Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-12-23 / 51. szám

ébredt benne a kötelességtudás rohama, de a másik határozottan kijelentette, hogy ő nem megy. így aztán ki tudja hogyan ? domine Rigó máig se tudja hogyan ? — de csak ott ragadtak. S ment a múlatás szaporán és rohamosan. A jókedv magaslatán aztán az történt, hogy domine Rigóból, aki a kötelesség embere volt, ismét kitört a kötelességtudás. Tudatára ébredt annak — avagy inkább a borközi állapot öntudatlansága idézte elő őnála ezt a furcsa hatást, — hogy ő most mily szörnyű bűnt követ el s mennyire meghazudtolja eddigi életét. Bűnének érzetében elkeseredett és sirt, zokogott keservesen. Mint a zápor, úgy hullott szeméből a könny. A többiek tőlük telhetően vigasztalták., De hiábavalónak bizonyult minden vigasztalás. Ő csak bömbölt elérzékenyülten s minden áron menni akart. Ekkor aztán egy pár pityókosabb cimbora dühbe borult. Menni akarsz ? No, hát menj! De csak úgy szárazon nem hagysz cserbe bennünket! Hamarjában kerítettek egy szoknyát, réklit és fejkendőt. Kiöltöztették a cimborát egész dühvel s útnak bocsátották. Az pedig elindult nagy zokogások közt s nem is állott meg a kollégium kapujáig. Mikor odáig ért, ráborult a nagy tölgyfakapura s ott zokogott tovább halkan, de mély érzéssel. Eközben Sebestyén István professzor uram is felébredt s kezébe vévén ezüstgombos nádfa pálcáját, elindult Ígéretéhez képest a kollégium körültekintésére. Hát amint a nagy kapuhoz közeledik, meglátja és meghallja ám az érzékenyen hüppögető asszonyi személyt. Ki ez? mi ez ? s mit akar? — elmélkedik mélységes megbotránkozással. Óvatosan közelébe lépked s nádbotjával megböködi a siralmas női személy hátulsó extrém itásait: Hé, asszonyi állat, mit akarsz, mit keresel itt? A megböködött asszonyi állat pedig még nagyobb siránkozások közt megfordul és kitárt karokkal igyekszik a professzor úr nyaka közé. Annak ijedtében álig volt annyi ideje, hogy lerántsa a gyanús nőszemély fejkendőjét. Hát amint az ölelő karok elől védekezve rátekint a gyanús nőszemélyre, látja, hogy annak bajsza van. Sőt amint neki bátorodva jobban megnézi, hát látja, hogy az nem más, mint domine Rigó. De már erre oly dühbe gurult Sebestyén István professzor uram, hogy marokra kapván vastag nádpálcáját, elkezdte csépelni az akasztani való bűnöst: Hát te pernahajder, te gézengúz, te világbolondító! Hát ilyen ember vagy te ? S e közben csattogott a vastag nádbot domine Rigó hátán. S e kegyetlen mulatságnak csak az vetett végett, hogy tiszteletes szénior uram a vigilek kíséretében kirohant a nagy zajra. Ő aztán átvette a bűnöst s vitte a karcerbe, ahol már Chertán Palkó édesdeden aludt. Domine Rigó fájdalmas siránkozása azonban egészen a hajnali csengetésig kihallatszott a börtönből. Harminc év. Éveimnek íme delelőjén állok, Hátam mögött eltűnt életem fele, S vágyaim még most is egyre följebb szállók — Csak az út visz eztán lefele. Delelőre jutva, t'án pihenni k'éne, — Eltikkadt vándornak szűk árnyék elég! — 5 föl, vagy le, valami hajt a messzeségbe, Csak még a nyugalmat... óh! csak azt ne még! Hajh! be nehéz út volt! Mennyi verejtékem Hullott le a rögre!... no de itt vagyok! Igaz, el nem érve, amért vágyban égtem: A dicsőség napja rám még nem ragyog! Óh! de sas szárnyára rakjatok ón-terhet, Ki hiszi, hogy épp oly röppenve repül!?... S rakjatok meg gonddal szállni vágyó lelket, Melyik az, mely szárnyán meg nem sebesül?!... Nem vádolok senkit, s nem panasztok jajjal, Meddő nem volt e harc: a tetőn vagyok! Büszkén állok itten légbe csapzó hajjal, Lent a multak völgye, fönt a csillagok. S megvárom a hajnalt! Lihegő kebellel Hiszem most már jöttét, hisz' szabad levék, Lent hagytam a terhet. Kit az élet csent el, Kit a mélybe innen le magam veték! S itt maradok addig, itten a hegy ormán, Mig a hírnév napja reám is