Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-04-22 / 16. szám

Melléklet a „Pápai Hirlap" 1905. évi 16. számához. SZÉPIRODALOM Ami Urunk Jézus Krisztus elfogatása. Irta: Köveskuti Jenő. Minek utána a vacsorát elköltötték, vevé Jézus a vizzel tölt medencét s lábaikat nagy alázatossággal mosogatni kezdé. Megütközének ezen a tanítványok s kivált Simon Péter nagy méltatlankodva szegüle ellen, mondván: — Uram! Te mosod-e meg az én lábaimat ? Hiszen arra sem vagyok méltó, hogy lábaidról az ut porát lecsókoljam. — Némulj el Simon Péter, mondá az Úr. Ha majdan nem leszek köztetek, hanem felmentem az Atyához, aki küldött, cselekedjétek ezt ti is egymással. Mondom pedig neked Simon Péter, ha meg nem mosom lábaidat, nem leszesz méltó sz >retetemre. — Ha csak úgy leszek méltó szeretetedre, mc idá Péter, akkor kezeimet, hátamat, nyakamat, még fejemet is mosd meg! S az Úr rendre megmosá lábaikat. A hűvös viz felfrissítő őket, ámbátor — látván az Úr szomorúságát — szivükben mély fájdalom vala. E fájdalommal hagyák el a házat s menének mindnyájan a kert felé, mely Getsemanénak neveztetek. A városra reá borult az éj, csöndes, nesztelen. A tenger felől hűvös szellő szürke fellegekkel készül bevonni az eget, hogy eltakarná a csillagokat, melyek virrasztanak a nyugvó táj fölött. A hold most emelkedik az olajfák hegye mögől s nem sokára bevilágítja az utat, hogy égő szövétnekül szolgálna az Úínak és tanítványainak. A vén bástyák alatt, merre menének, mindazáltal sötét volt s az öreg Taddeus, ki immár nehezen lát, megbotlik egy kőben és ballábának kisújját kitöri vala. Megfélemlének erre a tanítványok. Hiszen oly gyöngeszivüek voltanak . . . Midőn az Arábia felől jövő Számum végignyargalt a Jordán völgyén s forró homokot szórt a szemeikbe, vagy amidőn vihar érte őket a Genezarethen, meghajtván az árbocfát s a hullámok erősen csapkodták kicsiny hajójuk oldalát, mindannyiszor rémülten kiálták: „Úram, ments meg bennünket, mert elveszünk!" Most is, hogy az ősz Taddeus megvérzé lábát, mind körülvették az isten-embert, mondván: „Úram, óvj bennünket, vigyázz reánk, hogy kőbe ne üssük lábainkat!" Jézus visszafordult és reálehelvén, Taddeus lába legott meggyógyula. Aztán megnyugtatá őket, mondván: — írva vagyon, hogy akiket nekem az Atyám adott, azok közöl senkit el nem veszítek. E közben kiértek a városból. Az uton, merre menendők valának, végig sütött a hold. Az ifjú János, ki mindig Jézus körül tartózkodott, most hátra fordul és a holdfénynél megszámlálja a csoportot. — Egyet azonban mégis elvesztél közölünk, Uram, mondá! Hol van Iskariothi Júdás ? —• kérdé a többiektől rosszat sejtőleg. Azok körülnéztek és Júdást csakugyan nem látták sehol. — A holnapra való élelemről gondoskodik, hiszen nála van a közös erszény, — mondák némelyek. Csak Tamás nem hitt e beszédnek. „Ej, rosszban töri fejét azon ember! ..." Krisztus pedig mélyen hallgat vala. Hanem midőn a kert kapujához érkezének, ahonnan végig lehetett látni a Jozafát völgyén s megnyílt előttük az egész tájék, azon terpenlinfákkal buján benőtt hegy felé mutatott, melyen a Kajfás főpap falusi háza állt vala s így szólt: — Im, hol azon hegy, a gonosz tanács hegye, ott adatott el az ember fia, s onnan jövend nem sokára az, aki őt elárulta. — Nem értünk, — mondák — kérünk, ha világosabban szólnál. — Az én időm közel vagyon — folytatá Jézus — és az ember fiát a bűnösök kezébe adja a hűtelen tanítvány, akit szeretett vala. Mély szomorúság vőn erőt rajtuk s fájdalmasan suttogák: Júdás . . . Iskarióth . . . ő az . . . áruló . . . Akkoron azért átkelének a Gedron patakon és bemenének