Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.
1904-12-24 / 52. szám
dáju beszédben szokták előadni, hogy szinte megáll az ember esze s el nem tudja gondolni honnét veszik, kitől tanulják ezt a rémséges tudományt. Az ilyenek azután állandó rémei a szolgabírói és járásbirói hivataloknak, odahaza meg a papnak, jegyzőnek, tanítónak. Ha ismerik t. olvasóink Gárdonyi Gézának „Bor" c. színművét, akkor némi ismeretük már lehet ezen vadmagyar speciálitásokról, mert abban a parasztból lett kovács és állatorvos ilyetén persóniás figura. Külömben Göre Gábor biró úrban is jóadag van a personiátus természetből. Ám de ezek csak utánzott népi alakok. Olvassák el most néhány igazi tőrülmetszett persóniás embernek hitelesen leírt kacskaringós beszédmódját: — A szobi árvák atyja egy gyámoltja ügyében ekként figyelmeztette a községi jegyzőt: „Az holott hozzá, hogy, édes jegyző uram, ezen árva gyermek még csak nyolc esztendős lévén, nem tudja a léteit ocla szorosítani, hogy a maga emberségéből megéljen, kellene tehát egy olyan észjárást kitüntetni, mely a feloilágosúltsági egyensúlyt ne kompromittálhatná" — „Ne erről beszéljünk most, viszonzá a jegyző, hanem azt mondja meg nekem, hol vakult meg az a kese ló, amely miatt most kegyelmed bajba keveredett." — „Legcélszerűbben én nálam." — Es most hol van ?" Jelenleg még a múlt héten a Somogyi uram szárazmalmában kedveltette magát. Volt az egyik dunántúli községben egy MuzslaTéglás Péter nevű biró, aki páratlan ügyességgel tudta érvényesíteni a magasabb színvonalú persóniás beszédmódot. Árvíz alkalmával őt bízta meg az elöljáróság, hogy a helyszínére érkezett alispánnak hozza tudomására a siralmas állapotokat. Mégis cselekedte, még pedig ugyancsak cifra úrias stilusbau. Hogy jobban megérthessék, t. olvasóim, előbb elmondom, mit akart igazában mondani : Nagyságos Alispán Úr ! Az árvíz kiöntött földjeinkre s házainkba. Csónakjaink nem voltak elegendők a mentésre. A határunkban levő csárdát a kiküldött mérnök már dűlt állapotban találta, mert a szomszéd községi biró önkényileg meggátolta a kormánybiztos rendelkezését. Az volna tehát a megyei hatóság teendője, hogy a szomszéd községnek önhatalmúlag intézkedő közveszélyes elüljáróságát a vármegyeházban becsukatná. Ezt a mondanivalót azonban Muzsla-Téglás Péter uram a következő ékes formában tálalta az alispán elé : „Nagytekintetű és Nagyságos Vármegyei Felsőbb Hatalom ! A gátviszonylag terjeszkedő habarlatos aligmérhetőség döntvényei végzést intézett belés külteleki államányainkra — emberileg, építményileg és marhailag egyformán. Hullámbarázdabillegényeink (csónak) erőmíítanu alacsony fokra származott a lélekszerénti mentelen fogalmában. Vizkórságban leledző cég eres bünbánatunkat (vagyis : a községünk határában leledző csárdát !) a hozzánk utalványozott okvetlenségi vonalász (mérnök) már csak a végelgyengülés képtelenségében észlelte, mert a szomszédos köztársaság (= község) néphajlambolított jogfolytonossága (= birója), önhatalmú erélylyel gátolta meg a gondviselésszerüleg járványozó nyilt parancs (= kormánybiztos) számbavehető tekintélyét. Az volna tehát most a vármegyei főhatalom szinekuriálisa, hogy a szomszédos forradalmi köztársaságban alkotmányellenesen intézkedő néptudalmilag kiválasztott különböző elemiségek gyüldéjét (== elöljáróság), mint közveszélyességü ellenlábolmányt székvárosunk központi épületében (= vármegyeház) záros határidő alá tétetné. u Széles körben ismeretes volt az a persóniáspolgártárs, aki úgy kitudta cifrázni a szentenciákat, hogy a papján kívül nem igen akadt halandó, aki az első hallásra beszédét megtudta volna érteni. Mikor az öreganyja meghalt, nem volt rendes halottkém a faluban, s a szomszéd helységben lakó körorvos is épen távol volt. Ezt az állapotot aztán a következőképen panaszolta el papjának : , — „Jól tudom én azt, hogy pór-népség és földművelő nemzet vagyunk, civilizálatlan gyermekei szülötte földünknek, de azért a méltánylatnak hozzánk is származékosnak kellene lenni. Mert pedig ennek ellenében főorvos sebész ur, aki vidéki medicinálék által okozott halálos