sorsra érdemes ügy. A vezető körök hivatott egyéneinek lelkéből, — mi tagadás benne ! — legtöbbször hiányzik az a finomabb érzék és fogékonyság, mely az állat­védelem üdvös eszméjének kellő szeretettel ós buzgalommal való felkarolására és megértésére szükséges. Pedig egy kis szeretet ós meleg érdek­lődés az ügy iránt többet ér, mint száz körmön­font paragrafus ! E tekintetben Németország jár elől szép és buzdító példával, amennyiben minden egyéb alkalmas eszköz mellett, a sajtó utján is igyekszik e nemes eszmének minél szélesebb körben hiveket szerezni. Az eszme győzött s átment a köznép lelkületébe is, amint ezt ott a madárvédelem áldásos fellendülése mutatja, s ma már uton-ut­félen, a fasorok és kertek fáin költő-házikókat alkalmaznak a madarak számára, hogy őket az időjárás viszontagságai ellen megvédelmezzék, — télen pedig a sanyarú éhínségtől megkímélendő, asztalt terítenek, vagyis etető helyeket állítanak fel számunkra. Minálunk azonban a köznép valóságos réme a madaraknak s apraja nagyja egész irtó had­járatot folytat ellenük, tüzzel-vassal pusztítva őket, csellel és erőszakkal törve amúgyis sokat zakla­tott életükre. Faluhelyen kanász, pásztor, csordás legeltetés közben kalap- és vékaszám szedi össze a szegény madárfiakat, hogy azokat odahaza a falusi iíjuság mulattatására addig-addig kinozza, mig egyre gyengülő vergődéseiket megunva, egyen­ként földhöz csapkodják, vagy nyakukat teker­getik ki a szegénykéknek. De nemcsak a miveletlen lelkű része az emberiségnek esik a vandalizmus ezen vissza­taszító vadságába, — hanem fájdalom, — az úgy­nevezett intelligens osztályból is akad elég olyan, a ki sziv- és kedélyműveltség hiányában kegyetlen­kedési hajlamait és rombolási szenvedélyét a szegény védtelen állatokon tölti ki. Álig hagyja el a jobbmódu szülők fiú­gyermeke az elemi iskola első osztályát, midőn szerzett ezen érdemeiért egy flóbert kiván ós nyer jutalmul. Tudjuk, hogy ez mindenkor egyrészt az az éneklő madarak és a sétáló közönség vesze­delme ; másrészt a gyermeki lélek mélyén szuny­nyadó rombolási szenvedélynek az oktalan legyez­getóse. Mit szóljunk azonban azon felnőttekről, a kik okos fejjel, higgadt gondolkozással ilyen ember­telenségre vetemednek és ahelyett, hogy a fiatal­ságot elfajult mulatságaitól visszatartanák: maguk is ilyetén bűnbe esnek ? . . . „Tréfának, vadászszenvedély"-nek nevezik el, Tőlünk jobbra hirtelen feltűnt egy kis fa­kereszt, mely egy kőhalmazon állt. Ott megöltek valakit. — Meséljen hát valamit a maguk haramiái­ról, — kértem kísérőmet. — A leghiresebbikét magam is ismertem; — büszkélkedett ő ; — a rettenetes Santa Lucia volt; majd elmesélem a történetét. Az apját szóváltás közben agyonütötték; azt mesélték, hogy a gyilkosságot ennek az ország­nak egy fiatal embere követte volna el ós Santa Lucia egyedül maradt nővérével. Maga gyenge, félókeny ifjú volt, kicsiny, gyakori beteg, s minden akaraterő híján való. Atyja gyilkosának nem esküdött vendettát. Összes rokonai hozzá jöttek, s szentre, mindenre kérték, hogy boszut álljon ; de ő siket maradt az ő könyörgóseikre, sőt fenye­getéseikre is. Ekkor nővére, régi korzikai szokás szerint, felháborodva, elvette tőle gyászruháját, nehogy olyan halottat gyászoljon, ki boszulatlan maradt. De még erre is hajthatatlan maradt, s ahelyett, hogy levette volna a falról atyja töltött pisztolyát, bezárkózott, s sehol se mutatkozott többé, mert