Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-04-22 / 16. szám

Szinliáz. „Vége jó, minden jó" — ezt az inkább német, mint magyar közmondást, úgylátszik nem ismeri Micsey színigazgatónk. Mert akkor rövid) de elég értékes szezonját nem fejezte volna be oly stílszerűtlenül, mint ahogy megtelte. Nem mondjuk ugyan, hogy a közmondás fordítottja is áll s most már, hogy a szezon vége rossz, rossznak lehet mindent mondani, ami három hét folyamán színházunkban történt, de annyi bizonyos, hogy bántó hatással volt a közönségre, mikor az eddigi szigorú fegyelem helyett a színpadon fegyelmetlenséget, a jó újdonságok helyett rendes esti előadásban bemutatott mesés sületlenséget, a 16 tagú katonazenekar helye^ az utolsó estére 5 tagú cigány-muzsikát kapott. E legutóbbi est ugyan már a színtársulat keretén kívül zajlott le, de mi részünkről helyesebbnek tartottuk volna, ha a színigazgató maga gondoskodott volna megfelelő módon az arra valóban érdemes karszernélyzet megjutalmazásáról, ahelyett, hogv itt saját szakállukra kelljen cigány-muzsikás e'őadásukhoz a közönséget összekönyörögniök. Két premier tette érdekessé a szezon utolsó napjait. Bárka József, a helybeli főgimnázium VIII. oszt. tanulójának : A labanc kuruccá lesz e. darabját délutáni előadás gyanánt szombaton mutatta be a társulat. A ház zsúfolásig megtelt diákokkal, ismerősökkai, jóbarátokkal, — sőt még nem érdekeltekkel i-, kik kiváncsi érdeklődéssel, élénk zsibongással vártak a függöny felgördültére. A függöny végre felgördült s az ifjú szerző első alakja — a kollégium 2U0 év előtti pedellusa — megszólalt. Jóhumorú kedves alak. És sorra jönnek a többiek. Kocsi Gergő Bálint a direktor (a darab egyetlen történeti alakja), Veörös Géza a ny. császári kapitány, ennek fia és az igazgató úr kis lánya. Amit. ezek az első felvonásban tesznek-vesznek és beszélnek, abból már előre tudjuk a darab egész meséjét. A császári érzésű apának fiát a magyar iskola egészen magyaná teszi, ebben nagy tényező egyébként az igazgató bájos kis lánya is, s mikor a dicső Rákóczi szabadságharc kitör, apa és fiú előbb szemben állnak egymással, mig végre az-ifjú hazafisága az apát is a helyes útra, a haza pártjára viszi át. Ha hát a cselekmény kevés, a bonyodalom jóformán semmi is a darabban, az tény, hogy egyes jól rajzolt alakjai vannak s az itókát kedvelő pedellus kiszólásai akárhányszor nagy kacagást keltettek, az ifjú pár egyelgése üde poézist lehelt, a kuruc kifakadások pedig élénk és lelkes visszhangra találtak különösen akkor, midőn egy bujdosó kuruo (Benedek) ajkáról hangzottak el. A fiatal szerző tehát biztató kezdetet nyújtott pályájához, reméljük, hogy a folytatás emelkedést fog mutatni felfelé. A színészek kedvvel játszották a darabot : Mátray, Somogyi, Har 'aszti, Szigethy buzgólkodtak a siker érdekében, Cserny kevésbbé, e fiatal hősünk azzal is hősködik, hogy a szerepét nem szokta megtanulni. Hogy a közönség sokat — nagyon sokat tapsolt, azt tán mondanunk sem kell; az ifjú — jó megjelenésű — szerzőt minden felvonás után 5 - 6-szor is a lámpák elé hivták, aki mindannyiszor magával hozta Major Kálmán képezdészt is, ki a darabban előforduló három dalhoz csinos muzsikát irt. Este Szulamitot adták. Az elcsépelt dalműre már nem volt nagyon kiváncsi a közönség, a színház csak félig telt meg s a félközönség csak félélvezethez is jutott. Káldy Mariska ugyan szépen énekelt, mint mindig, de játék áh' 1 hiányzott ezúttal az igazi belsőség, hideg volt és hidegen hagyott, partnere Papp János még gyöngébben játszott s ezúttal még éneke is hagyott fenn kivánni valót, közte és a zenekar között úgy látszik némi nézeteltérések merültek fel. Ráthonyi Stefinek csak a tánca ért valamit, Szigethy nem tudott semmit se csinálni a Ziugitang idétlen mókáiból. A közönség az egész előadás alatt — unatkozott, csak a kérők jelenete vidította fel kissé, hol Virágh pár percre kedvére bolondozhatott. A szombat esti unalom csak ízelítő volt ahhoz az unalomhoz, miben