Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-08-05 / 31. szám

II. évfolyam. 31. szám. Pápa, 1905 augusztus 5. PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: !)«• KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 215. szám, főiskolai nyomda. Előfizetések és hirdetések felvétetnek Kis Tivadar, Kohn Mór fiai és Wajdits Károly urak üzletében is. Ű j s z e 11 e m. Társadalmi és erkölcsi megújhodást | vártunk attól a szellemtől, mely nem álmodott, nem sejtett diadalmas erővel suhant végig ezelőtt pár hóval az országon keresztül. A hazafiúi érzésník fellángoló szent heve egy szempillantás alatt megsemmisített régi rendszert, ledöntött hiú bálványokat, elsöpört balga felfogásokat P új, szebb létre látszott kelteni a nemzetet. Az új szellem átalakító hatását még ma is csak várjuk. De várjuk törhetlen bizalommal, nem csüggedő reménységgel a jövő iránt. Mert tudatában vagyunk annak, hogy csak a kitartás segít célhoz s a teljes társadalmi újjászületés csak akkor fog megvalósulni, ha- a haza nagy, évszázadonként megújuló válsága megoldást nyer. Várnunk kell és várni tudunk. A gazda sem esik kétségbe, ha az elvetett magot nem látja azonnal kisarjadni Rábízza magát a mindent megérlelő időre. Hagyja; ám csapkodjon a vihar a bevetett föld felett, mélyében a földnek nyugodtan pihennek, nem pihennek: immár csíráznak a magvak s készülnek a dicső kikeletre. Hagyja: ám tűzzön alá oly forró, oly tikkasztó hővel a napsugár, mint aminő idén is elhágyasztani akarja az emberi izmokat, elernyeszteni próbálja az idegeket, a mag, ott lenn, a termő föld kebelében még mindig tud elegendő életnedvet szívni magába, hogy megmaradjon, éljen, amíg eljön a kisarjadásnak boldog ic