sérelmekben a bizonylati okozatok miatt és végett hozzánk önállású egyéniséget a holttetemek kipuhatolására nem utalványozott és önönmaga sem szándékozván körorvosi hatályosságának lépteit felénk gyorsítani; én mint katonaviselt egyén tudván, hogy a rend és szubordináció még a jelen honvédszakmányban is érvényes: alázattal kérem főtisztelendő atyaságodat, ne tiltsa fáradságát akár a községi előljáró, akár a nagyságos főkörorvos sebészdoktor úr által, mint halált kémlő kinevezetekkel jelen szomorú esemény fundámentomának szomorú alaposságát írási jelekkel eszközöltetni." (Nb. egy mondat!) Ue az sem utolsó, amit a fodrászból lett fényképész mondott, midőn azt kérdezték tőle, meg tudná-e határozni a fotográfus fogalmát: — „Igenis, kérem alássan ! A fotográfus a civilizált emberi társadalom azon tagja, aki az iblany, ezüstéleg és a haméleges szikalag koncentrált öuműködése által kristállizállódottt napsugarat a homoruan domborult üveg küllég álalbe nem folyásolt sima tükrére vezetvén : a mozdulatlan önállásba kényszerült egyéniség testi jelenségét, annak lélektani vágyait figyelmen kívül hagyva, másodfokú természetlegességében helyezi a kíváncsi világ látóképessége elé." Ebből aztán már csak megérthetik t. olvasóim, hogy mi voltaképpen a fotográfus ! A Iegföltünőbh azonban e különleges vadmagyar beszédmódban az, hogy a persóniás ember, ha még olyan hosszú mondatban fejezi is ki magát, sohase sül bele annak kikerekítésébe. Viszont azonban az is igaz, hogy ha egyszerűen akar beszélni, abba rendesen belesül. Klasszikus példa erre az a baranyarnegyei kálvinista kurátor, aki káplánt és segédtanítót ment kérni az egyházmegyei gyűlésre. Mindössze csak annyit kellet mondania: „Nagytiszteletü egyházmegyei gyűlés ! Alázattal kérjük, kegyeskedjenek hozzánk egy segédlelkészt, meg egy segédtanítót küldeni!" E helyett azután így szólott: „Nagymegyü egyházi tisztölöm ! Küldjenek nekünk egy legény-papot, meg egy inasmestert!" Azt hihetné az ember, hogy ez a nevetséges cikornyás beszéd-nyavalya csak az ujabbkori művelődés hatása alatt ragadt a józan magyar népre. Pedig nem í^y van. Hiteles történeti adataink vannak reá, hogy régenteu is hódolt népünk a finom beszédbeli dőre magafitogtatásnak. A tizennyolcadik század végéről maradt reánk például a következő furcsa jelentés : „Itt Kassán nagy gyuladék tegnap előtt tjámadott. ügy halik, hogy gyujtászok támadsága vala. Már is néhány gyujtászok elfogattatván, a rabtárnak belöletébe lakat alá zárattattak, ahonnau kihozattatván, ötven pálca ütemények adattak az alólatjoknak felületére; jobb lett volna, ha a törvényekek azokat az ölészek kezébe átaladták és az emberes társadalmokbúi elláthatatlanították volna, hogy ezáltal enyészetésítétne el az emberek szivének foglalatjábúl a nagy rettegmény és a közönségnek bátronsága tökélletesítetné'k ; nem volna a helyenségekben annyi gazonság és tolvajonság. Bizonyára persóniás természetű lehetett az a református pap is, aki 1794 ben így iratkozott alá egy folyamodásában : „Alázatos szegény szolgája N. N., a takta harkályi reformáta szent gyülekezetben az Isten beszédi titkait sáfároló Názáretbeli Jézus szolgája. 1 1 Talán épen ettől, vagy hasonló természetű szerzőtől származnak a következő cikornyás régi emlékezetes imádságok is: „Óh felséges Jehova szent Isten, kinek szine előtt olvadnak a világi hatalmak, mint az éhes cigánynak fogai alatt a fehér kenyér, végy fel minket fényes hintódnak hacsak bakjára is. Amen!" Vagy ez: „Jövel, jövel mennyei kakas, kapargálj a mi lelki szemetünkben, hints meg mennyei gyöngyökkel, mert megvesztegettettünk az álnokság bimbaitul. Jövel, jövel mennyei szabó, foltozgasd meg a mi lelki lyukainkat! Óh Uram, megrongyolódtak a mi sziveink, mint ama rongyos köpönyeg ; hanem óh uram, jöjj el a te lelki foltaiddal és foltozd meg azokat. Mert, óh uram, a te irgalmasságodat ki nem beszélheti ama harminckét fogú állat. Amen !" Eme három példából látni való, hogy a régebbi magyarok között is akadtak egyesek, akik gyönyörűségüket tudták lelni a minél kifor^gatottabb affektált beszédmódban. Van a