Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-05-06 / 18. szám

zására? Éppen ezért első és legsürgősebb követelmény az, bogy az állam a városok közigazgatási költségének egy részét — nem kívánjuk, bogy az egészet — vállalja magára és saját közjövedelmeiből fedezze. Minthogy azonban a közigazgatási teendők végzése nem meríti ki az állami természetű kötelezettségek teljesítését a városoknál, hanem mint jeleztük, kulturális és humánitárius intézmények támogatásában is jelentékeny terhet hordoznak a városok, mely terhek tulajdon képen az államot illetnék : az állami támogatás nem merülhet ki a közigazgatási kiadások egy részének fedezéséb?n, hanem okvetlenül más módon is segítségükre kell a városoknak jönnie. Ily segítség, mely már kilátásba is helyeztetett, a bor- és husfogyasztási adóknak a városok részére átengedése. Nem óhajtunk e tárgyra hosszasabban kiterjeszkedni, hiszen városunk már ismételten intézett ez érdemben kérvényt a pénzügyminisztériumhoz, csak arra utalunk, hogy az ily természetű fogyasztási adóbevételek külföldön — sőt részben Horvátországban is — a városok részére vannak biztosítva. De segíthet a városokon az állam indirekt úton is azzal, hogy azoknak a közegészségügyi intézményeknek létrehozását, melyek a városokban elengedhetlenek, megkönnyíti. A megkönnyítésnek több módja lehető: ilyen mód kamatmentes vagy olcsó kamatozású kölcsönök nyújtása, ilyen a nagyobb városoknak azon joggal felruházása, hogy adómentes részkötvényeket bocsássanak ki; ilyen a községi kölcsönökkel foglalkozó pénzintézeteknek e cimen nyert jövedelmük után kiróható keresetadó alól mentesítése. — mind megannyi mód, amivel a nagy összegeket igénylő intézmények létrehozását az állam jelentékenyen megkönnyíthetné s az ezek által okozott terheket elviselhetőbbekké tenné. Nem akarunk visszaélni a szives olvasó türelmével s éppen azért tartózkodunk e javaslatok részletes megokolásától. Hiszszük azonban, hogy az általunk ajánlott módokon a városok terhei sokkal hamarább és biztosabban volnának csökkenthetők, mint Bzente város polgármesterének hosszadalmas tárgyalásokat igénylő javaslatai alapján. Reméljük is, hogy a városok kongresszusa, ha ismét összegyűl, nem az ügyet hosszú évekig elodázó, hanem a cikkünkben fölemlített, vagy ehhez hasonló s kis jóakarattal bármely pillanatban megvalósítható javaslatokat teendi magáévá, s emlékiratát ez alapon fogja megszerkeszteni. A közegészségügy. A sok pusztító, romboló kár között, mely szegény hazánk életét veszélyezteti, talán a legelső helyen áll közegészségügyünk rendezetlen volta. Számtalan panasz hangzik fel napról-napra az ellen, hogy az illetékes körök mindezideig alig tesznek valamit, hogy egészségügyünket csak valamivel is'magasabb nívóra emeljék, mint amilyen a szomszéd Balkán államoké, — de mindezideig minden mozgalom hajótörést szenvedett a rendezésre hivatottak közömbösségén. A sajtóban itt-ott felbukkanó rövidke bír azonban gyakran vakító világot vet ebbe a feneketlen khaoszba és e fellobanó láng mellett megdöbbenve kell látnunk azt, hogy minő mérhetlen szomorúak a mi viszonyaink e téren. Ily hír volt pl. az, hogy a budapesti rendőrség nem birja elhelyezni sehová az önmagukkal tehetetlen elmebetegeket, de még azokat se, akik betegségük előrehaladottsága folytan nemcsak a faáguk, de a környezetük életét is veszélyeztetik. Nem helyezhetik el pedig azért, mert az állami tébolydák állandóan annyira zsúfoltak, hogy azokban már egyetlen beteget sem