a kertbe. Kicsi madarak megrettenének jöttük zajára a figefalombok alatt. Cédrusbokrok óva integettek a holfényben s az olajfalevelek gyöngéden suttogák : „rejtsétek el magatokat árnyékunkban." A hold is sietve búvik a tengerről közelgő felhők alá s most már csak túlnan a Moabita hegyek magas, mészköves ormai világítanak halvány visszfényben. Nem sokára azonban a Holttengerből párák szállanak fel, melyek szürke palástot adnak e messze fehérlő hegyekre is. Sötétség lön mindenütt. Hold és csillagok az égen, Moabita hegyek a földön nem akarták látni azt, ami idelent a Getsemanéban történendő leszen. A Gonosztanácshegy oldalán ezalatt kigyúltak a szövétnekek s megindult egy fegyveres csapat a Getsemane felé. A mester pedig egy tisztásra ért tanítványaival s így szólt: •— Szomorú az én lelkem mind halálig, mert közelget az óra, melyben az ember fia a latrok kezébe adatik, hogy megfeszíttetnék . . . S itt az erős isten-embernek hangja megremegett. — Ne félj, Uram! mondá Simon Péter nagy bátran, van két szablyánk, egy nálam, más a Zebedeus fiúnál, megvédelmezünk. De legtöbben nem helyeselték a fegyverek használatát. — Inkább szökjünk, meneküljünk át az Olajfák hegyén Betphagé felé, mondá ama Máté, ki pubiikánus vala. Ezt legtöbben helyesnek tartották. Jézus azonban nem felelt semmit e beszédre, hanem így szólott: — Maradjatok itt és nyugodjatok, elnehezült szemeiteket pihentetvén, míg amoda megyek és imádkozom. Ezek leterítvén bő köpenyegeiket, fájdalmukról megfeledkezve, elhelyezkedtek a buja pázsiton. Krisztus pedig egy kevéssé tovább menvén, egy vén olajfa alatt orcájára borula. Képzeletében megelevenedett a mult, az édes gyermek- és ifjúkor, amely ott zajlott le Galilea bájos, örökké zöld vidékein. Óh, mily boldog idők voltak azok, amikor még nem nehezültek vállaira isteni küldetésének kimondhatatlan terhei! Ámbátor később is, amíg a Genezáreth virágos partjain s a Jordán bűbájos völgyében kihirdette az Isten országát, oly boldogan teltek napjai! Miért is kellett Júdea határát átlépnie!? . . . Jeruzsálem kavicsos, kopár vidékeire miért kellett jönnie ? . . . Micsoda vágy ösztönözte, hogy merészen fölkeresse a régi erkölcsök erős várát, hogy azt megvívja ? . . . Micsoda vakmerő vállalkozás is volt ez . . . Könnyei megeredtek s midőn egy látnoki pillantással a holnapba tekintett s látta megcsúfoltatását, megkínoztatását, hallotta igaztalan elitéltetését s érezte a kereszt súlyát, a szegeket, a dárdát,- felsóhajtott: Atyám, ha lehetséges, múljék el e pohár tőlem! A vén olajfáktól jobbra, keskeny ösvény vezetett ki a kertből, az olajfák hegye felé ! Azon Betphagéba lehetne jutni hajnalra. A hold egy pillanatra kitekintett egy felhőfoszlány mögől s megvilágította azt az utat. Úgy csábítja az az ösvény: lépj reám, elvezetlek messze,, üldözőid elől. S megcsendülnek fülében a Máté szavai: „Szökjünk, meneküljünk Betphage felé ..." Igen, elmenni, vissza a Jordán partjara, a Genezáreth pázsitos vidékére s élni ott sokkal jobb, jámborabb emberek között, akik hisznek az égi tanokban . . . Óh, mily csábító, mily édes gondolat! . . . Azonban, mintha valami a sötétben meglebbent volna felette. S mintha derengő égi fényt látna maga körül, amelyből egy angyal gyöngéden hajol feléje és titokzatosan súgja : „Erősítsd meg csüggedő szivedet Názárethi Jézus, ime, elközelgetett a te megdicsőítésed ideje." Aztán egy kelyhet nyújt neki: „Igyál ebből, égi ital ez, melytől elmúlnak gyötrelmeid." Jézus ivott a kehelyből. Micsoda varázsital volt az! . . . Nem látta többé azt a csalogató ösvényt s egy pillanat alatt ellökte magától a