nem tudtaSkorabelieinek megvető szempillantását el viselni. így tűntek a hónapok. Úgy látszott, mintha a gyilkosságot egészen elfelejtette volna s együtt élt nővérével közös lakosztályuk magányában. Egy nap aztán házasodni készült az, kinek haláláról lemondtak. Santa Luciát ez a hír nem érintette. A vőlegény pedig a templomhoz vezető úton, éppen a két árva háza előtt ment el, mint­egy Luoiát akarván kihivni. A testvérek éppen az ablak mellett ültek s kétszersültet ettek, mikor az ifjú megpillantotta a lakodalmi menetet, mely lakásánál elvonult; ekkor fölkelt, a nélkül, hogy egy szót is szólt volna, keresztet vetett magára, leemelte a pisztolyt a falról és kiment. Ha aztán később visszatért erre a beszél­getésre azt szokta mondani : „Én nem tudom mi történt velem, de már a véremben volt; éreztem, úgy kellett lennie, nem tudtam volna ellenállni; épp azért elrejtettem a pisztolyt a curti út melletti nádasban". Egy órára rá üres kézzel tért vissza, rendes hangulatában. Nővére már azt hitte, hogy mire se gondol immár. Ámde éjszaka csak eltűnt. Ellenségének ugyanakkor a két vőféllyel gyalog-szerrel kellett Curtba jönnie. Dalolva men­tek az úton, mikor Santa Lucia előttük hirtelen megjelent s a gyilkos szemébe nézett. „Végre itt az ideje!" kiáltott s egy jól irányzott lövéssel keresztül lőtt a oiellén. Az egyik vőfély eliramodott, a másik ráné­zett és kérdezé : ,,Mit tettél, Santa Lucia ?" Ezzel Curtra akart szaladni, sedítsógórt. De Santa Lucia rá ordított: „Megálj, vagy szétlövöm lábaidat!" A másik, aki ismerte Lucia eddigi példás gyávaságát, kicsinylőleg válaszolta: „Ugyan, azt csak nem tudod tenni ? !" ós ezzel tovább ment. Ekkor egy lövés dörrent 8 a férfi összeesett; a golyó szétmarcangolta egyik lábát. Santa Lucia közelebb lépett. „Megnézem sebedet, — mondá. Ha nem veszélyes, itt hagylak a fűben ; ha halálos, még megadom a hátralékot is." És megvizsgálta a sebet, s miután azt halálos­nak találta, megtöltötte a fegyverét s fölszólította a sebesültet, hogy imádkozzék s aztán keresztül lőtte a fejét. Maga pedig a következő reggel künn volt a hegyekben. Es tudja, mit csinált ott ez a Santa Lucia? Egész családját elfogták a csendőrök. Még nagybátyját, a lelkészt is, kit a gyilkosságban bűnrészességgel vádoltak, börtönbe vetették. A meggyilkolt rokonai voltak a fővádolók. Közbe sikerült neki elmenekülnie; megint fegyverhez nyúlt s sógorával tűzött össze. Lucia egymásután meggyilkolta nagybátyja vádolóit s kitépte szemüket, hogy a többieknek azzal a példával szolgáljon, hogy ne állítsanak olyasmit, a mit saját szemükkel nem láttak. Az ellenséges család minden hozzátartozóját, rokonát sorra ölte. Életében tizennégy osendőrt gyilkolt meg, felgyújtotta ellenségeinek házait, s életének utolsó peroéig, mint a legfélelmetesebb bandita szerepelt az egész vidéken. * A nap eltűnt a Monté Cinto mögött s a gránitbércek hatalmas árnyai ráfeküdtek a völgy gránitlapjaira. Mi meggyorsítottuk lépteinket, hőgy még az éj beállta előtt érjünk a kis Albertacoe faluba, mely mint egy nagy kőtömeg simult a vadon szakadék oldalaihoz. S én gondolataim között így szóltam a banditához : — Milyen borzasztó szokástok ez a vendetta! — Ugyan mit akar vele ? — viszonzá kisó­rőm. A ember osak a kötelességét teljesíti. Ford.: M. Y. az e^yediil elismert kel­lemes izü. természetes O^- hashajtó szer. FERENCZ JÓZSEF KESERŰVÍZ

Next

/
Oldalképek
Tartalom