1 eje. Mi »is« tudunk várni. Mi is, nemcsak azok, akik a történelem bizonysága szerint a nemzet erejének megtörését várták a várakozásban. S a türelmes várás idejének múltán, ha a nagy nemzeti válság elmúlik és teljesülni fog milliók jogos követelése, akkor fog eljönni az ideje annak, hogy az új szellem valóban éreztesse a maga társadalmi és erkölcsi átalakító hatását. Az új szellem által létrehozandó társadalmi megújhodás főtényezőjéül mi a demokrácia elvének teljes és helyes érvényesülését tekintenők. Nálunk eddig a demokrácia csak jelszó volt, amelyet akkor röpítettek világgá, mikor a fölséges népre szükség volt, de mikor a fölséges nép kötelességét elvégezte, s a hatalmi érdeknek szolgálatát megtette, akkor többé nem hogy nem gondoltak vele, de lenézték és lenézv-én feledték, hogy az állam fentartó munkaerejét nézik le benne. Es ha az új szellem első átalakító hatása abban fog megnyilatkozni, hogy jogot ad a népnek, ezzel még nem tett eleget a nemzeti megújhodás érdekében. Le kell rombolnia azokat a válaszfalakat, melyeket ember és ember, polgár és polgár, munkás és munkás kczé nemcsak a középkorban emeltek, de még a közelmúltban is egyre emeltyűztek. Meg kell szüntetni végre a nemességek, báróságok adományozásának rég elavúlt szokását s a gyakorlati életben meg kell valósítani azt az elvet, hogy senkinek ne adjon jogot születése, rangja, de egyesegyedül — polgári muukája. Aki biborban született, az nem született bölcsebbnek, mint aki szalmás ágyban látott napvilágot, nem született tehát senki sem — született törvényhozónak. Az egyes foglalkozási ágak közt fennálló tátongó hasadékot is az új szellem van hivatva a demokrácia jegyében áthidalni. Hányszor panaszkodtunk arról és méltán, hogy az úgynevezett »úii« osztály elkülöníti magát a kereskedőtől, a kereskedő meg az iparostól és így tovább. A nagy nemzeti válság szerencsés megoldása okvetlenül kell, hogy előbb-utóbb magával hozza Ausztriától való gazdasági különválásunkat. Mit nyer ezáltal a magyar ipar, mit a magyar kereskedelem, az mindenki előtt világos. De az is világos mindenki előtt, hogy ezáltal emelkedni fog az iparos, a kereskedő súlya és jelentősége és mindenek be fogják látni, hogy j minden becsületes munkás polgár egyforma tényezője a haza boldogulásának s a szántóvető gazdát, a kérges tenyerű munkást, mindenkit egyéni értéke szerint lehet és kell csak megbecsülni. Ne—mint eddig — a véletlenül örökölt s nem nemes célokra, hanem csupán egyéni mulatságunkra felA „PAPAI HÍRLAP" TÁRCÁJA. Ez itt az álmok rengetegje . . Ez itt az álmok rengetegje . . . Oh jer mélyébe, jer velem! Mögöttünk csattog az irtó szekerce Es dőlnek, dőlnek szüntelen A mesefák; De előttünk még végtélen A szüe tündérvilág. A durva fejszés: a valóság Csak űzzön mindjobban nyomon, Mind beljebb tününk, hol a csodarózsák Még szebbek, az ábránd-vadon Még hűvösebb . . . Jer, itt nem is fáj oly nagyon A sok-sok régi seb. Jer, elfeledjük a vidéket, Ahol a többi ember él, 8 ahol minket csak ölve-ölt az élet, Hisz ott mind dőre az a cél, Mely szent nekünk . . . Itt is vár tövis, de ne félj! — Attól kéj vér zenünk. Sebezhet minden tövisével A dalrózsák szent ligete: Csak ott leszünk hon; ami vágy vezéréi, Mind ott lel üdvöt, jer bele! — Dalt tépek ott S száz kis manó cseréli be, Amire akarod. Ha kósza szellő hirt visz rólunk, Tán szánnak is az emberek: Hogy álom csak a mi tündéri módunk Szivünk rossz bübájtól beteg . . . S tán sirnak is, Ha minket a manósereg Majd egykor sirba visz. Csak itt, az álmok erdejében Kél akkor zengő vigalom: Miéink vagytok végre hát egészen! . . . S fölcsendül valamely dalom, Legszebb dalunk — 8 mi sirunkból dalszárnyakon Világgá suhanunk. Telekes Béla. A tenger. — A Pápai Hirlap eredeti tárcája. — Irta : Köveskuti Jenő. I. A tengerjáró hajós, ha partot lát a szemhatáron feltűnni, örömmel kiáltja: föld, föld! Fölérve a Karsztnak szédítően magas ormaira, feledve a csodás szépségű tájat, mely eddig gyönyörködtetett, önkénytelen kiáltottam : tenger, tenger ! Lábaim alatt isszonyű kőtömeg, melyet ismeretlen időkben az őstermészet Titánjai hordtak össze s elnevezték Karsztnak

t fejem fölött az ég mosolygó azúrja, az Isten arca, a jóság és mindenható szeretet szimbóluma; alattam és előttem mélyen, mérhetetlen messzeségbe nyúlva a természet legfölségesebb, legcsodásabb, legtitokzatosabb tüneménye, a végtelenség örök jelképe: a Tenger. Csodás jelenség, fönséges eszme, megmérhetetlen valóság, roppant viz-sivatag, mi von engem Tehozzád ? . . . Hogy látásodnak első szempillantásától szeretlek, nagy, olthatatlan szeretettel . . . hogy múlnak évek, fejem őszül, életem őszbe hanyatlik, de képedet nem akarom, nem tudom kitörülni lelkemből, szivemből ... s hogy jönnek órák, melyekben sóvárgó vágy lep meg, hogy szálljak feléd délre, szálljak, mint a költöző madár