nevet, Perzselő sugarát rám veti majd lomhán, S érzem az igazi, tikkasztó delet! S lelkem, amely addig büszke szárnyalással Kereste az utat egyre fölfelé, — Összevonja szárnyát s nyugodt megadással Libben alá lassan; útját megtevé. Föl tehát munkára! Agyam kohójából Törj elő hevítő, izzó gondolat! Lenyűgözött érzés! tanulj a madártól, S adj a lant húrjára bűvös hangokat! Legyen a szó fáklya! fényt szóró sötétbe, Hol a bűn tobzódik, s bukik az erény! Legyen a szó ostor! igazság nevébe' Sajgó sebet vágó möb szörnyetegén! ... Éveimnek íme delelőjén állok, Hála neked Isten, hogy így értem el! Pihenni készülnek innen rendre mások, Sikerért, bukásért lelkük vezekel. Engemet még innen vágyaim ragadnak, Az utam még, érzem, fölfelé vezet! — Tavasz és a nyár csak virágokat adnak, Gyümölcstermő ősz nyújt ért gerezdeket! Erdélyi Zoltán. ±±±±±±±±±±k±±±±±±±±±±±±±±±±±±±±±±±± Attila sírja. — Rajz. — Irta: Köveskuti Jenő. Félig eltakarták a rákosdi halmok a hunyadi várat, 'de már látható volt a diszes tetőzet, magas, csúcsos tornyaival; sőt amint kifelé "haladtunk a völgyből, lassan-lassan kibontakozott az egész homlokzat, oszlopsorával, diszes ablakaival. A közeli vasgyárból fölszálló füst úgy borongott homályosan a nagyhírű műemlék fölött, mint a multak ködös emléke. Haj, tisztelt uram, — szólt kalauzom, nagyságos Totesdi és Bajesdi Bajezsdy Gábor birtokos, a Csernavölgyi Történeti és Régészeti Társaság tiszteleti elnöke, kinek ősei egykor a nagy Hunyady kíséretében robogtak e tájon — e dicső múltú vármegye a magyar történelem legklasszikusabb földje. Nem hazafi az, kinek szive itt föl nem dobog. Nézzen körül e tájon! Amit itt lát, mind szent az. Szent itt a legkisebb göröngy, mert a nagy Hunyady lovának patkónyomása érte, szent a csörgő patak, mert szomját abból csillapította, szent a suttogó szellő, mert az ő sisakjának darutollát lengette, szent az egész tájék, mert szemeit rajta legelteté. Én, egész életemet e klasszikus föld kultuszának összegyüjtögetésében töltöttem el. Nagy hálára köteleztem magam iránt az utókort. Kutattam, fürkésztem, tanulmányoztam e föld emlékeit. Megkérdeztem Hunyad ősi várát, kihallgattam a vén sziklákat, a sokszázados tölgyeket, a tova suhanó Csernát, a csörgő Zalasd és Rákösd patakokat, meglestem éjnek éjszakáján az elköltözött ősök visszajáró szellemeit. És mi mindennek jöttem nyomára!... Óh, ön nem tudja, nem is tudhatja, mert csak keveseknek födöztem fel kutatásaim eredményét. Ön lesz egy a kevesek közül, akinek mindent elmondok. Kiértünk e közben a völgyből, mely a Csernába ömlő Rákösd pataknak szolgált virágos ágyul, s felkanyarodtunk a vár felé. Nem sokára előttünk volt a nagyszerű műemlék, hatalmas hidjával, ég felé nyúló kaputornyával, merész gót-ivei és kiugró erkélyeivel. Mintha a középkor levegőjét éreztem volna lengedezni. Egy szédítő szakadék választott el bennünket a várkastélytól. Ott lent szaladt csevegve a Zalasd vize. A mélyben, éppen a vár alatt, a patak partján egy kicsiny házikó húzza meg magát. Mialatt a fönséges építményt szemléltem, lehetetlen volt észre nem vennem azt a házikót, már csak az élénk ellentét okán is. — Miféle kis ház az oda lent? — Azt is kikutattam már — felelt fontos arccal nagyságos Totesdi és Bajesdi Bajezsdy Gábor. Az Szilágyi Erzsébetnek, Hunyady özvegyének menedékhelye. Itt vonta meg magát, amikor a bőszült Czilleyek és Garák mindenéből kifosztották. Oh, átkozott gazok! Felkutatom a sírjaikat, ha addig élek is, és felhányom poraikat! . . . Ott ült az özvegy, neveletlen két kis fiával, gyászban, ott, ott. . . Hunyad alatt egy kis házban ült az özvegy talpig gyászban . . . Bent a várban a legnagyobb buzgósággal magyarázta: melyik részt építtette Szilágyi Erzsébet, melyiket maga Hunyady, melyiket Bethlen Gábor... aztán mikor ütött belé a villám, mikor égett