lehet elhelyezni és ha valami hatalmas protektora mégis akad valamelyik beteg családjának, még akkor is eltelik 2—3 hónap a várakozással, míg véletlenül, elhalálozás folytán valahol egy hely megüresedik. Szinte hihetetlen, de mégis tény, hogy Magyarországon jelenleg 40.000 elmebeteg van otthon, családjának gondozása alatt, hozzátartozóit örökös rettegésben tartva. Épen oly szomorú helyzet tárul elénk, ha egy kissé a tüdővészesek statisztikájával foglalkozunk. A rettenetes kór, melynek szomorú statisztikájában vármegyénk elég elül van, egymagában mégegyszer annyi életet pusztít el évenkint, mina többi betegségek együttvéve. A tüdővész fertőző volta immár kétségtelen — és minden tüdővészes már magában véve is rettenetes veszélyt lyel fenyegeti a vele sűrűbben érintkezőket, azzal a veszéllyel t. i., hogy azokat a gyilkos kórral megmételyezi és akaratán kivül irtózatos rombolást visz véghez családja és hozzátartozói körében. Mért van mégis, hogy a közegészségügy hivatásos őrei, akik pl. egy-egy difteritisz eset után a legpedánsabb fertőtlenítést hajtják végre, a tüdővészes beteg elhunyta után fertőtlenítésre nem is gondolnak, annál kevésbé pedig arra, hogy a tuberkulotikus betegeket már életükben családjuktól elkülönítsék és így egyrészt hatásos ellenőrzés folytán a beteg gyógyulását lehetővé tennék, másrészt pedig a kór pusztító árja elé gátat vonnának és a halálozási arányszámot lényegesen redukálhatnák. És mit szóljunk a gyermekek halandóságáról ? Kell-e egyáltalán bővebben foglalkoznunk azzal a ténnyel, hogy az európai államok sorában a 10 éven aluli gyermekek halandósága tekintetében hazánk a 16., azaz majdnem utolsó helyen áll ? Úgy hisszük, hogy mindenki tisztában van azzal, mit jelent fiatal véreink, jövendőnk zálogának és biztosítékának e pusztulása. Ha most már azokat az okokat kutatjuk, amelyek e siralmas állapotokat előidézték, azt fogjuk találni, hogy e kérdés szanálása nem annyira az illetékes körök közönbösségén, múlik, mint inkább azon, hogy az állami költségvetés erre vonatkozó tételei évről-évre a minimumra redukáltatnak. Igen fontos ok továbbá az is, hogy hivatalos állást betöltő orvosaink javadalmazása oly csekély, hogy egy csak valamirevaló' ambiciózus orvos semmi esetre sem lép közszolgálatba, hogy keserves, sok évi tanulás után valahol az Isten háta mögött körorvosi minőségben tengődjék, anélkül, hogy csak valamire való reménye is lehetne arra, hogy helyzetén akármily csekélyet is könnyítsen, javítson valaha. Emellett a körorvosok működési köre annyira tág, annyi község tartozik alája, hogy legjobb akarattal sem teljesítheti kötelességét azzal a lelkiismeretességgel, melyet állása megkövetel. Ezen kivül az orvosok kiképzése oly sok és súlyos anyagi áldozatot ró az e pályára készülőre, hogy nem kell csodálnunk, ha az orvostanhallgatók száma évről-évre csökken, ez által még szomorúbbá téve a jövőre való kilátásainkat. Számtalan még az az ok, mely közegészségügyünk rendezésének útjában áll, de a föntebbieken — úgy hisszük — mégis sikerült legalább a főbb okokat felsorolnunk. Mindezen okok azonban olyanok, hogy bizony csak némi lelkiismerettel és jóakarattal is könnyen eltüntethetők, hiszen csak egynehány százalékát a hadügyi költségeknek kórházakra és orvosokra kell költenünk és a mizériák egyszeriben megszűnnek. húzta a többit. Csuda, hogy meg nem fulladt, úgy fojtogatta magamagát a láuccal. A kis öreget egészen kifárasztották. Még Csiga is mintha előre kívánkoznék. Egy