Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.
1905-10-28 / 43. szám
tőke nem az arany, hanem a munka. Nem a gyűjtött vagyon, hanem az emberi erő, az egészség. Amit pedig itt mondok, az nem a közönséges szociálisztikus felfogás, amely szegényt és gazdagot, vállalkozót és munkást, proletárt és burzsoát szembeállít, mint két ellenséges hadat; felfogásomban ez a két elem úgy viszonylik egymáshoz, mint az igen és a nem. Egyik a másikat feltételezi. Egyik sem életképes magában, tehát ketten tesznek egyet: a valóságot, a létezést, a világot. El lehetne gondolni olyan felfordulást, hogy a kettő közt kiegyenlítődnék a különbség. De ez csak égy percig tarthatna, mint a jelen, amely egy szempillantás. Mert az előző szempillantás már múlt, a következő pedig még jövő. A második percben már megkezdődnék az egyének mérkőzése, hogy az erősebb, az egészségesebb, a hatalmasabb egyén a maga élete feltételeit hatalmasabb egyéniségével helyesebb arányba hozza. Más szóval, hogy gazdagodjék. Az ideális állami és társadalmi berendezés felfogásom szerint az, ahol legszabadabban érvényesül minden emberi erő, hogy jogához jusson, ahol tehát az állami és társadalmi hatalmaknak főgondja arra irányul, hogy az emberi erő megóvassék, megoltalmaztassák, meggyarapíttassék. Minthogy pedig minden emberi eró' forrása az egészség, ennélfogva a gazdag emberek legfontosabb, legnagyobbszerű, legdicsőbb hivatása, hogy a szegény emberek egészségéről a legnagyobb áldozatkészséggel gondoskodjanak. A föld termését, amelyet a gazdag ember learat, a gyárak tömegárúit — mind a szegénység milliói fogyasztják, ugyanazok, akik a mezőn és a gyárakban dolgoznak. Egy ország üdve és boldogsága tehát nem abból áll, hogy gazdag tőkepénzesei legyenek, hanem abból, hogy nagy tömeg egészséges munkásnépe legyen. Ez megkeresi magának a kenyerét, a gazdag embernek a gazdagságát, a nemzetnek a kultúráját, az országnak a hatalmát és dicsőségét. Aki tehát a szanatóriumokra áldoz: jótékonyságot, hazafiságot és okosságot gyakorol egyszerre. Rákosi Jenő. A Jókai-kör közgyűlése. A Jókai-kör múlt vasárnap tartotta évi ren. des közgyűlését. Ez alkalommal a megüresedett elnöki állásra nagy lelkesedéssel Gyurátz Ferenc püspököt választották meg. Mindazok, akik városunk kulturális élete iránt érdeklődéssel viseltetnek, igazi örömmel fognak tudomást venni e választásról. Gyurátz Ferenc illusztris neve diszt ad a Jókai-körnek, egyénisége, mely elválaszthatlanul össze van forrva a munkával, új munkás érát fog teremteni első kulturális egyesületünkben. S ha Gyurátz Ferencben örömmel üdvözöljük a Jókai-kör — ez irodalmi kör — élén a kitűnő irót, másrészt örömmel üdvözöljük benne az' a férfiút is, aki a Jókai-körre a társadalmi összeolvadás terén váró nagy hivatást megvalósítani valóban képes lesz. A kör közgyűlésének lefolyásáról egyébként a következőkben számolunk be : A Jókai-kör közgyűlését f. hó 22-én saját helyiségében tartotta meg d. u. 5 órakor. A gyűlést dr. Kapossy Lucián főtitkár nyitotta meg, kinek indítványára az elnöklésre Németh Istvánt kérték fel. A tárgysorozat első pontja a főtitkári jelentés volt. mely a kör mult évi működésének hű képét nyújtotta. A jelentéssel kapcsolatosan köszönetet szavaztak a kör volt elnökének, dr. Hegedűs Lorántnak, valamint a tavalyi házi estélyek összes szereplőinek. A kör a lefolyt évad alatt tiz estélyt tartott. Anyagi segélyben részesítette Beke Odöunek „A pápai nyelvjárásról" irt értekezését, képviseltette magát a debreceni Csokonai-ünnepélyen és belépett az országos irodalmi