vasárnap este volt részünk. (Igaz, előbb azonban láttunk egy szorongásig telt házat, melynek lelkes közönsége a szezonban vasárnap d, u. 10-edszer szinrekerült János vitézben gyönyörködött és tapsolt sokat, nagyon sokat !) Vasárnap este ismét Goldfaden-darab ment Szodoma és Gomora vagy Izsák jeláldozása cimmel. Hogy a kettős cimnek, illetve a két történetnek semmi köze nincs egymáshoz, az a legkisebb baja a darabnak. Nagyobb baja az, hogy az egészen véges-végig más nem történik, minthogy a bibliának szent és lélekemelő történeteit profazinálják. Vagy nem profanizálás-e az, mikor angyalok jelentik Lótnak, hogy Szodomát az Ur elfogja kénes esővel pusztítani s ő (a részeges fráter!) elkezd fölfelé szaglászni: „phű! már érzem is a kéns/.agot;" nem a biblia profanizálása-e az, mikor a rossz szellem (a darab szerint : sátán !) jelenti Sárának, hogy a fia meghalt s midőn ez ájultan földre dől, akkor diadalmas vigyorgással hozzáteszi: „majdnem meghalt!" Es ilyent még számosat mondhatnánk, ha a darab, mely elejétől végig egyforma gyatra és sivárul unalmas, érdemes lenne rá. Csak a fordítót sajuáíjuk Breiner Dávid tanárjelöltet, aki héber tudását és kétségtelenül ügyes fordítói készségét érdemesebb alkotás átültetésére is fordíthatta volna s mély részvétünk fordul a közönség felé, mely ezt a zagyvalékot végigszenvedni volt kényteleu. A szereplők hálásak lesznek ha nem szó lünk róluk, ők úgylátszik érezték a darab gyatraságát s azért nem tanulták meg mondanivalójukat, de miért nem érezte ezt a direktor vagy az, aki Szodomát és Gomorát, valamint Izsák feláldozását' előadásra elfogadta ? Hétfőn magánvállalkozás gyanánt a Falurossza ment. Közönség meglehetős szépen volt. A örökszép népszínművet mi már láttuk szinpadunkon nem is egyszer, nem is kevéssel jobb előadásban. Különösen Rózsahegyi Sárit (Finum Rózsi) találtuk igen gyöngének a Blaháné megteremtette alak csak tűrhető bemutatására is. A közönség azonban nem volt túlszigorú vele szemben és dalait még meg is tapsolta. Már Haraszti Mici a maga üde és édes Feledi Borisával, Benedekné (Bátki Tercsi) a neki immár idegen szerepkörben is, Csolnakossy (Göndör Sándor) szépen előadott dalaival, Benedek (Feledi) ismert intelligenciájával, Somogyi (Gonosz) groteszk komikumával s egy fiatal kórista: Horváth Gyula jó megjelenésével és értelmes beszédmódjával jobban kielégítették az ezen estére nem nagyon magasra felcsavart igényeket, de azért az egész előadásból hiányzott az egyöntetű szellem, az igazi lélek ; nem hiába pótelőadás volt, nem nélkülözött bizonyos pótkávé-izt.. Micsey társulata itt Pápán fel is oszlott. A társulat tagjai különböző helyekre szerződtek el, maga Micsey a nyáron át a fő? os népligeti szinkörében fog működni speciálisan a nyári szezónra szervezendő társulatával. Téli társulatot majd csak szeptember közepére alakít és október elsején városunkban megkezdi a téli szezont. — ör — TARKA ROYAT. Egy világlátott ember tapasztalatai Pápán. Nem akarok dicsekedni, de igazán mondhatom, hogy van nekem egy külföldi ismerősöm is. Pesten tettem rá szert, de már jó régen, mikor iskolába jártam s bekukkantottam a Józsefvárosi kis korcsmákba is egy kis jó borért és magyaros vacsoráért. Persze, nem magam, hanem többnyire sokadmagammal. S ha volt pénz, hát csináltunk nagy áldomást Hadúr tiszteletére. Egy ilyen áldomás alkalmával ismerkedtünk meg egy igazi némettel onnét Heidelberg kornyékéről, aki olvasta Petőfi néhány költeményének a fordítását s ezen annyira fellelkesült, hogy saját szemével akarta meglátni a magyarok hazáját. A jó bor hatása alatt gyorsan összebarátkoztunk. De ismét a jó bor hatása következtében csakhamar össze is vesztünk. Bennem ugyanis a hangulat igen magas fokra emelkedett s tőlem telhető erővel és lelkesedéssel elkezdtem zengeni a magyarok egyik nemzeti dalát: „Mégis huncut a német" stb. A német bár nem értette, csak úgy emelkedett a hanghullámokon. Annyira megragadta lelkét ez a szép nemzeti dal, hogy a