le. Az udvaron Hunyady János egy száz öles mély kutat ásatott török foglyokkal. A foglyok bevégezvén a munkát, bevésték neveiket a vár falán egy sziklába. Ezt is ő kutatta ki. Felmentünk a vár termeibe. Az erkély folyosóján apró fülkén díszes ablak, az ablakok alatt ülő-polcok. Megállított egy fülkénél. — Álljunk itt meg. Tudja-e ho! áll most? — Nem tudom. — No, hát tudja meg, ho^" ezen a helyen született Hunyady László. Ez ? \ nc volt a szülőágya. Elég kemény volt úgy-e ? Az édes anyja erre sétálván, nem - iwriá tovább, itt adott neki életet. Szegény ifjú, már születése is szerencsétlen volt. Hát a halála! No, de ezt mindenki tudja, bizonyára ön is, hanem a születésének viszontagságait én derítettem ki az utókor számára. Végig jártuk a termeket, melyek közül némelyik restaurálva, másik ellenben omlatag állapotban van. Megállított egyik ilyen omlatag terem közepén. Itt tartotta hadi tanácsait Hunyady, amint én azt kiderítettem. De ennél még sokkal fontosabb dolognak jöttem nyomára. Nézze ön ott a falon azt a rést, mely egészen kerek lyukká szélesedik. A mögött a rés mögött voh Kapisztrán János rejtekhelye, honnan Hunyady haditerveit titkon kihallgatta. Azért volt mindig jól tájékozva a hősnek szándékai felől. Ez nr aztán csak nevezetes felfedezés úgy-e? — Valóban, valóban. Kimentünk a bástyafokra is, ahol miután megmagyat ízta, hogy ez az a hely, ahol Hunyady ki szokta pihenni fáradalmait (amint ő azt kiderítette), hatalmas karmozdulatokkal szavalni kezdé: Ki áll amott, a szirttetőn Hunyad magas falánál ? Körültekint a sík mezőn Az esti fénysugárnál. Hangja messze hallatszott az alkonyatban, az uton járó-kelők meg is állottak s felénk fordulva, hallgatóztak. Egy szűk sikátoron át eljutottunk a Nyebojsza toronyhoz. — No, látja, ez az a torony, melyben Hunyady tót vitézei tanyáztak, amint azt én kiderítettem. Ezek adták e toronynak a Nyebojsza nevet, ami magyarul ezt jelenti: ne félj! Ezt is én fordítottam át magyarra. Búcsút mondtunk a várnak, de mielőtt távoztunk volna, Bajezsdy Gábor megállított a hidon és elszavalta Petőfinek a hunyadi várról szóló ismeretes versét. A Csema-völgyön mentünk lefelé. A Cserna kissé kiszélesedve suhan el Hunyad alatt a Marosnak. Egy helyen, egy százados tölgyfa árnyékában, a ki-kicsapó hullámoktól és esőtől simára mosott, itt-ott mohos szikla könyököl ki a partjából. Totesdi és Bajesdi Bajezsdy Gábor leszúrta botját a fa alatt s balkarjával reá nehezkedve a botra, fejét fölemelte s merően reám nézett; aztán jobb kezének mutató ujjával kereken lefelé mutatva, mondá: — Itt megállunk barátom, mert ez szent hely. Erről a szikláról kutatásaim következtében kiderült, hogy rajta pihent meg Hunyady János anyja, Morzsinai Erzsébet, mikor fiacskájával és a gyűrűvel a királyhoz utazott. Önnek ismernie kell ezt a történetet. — Nem ismerem. — Itt, a Retyezát havasai közt vadászott Zsigmond király, anno 1396. Itt ismerkedett meg a szép román fátával. Zsigmond király szerelmes természetű ember volt, mint azt az oklevelek bizonyítják. Hogy Morzsinai Erzsébet szerelmes természetű volt, azt oklevelek ugyan nem bizonyítják, de enélkiil is el lehet hinni, mivel hogy asszonyszemély vala. Mikor Zsigmondot a török háborúk haza szólították, nehéz szívvel búcsúzott a szép Erzsébettől, aki ráhajolt szerelmesen a király vállaira s valami titkot súgott a király fülébe, amitől ez szorosabban karolta magához a szép fátát. Aztán lehúzta ujjairól legszebb gyűrűjét s azt azzal adta át a leánynak, hogy ha megszületik a kicsi gyermek, jöjjön fel vele Budára, mutassa meg a gyűrűt a janitornak, aki megismervén a király gyűrűjét, minden bizonynyal bebocsátja kicsi gyermekével együtt. Mikor a király a nikápolyi csata után szerencsésen haza került, s a kis Juon egy éves volt, el is indult a szép Morzsinai Erzsébet a kicsi fiúval