ürge futott be előlük a lyukába, attól a kölykek lázba jöttek, szűkölve nyiffantak egyet-kettőt. Most már éppenséggel nem birtak magokkal. Dudás fulladozva ümmögte ereszsz, ereszsz ! Czigány ravaszul sandított hátra s amint a corkát rángatta, megkérdezte halk vakkantással a gazdát: hallod? hallod?! Néni, az „anyjuk", folyvást az öreg ember lába elébe fordult, nem lehetett tőle lépni. Csiga egyre morgott, szidta türelmetlen kölykeit. — Eh, ördögadtái, hát erigyetek! — förmedt rájok végre a vadász s leoldta rólok a cokrát. A kopók egy szempillantás alatt a faképnél hagyták. Még Csiga is kedvtelve bicegett lefelé, amerre az erdő sötétlett. A kis öreg magára maradt az erdőszélen. A sűrűség visszhangzik. Bent, valahol a völgy szivében, messze-messze hajtanak a kopók ; éles diskantot vág ki a kölyök, mély baritonnal tartja a taktust a vén. Valahonnan egy kétségbeesett hang hívó rivalgása hallik : „tauú !... ide te ! ide tee ! . . A favágók összenéznek s nagyot nevetnek. Egy suhanc utánozza a hívást, mint a szajkó : „tauú ! ide te, ide tee !" Az okosabbak cs.itítják : „vigyázz, még beléd lőnek". Aztán megunják, hogy törődjenek a kopócsaholással ; végzik a magok dolgát csöndes pipaszó mellett. A kis szürke ember bújja a hegyet, a völgyet; gördül le, mászik fel, mint egy eltévedt ördögszekér, amelyet sátánfiak dobálnak, gurítanak. Nincs pihenése ; negyedszázad óta egyre méregeti az erdőt az elejétől a végéig s aztán megfordítva a végétől az elejéig. Ez az ő mulatsága, öröme, boldogsága, mindene évtizedek óta. Ha embert lát, elkerüli. Neki azért tetszik legjobban a föld, mert bicegni lehet rajta. Jó, hogy futni nem tud ; akkor kiszaladna tán a világból is. Megáll egy dombtetőn, ott egy kicsit kifújja magát s azalatt fülel a hajtásra. Még a szemével is hallgatózik. Tekintete merően követi a hajtás irányát, amig el nem fogy a csaholás, a buffogás, a vakogás ; amig a kopó-hangversenyt el nem nyeli a völgy, az erdő, a sűrűség. Bizonyos, hogy őz van a kutyák előtt, erős bak; az viszi, ragadja magával a kopót. Az Isten tudja, mikor fordulnak vissza. Hátha el lehetne csalni róla legalább valamelyiket, az aztán kereshetne itt közelebb nyulat. „Taú ide te kopó! te kopauú !" Nagyon is messze találtak elkalandozni; semmi sem használ most. A kis öreg belenyugszik, kicsihol, rágyújt, megy előre, maszatolva, bogarászva. Most már nem a vadászatban leli gyönyörűségét. Most minden gondolatával imádkozik : a füvekhez, a fákhoz, az erdei virágokhoz— a „vén gonosz". Melegen süt az Őszi nap. Az öregecske kigombolkozik, hadd fújja a szél, nem árt az ezután, ha eddig nem ártott, huszonöt esztendeig. Huszonöt év ? Ezek a fák mind cserjék voltak akkor. Sok erdei tisztást benőtt azóta a makkról növekedett fiatal fa. Sok helyen meg kikopott, megkopaszodott az erdőség üstöke. Csak a csend volt akkor is olyan édes, olyan állandó, mint most. A jő Isten tudná, hol járnak a kopók. A kis öreg megszomjazik, ráér lemenni a laposba; ott van a felséges, tiszta vizű forrás. Tán még ebédelni is lehetne itt. A nap nem mutat ugyan delet, de az órája azt hazudja, hogy meg van már a tizenkettő. Haj, haj, ez az óra!. . . Akkor vette, amikor megházasodott. Akkor vágta először földhöz, amikor kisütötte Jó és szép munkáért és kitűnő szabásért több kiállításon érmekkel kitüntetve ! Mindennemű férfi-ruhák VAGO DEZSŐ első pápai féríi-divatterme, Pápii, Fő-tér, 253. sz. szolid áron mérték szerint készíttetnek. Jó nagymunkás szabósegédek felvétetnek.