szövegét is meg akarta érteni. S akadt köztünk olyan huncut, aki megmagyarázta. Persze, iszonyú dühbe gurult. Nem értette szegény, hogy ez a nemzeti dal csak a szűkebb határok közt élő németeket tiszteli meg. Elégtételt, vért és párbajt emlegetett. Csak nagy nehezen tudták kapacitálni, hogy most -— Magyarországban lévén — magyar módra kell párbajozni. Birkózni keli s aki a másikat földhöz teremti, az lesz a győztes. Szerencsére extra vendégek lévén, a korcsmárosnak extra szobájában voltunk. Tehát a kemény föld helyett inkább az ágyat választottuk. Oda kell jutni a legyőzött félnek. S hála a magyar föld teremtette bor rám nézve fölemelő, reá nézve pedig lesújtó hatásának, úgy vágtam az ágyba, hogy a nagy darab német alatt szeren— Hogyne volna igaz, tanító uram ; azt az embert is ösmertem, akinek a könyvvel baja esett. — Nohát most hallunk valamit. Csak mondja el mind, amit tud arról az emberről. — Valami sokat nem tudok róla, csak azt tudom, bogy Lakosnak hítták, oszt valami igazgató vagy mi vót ott a kollégyiumban : ű söpörte a tanuló szobákat". — Akkor igazgató volt. De csak mondja tovább. — Hát egyszer, úgy beszélik, abba a szobába söpört, ahun a különösségeket tartják. Mert van ott minden; van ottan olyan fa is, amelyik tiszta kfíó vállott, meg osztán tengöri bihal mög mindönféle. Hát ahogy ott söpör, tisztogat mögakad a szöme egy vasas ládán. Mi lőhet abba? Vasfüvet szorzott valahol, oszt lepattantotta vele mind a tizönkét lakatot. Mert hogy szavamba ne hibázzak: tizönkét lakat vót a vasas ládán. — Annyi szokott lenni. — Hát egy kis fekete könyv volt a ládába, sömmi ögyéb. Kivöszi a könyvet; nézi hogy mi az. Hát ahogy kinyiti, ott terom hét ördög. Oszt mÖgszólal mind a hét, hogy aszondi mit parancsósz. Itt a Lakos bözzög mögrözzen, oszt ijettibe összecsapi a könyvet. Hát abba a szömpillantásba eltűnt mind a hét ördög. Az eso elállott. Csak a malom fedeléről csoronkált még a víz. A nap áttörte egy helyen a felhőt és mintha aranyrudat tűzött volna a földbe. Ahogy odapillantunk a napfény felé, látjuk ám, hogy a Döme juhász ugyancsak noszogatja a csacsiját a falu felé. — Valami hirt hoz a Döme. Magam is gondoltam, hogy a molnár dohányával nem indult volna el a zivatarban. A beszélgetés e miatt maradt a hét ördögnél. A juhász néhány perc múlva odaérkezik. Csuron-csöpögő viz ő is, a szamara is. — Nem látták ? — kiáltja, ahogy lefordul a szamaráról. — Mit te ? — A barboncást, — Nem. — No én láttam. Az egész falu látta. A' malom tornácán mindenkinek a szeme kitágult. Magam is kiváncsi voltam, hogy mit látott a Döme juhász. — Hát, - azt mondja, — ahogy a faluba érek, egyszer csak elillog-villog mellettem a diák, Majd leestem a szamárrul, ugy megijedtem tüle. Mert nem vettem észre, hogy mögöttem jön, csak mikor elibém-előttem elnyilamodik a két kis ezüst kerékkel. Tyű az árgyélusát, mondok, még jő hogy nem állott velem szóba. Avval nézőm, hogy hogyan nyargal előttem. Hát úgy nyargalt, hogy a levegőbe járt a lába, oszt előtte is egy kis ezüst kerék, mög utána is. De ugy mönt az, hogy a nyúl se jobban. Benn vót a faluba egy szömpillantás alatt. Mit akarhat vájjon? Hát a paphoz nyitott be, oszt hogy a pap nem vót otthun, hát az asszonytui kért tejet. Az asszony adott is neki, de vagy nem adott jót, vagy uem eleget, megön csak kigyütt csakhamar. Mán akkor ott vót a zegész falu a plébánia körül. En is ott vótam. Mondok mögnézöm mijén a barboncás, mert sokat hallottam mán effélirül. De csak anynyit láttam, hogy szép uri formájú legény, oszt sárga ruhába jár. Jobban nem nézhettem mög, mert ahogy az asszonynép széjjel röbbent, hát ű se beszélt senkivel, hanem csak fölpillantott az égre, aztán közibe a két keréknek, úgy eliramodott onnan, mint a veszött fene. A szénagyüjtő nép diadalmasan nézett rám. Az öreg Barcza hozzám fordult és a pipát a a szájából kivéve, nagykomolyan így szólt: — No tanító uram, hát mibiil kereködött a zivatar ? FERENCZ JÓZSEF KESERŰVÍZ O'^^*- hashaj tó szer.