szövetségbe. Ezután Amberg József pénztárnok terjesztette elo jelentését. A kör 1904. évi mérlege 240 K fölösleggel zárult. Majd a választásokra tértek át. Elnöknek dr. Kapossy Lucián indítványára nagy lelkesedéssel Gyurátz Ferencz püspököt választották meg, aki a tagok éljenzése közben elfoglalván az elnöki széket, megköszönte megválasztatást s kijelentette, hogy bár egészségi állapot^ sokszor gyenge, teljes erővel rajta lesz a kör virágzásán. Programmot fölösleges adnia, mert programmunk Jókai Mór; e név pedig a szépet, a jót jelenti, amely tiszteletünket, szeretetünket kiváló mértékben megérdemli; róla beszél a fakadó bimbó, a virág illata, a madár dala, mindenütt megtaláljuk Jókai nevét, szellemét, üdítő lelkét, az ő műveiből merítünk lelkesedést, honszerelmet. A kör nemes feladata ki van jelölve Jókai Mór nevével, amelyet homlokára irt, s midőn most elfoglalja elhívás folytán e kör elnöki székét, ígéri, hogy a kitüntető helyen lelke egész melegével oly munkásságot akar kifejteni, melyet Jókai neve megérdemel. Még egyszer megköszöni a megtisztelő elhívást. Az elnöki székfoglalót követő éljenzés lecsillapulta után Kiss Ernő üdvözölte a tagok nevében meleg szavakban az új elnököt, sikert kívánván munkásságához. Ezután a tisztikart alakították meg a következőképpen: alelnökök lettek: dr. Kapossy Lucián (ügyvezető) és Németh István; főtitkár: dr. Körös Endre; titkár: Köveskuti Jenő; szemben. Pereze ezt legnagyobb részben Pápa viseli. Hogy ez mennyire a méltányosság ellen van, nem szükséges bővebben megokolnunk. Mert mindenki tudja, hogy a katonajárások alatt legtöbb terhet a városok lakói szenvedik, különösen — mint nálunk is — ahol a házbéradó-rendszer alatt nyögnek a háztulajdonosok. Márpedig: a katonák átvonulásánál is a legtöbb terhet vinni és azonfelül a legtöbb katonabeszállásolási pótadót is fizetni, szóval: egy rókáról két bőrt lehúzni, nem méltányos dolog. Igaz ugyan, hogy erre a fentidézett törvénycikk (1879. XXXVII. t.-c.) 5. §-a ad jogot azzal, hogy a katonabeszállásolási pótadó összegének 1/ 8 — 4/ a-ig terjedő részét a házbéradóra kiróni engedi, azonban még sem kellene mindig a maximum szerint, hanem lehetne már a minimum szerint is beosztani a pótadót a házbéradó-rendszer alá tartozó városunkra. Egyébként napjainkban sűrűn hallható, hogy fejlesszük városainkat. Ha komolyan akarjuk az óhajt megvalósítani, első sorban azon törvényeink megváltoztatására kell törekednünk, amelyek — idegenből egyszerűen beplántálva — ránehezedtek városaink fejlődésére. E törvények közé tartozik a házbéradóra vonatkozó s az ezen alapuló 1879. évi XXXVII. t.-c. is, amely a katonai pótadó kivetését rendeli el. Győri Gyula. Szegény ember szanatóriuma. A legősibb, legerősebb, legmegdÖnthetlenebb és örökkévaló különbség a gazdag ember és a szegény ember. Semmi forradalom, semmi tudomány, semmi hatalom ezt az osztálykülönbséget meg nem döntheti. S mikor el kell ismernünk, hogy az egész világ ösztönétől, vágyaktól, önfentartásból, képzelete sarkantyújától űzve a gazdagság után tódul és szaladgál, nem tagadhatjuk el a valósággal szemben azt az igazságot, hogy nem a szegény ember él a gazdagtól, hanem megfordítva : a gazdag ember él a szegény embertől, a kevés ember az ember-tengerből. Ebből meg bizonyos, hogy a legbecsesebb — Megbocsát, mert hisz ő tudja, hogy nem telietüuk másként. Az öieg biró lehajtotta a fejét, úgy hörögte tompa megadással : — Igazi Odamentek egyenesen a Mátyás zsellér házához. Ötször-hatszor is elfuladt a biró, amig elmondotta, ami történt. A szőke Vera