menekülés gondolatát is. Mily gyávaság lenne szökni a számadás elől, éjnek éjszakáján. Hiszen akkor le kellene mondania összes eszméiről. Nem léphetne többé soha emberek elé. Ki hinne egy szökevénynek, aki tolvajhoz méltó menekülésével visszavont, megtagadott mindent, amit eddig hirdetett? . . . Nem, neki helyt keli állnia tanaiért s azoknak igazságát, ha úgy kívánják, vérével kell megpecsételnie. Már látja is a távol jövő derengésében, mint hódítják meg eszméi az emberiséget, mint terjed az Isten országa s a kereszt, mely most a gyalázat jele, mint dicsőül meg, mint lesz egy nagy igazság szimbóluma, mely előtt milliók borulnak arcra, imádattal. Csakhogy mindennek egy nagy ára van: az ő ifjú élete. De hiszen ha száz élete volna, nem áldozná-e fel mind, eszméinek győzelmeért? Ha halálával milliókat boldogíthat, miért ne halna meg egyszer? E gondolat megerősíté, megedzé lelkét s szinte óhajtá a halált. Amoda tul, a sötétben ez alatt Iskariothi Júdás megérkezett csapatával. Csönben jöttek, de az avar zörgésére mégis fölébredtek a tanítványok. Némelyek félénken bújtak a fák mögé, mások körülvették a Mestert, részint, hogy menedéket keressenek nála, részint, hogy védelmezzék. A pribékek egyre közeledtek. A szövétnekek fényénél messziről lehetett látni: Júdás vezette őket. — Csak utánam bátran! Akit megilletek, ő az ; fogjátok meg! Jézus közeledett feléjök. Isteni tekintetétől pillanatra megdöbbentek a bérencek, de Júdás biztatására kezeiket Jézusra tevék és kötözni kezdék. Simon Péter kivoná kardját és védelmére kelt Mesterének. -— Félre innen bérencek, latrok: szentségtelen kezekkel ne illessétek az Igazságot! Egy szolgának, aki Malkusnak neveztetik vala, legott le is vágta a fülét. Jézus meggyógyította Malkus fülét, Simon Pétert pedig megfeddé: — Tedd hüvelyébe kardodat Simon Péter, mert mindnyájan, akik fegyvert fognak, fegyverrel vesznek el. Mondom pedig nektek: az ember fiát meggyilkolhatják ugyan, eszméit meg nem ölhetik, azok élni fognak időtlen időkig. De ha megölni nem lehet, hirdetni sem lehet fegyverrel az Isten igéit, hanem csak szeretettel és az igazság erejével. Rejtsd el annak okáért Simon Péter azt a kardot s fegyverezd fel szivedet szeretettel, azzal meghódítod a világot. Ezek valának utolsó szavai tanítványaihoz. A szolgák megkötözték s ujjongva kisérték a város felé. Malkus vitte elől a fáklyát s ő ujjongot legjobban. A tanítványok félve követték Mesteröket távolról, a fák között, némelyek pedig elmenekültek a betphagei úton, a hegyek közé. Péter messzünnen követi vala utolsó útjában a Mestert. A kard, az oldalán, igen kényelmetlennek tetszett neki. Bizony, soha sem volt ilyen alkalmatlan. Minduntalan belé akadt a fákba, bokrokba. Sőt egyszer belé botlott, elesett s majd szörnyet halt. Ekkor megemlékezék a Jézus igéiről, melyeket mondott vala: rejtsd él azt a kardot s fegyverezd fel szivedet szeretettél, azzal meghódítod a világot. Fogta a kardot s elrejté a lehullott figefa levelek közé, hogy senki rá ne találjon. Nem való az neki, nem tud ő azzal bánni, még veszélyt hozhat reá ! Aztán követte Mesterét, annak keserves keresztútján. Ott volt a tömegben, amely kiabálta: „feszítsd meg!" Kezdetben félt és eltagadta, hogy ismeri azt a megkínzott embert. Később bevallotta bátran azt is, hogy tanítványa annak az embernek. Reggelre kelve eljöttek rejtekeikből a többi tanítványok is és végig nézték Mesterök megkínoztatását, keresztre feszíttetését. És csodálatos erőt merítettek szenvedéseiből. Hősökké lőnek általa. Jöttek nehéz, küzdelmes évek s ők szembeszálltak a hatalommal. Bejárták az akkor ismert