végighallgatta a beszédet, azután odaszökött fehérhajú apja mellé, átölte a nyakát, odatapadt a testéhez, rémület, undor, iszonyat és kétségbeesés sikított a szavában. — Soha ! És az öreg ember is átölelte a leányát és vadul kiabálta : — Soha 1 A biró azonban tagodólag rázta a fejét: — Ne mondjátok, hogy soha. Egy hét alatt meg kell lenni leányom. Látod, rajtunk az Isten verése. A te kezedben az áldás, a te kezedben a jólét, a te kezedben az élet, a te kezedben a szabadulás. Add ide a kezedet leányom. A leány csak sírt, keserű sirással, hogy összefutottak rája a népek. Anyák jöttek, siró magzatukat hozták száraz keblükön, úgy borultak oda a leány elébe. A ruhája szegélyét csókolgatták, simogatták a sarkig leomló szőke haját, a duzzadó, gömbölyű, erős karját, úgy sírtak fel hozzá: — Vera édes lelkem, én szabadító angyalom, nézd, itt pusztul el a magzatom a keblemen léhen. Vera, szent Vera, szabadíts meg minket. Fehér fürtü aggastyánok eléje térdeltek. — Vera, áldott jó leányunk, megmentő tündérünk, könyörülj meg rajtunk. Ifjú lányok körülcirógatták. — Legszebbik pajtásunk, legjobbik pajtásunk. Ne hagyjál elveszni bennünket ilyen ifjan, ilyen nyomorultan. — Sokáig sírt szegény Vera, görcsös, csukló zokogással. Azután megszólalt tompán, szmoruan : — De hát mit szól hozzá a mátkám ? Elmentek hát Boldizsár Imréhez. A legény feljajdult: — Felgyuitom a falut, megölöm grófot, de nem hagyom a mátkámat. A biró megfogta a kezét, azután súgva mondotta neki: — Nem úgy édes öcsém. A mátkádért mátkát A legszebbik leányom. Aranyos a haja, liliom az orcája, kaláris a szeme. A biró veje légy. Egyszerre megjuhászodott a legény. Rántott egyet a vállán. — No hát, ha így akarta az Isten; hát én nem állok ellene. Két napig siratta a leány a csapodár legényt. Harmadnapra azt mondotta a bírónak. — Gyalázatba kergetnek kelmetek, a gyalá zatba küld a mátkám. De nem megyek, mert ha mind elhagytak, — velem van az Isten, ő meg nem engedi, amit tenni akarnak vélem. Erre azután elhozták hozzája a papot. Teljes diszben volt az Isten szolgája. Odament a leányhoz. Fölemelte, megölelte, úgy beszélt hozzá, mig az arcán nehéz könnyek peregtek végig : — Isten nemcsak a cselekedeteket látja, hanem azok okait is. A te bűnöd nem bün, édes lányom. Menj, áldás legyen veled és bocsánat. A ieány leomlott a földre. Belényögte a homokba: Elhagyott az I,sten. Fogta a pap az egyik kezét, fogta a biró a másik kezét, az asszonyok selyemkendőt borítottak gömbölyű vállára, a leányok fehér virágot tűztek szőke hajába. A hajdú pedig jelentette a grófnak : — Elhozták a Verát. * Es két napon által nehéz társzekerek szállították a faluba a búzát, bort, fát. Barmokat hajtottak le az urodalomból. Az éhes falu nekiesett a sok jónak, ekkora tort nem látott még a község. * Hanem egy hét múlva, mikor a szegény Vera éjjel, sápadtan, dideregve, egyedül hazaosont a Mátyás zsellér házába és láztól gyötörve lezuhant a nyoszolyára, egyszerre haragosan dörrent meg az ég, hatalmas, nagy villámlás csapott át a mennyboltozaton, fojtó, vad szél támadt és sikított végig a falun úgy, hogy egy perc alatt szétzilálta a laza zsuptetőket. Fákat terített le és kéményeket döntött alá. Az ebek fájdalmasan, rémesen vonítottak é8 szűköltek kuckóikban. Az orkán átrohant a toronyablakou és megkondította a harangot. A harangszó búgva, tompa kongással hullámzott végig a falun a fekete viharban. Reszketett a föld. Egyszerre talpon volt az egész falu. Az emberek rémülten kiáltoztak segítségért, azután csoportba verődtek az utcán. Senki sem mert fedél