műveltség-fitogtató mesterkélt beszédnek egy magasabb fajtája is, amely nem az alsóbb néposztályból, hanem az úri körökből szedi áldozatait : férfiakból s nőkből egyaránt. Mert hát az úri sor-beliek ép úgy szeretnek^ műveltebbnek föltűnni, mint a nép gyermekei. És mi volna alkalmasabb mód a feltűnésre, mint a beszédbeli képzelt finomság ! Ezt a finomságot pedig legjobban úgy gondolják elérhetőnek, ha minél több idegen szót kevernek a beszédükbe. Akik a tudományba csak egy kissé is belekóstoltak, meg akik a politikához valamelyest értenek (ehhez pedig ugyan ki nem értene Magyarországon !), az ilyenek rendszerint latin szavak közbevegyítésével akarják tekintélyesebbé tenni beszédüket. A nők pedig, hacsak néhány órai leckét vettek is az országunkba bőven özönlő idegen nyelvmesternöktől, német, francia, vagy angol szavakkal fölcicomázva szeretnek beszélni. Az úri osztálybeliek beszédje sokszor szinte nevetségesen hemzseg a keresetten alkalmazott idegen szavaktól. A nemes ferblikompániának érdemes tagjai közül teszem némelyek egyre májzli-1 adnak ; a jórhand besszül, passzol; a második mit rezerv-et mond; a harmadik és negyedik cuhol s az utolsó blindel. A biliárdasztal hősei rekuzíroznak, zekláufólnak, fáls veszik a golyót, ánszágolják a sláger indiekkét és bizony sokszor péchjük van vele. Ásszonyaiuk meg slingelnek, hekliznek, mirkelnek, stikkelnek, stopliznak, máslit kötnek ; sniclit, kóchot, aufl.augo* y pofézlit, kiflit, sprickaplit, torkedlit, ászpikot, hécsédliszószt s a jó ég tudja, még mi mindent nem sütnek, főznek és készítenek a magyar nyelv nagyobb dicsőségére ! Mi ez, ha nem egyik finomabb faja a persóniás beszédnek ! Ez is csak olyan nevetséges, mint az alsóbb osztálybeliek művelteskedő cikornyás beszédmódja. Ennek is a célja az üres mutatni vágyás ! Erre is csak úgy rálehet alkalmazni, mint az előbbire a régi latin közmondást, hogy „ignotos fallit, notis est derisui", vagyis a tudatlanokat tévedésbe ejti, de az avatottak előtt nevetség tárgya ! A persóniás, páváskodó beszédmód sehogy sem illik a magyar faj elismert józanságához és eszességéhez. Azért hát pusztítani való ! Erre pedig legalkalmasabb mód az, hogy ne csak kinevessük,, hanem egyszersmind lépten nyomon nevetségessé tegyük, származzék akár az alacsonyabb osztálybeliektől, akár a műveltebbektől. Maradjon a magyar nyelv urnák és parasztnak ajkán egyaránt olyannak, amilyen az eredetitermészete ; egyszerűnek és világosnak ! Vesszen ki belőle a magafitogtató értelmetlen cikornyásságnak még a magja is ! Esik a lió . . . £sik a ító . . . az ófomfeffegek Sötétre festik az eget, ^Vevéficsáfád síi*, éltesen csipog, SKbf fefnek most majd ők szemet ? fPufia feftér ftó mindent efíakar, Ufafoífí csöndef semmi sem zauap . . . Szegéiuj kis ncpefek! ©ífoutap mdp mif esznek? •flCram! ipgafmazz a efCenyértefcneknek! Ssík a ftó . . . a szét siiuít csúnyán ^ttjára két a fergeteg, Uff-oít az összecsapzott ítócafaí ^fCinf egij-egij rongydaraS feSeg. ffufta feftér ftó mindent megfagyaszt, ©Könnyet, sirámot, áfkof, jajt, panaszt . . . ©ft áfdoff fűz! aítof lángjaid forognak! . . . flfpam! ipgaunazz a Ufajfékfafanoknak! Ssik a fíó . . . egy kofdusgyermek átt (£[z utcasarkon féneíeg, Uűkepgeífék. ©JfW is menne ntáp? 9Tem jo88: mindjárt iff ítafni meg? fjPufta feltép ftó mindent eftemef, £)Teki is készít. csöndes nyugfteí'yeí . . . C^tkik ntegftafíak mind eBékén szettdepegnek • • • •^tfpam! ipqafmazz a cBzepefeffetiekttek! Erdélyi Zoltán. Falusi történet. Irta: Borsos István. A forró nyár izzó napsugara omlik alá arra a szép, hullámos felületű völgyre, mit a Vértes^ hegy zöldkoszorus karjai ölelnek körül. Szellő sem ingatja meg a sárguló gabnatáblák ért kalászait s a levegő rezeg a hőségtől. Madárcsicsergés nem hallatszik, mert a falusi táj e kedves színészei árnyas fészkeikbe bújtak a rekkenő hőség elől. Legfeljebb a falu felől kanyargó országúton látható néhány éhes veréb. Mert a madárvilág e falánk koldusai nem riadnak vissza sem a melegtől, sem a hidegtől, csakhogy kielégíthessék mohó étvágyukat, A nap sugarai csaknem függőlegesen tűznek a földre s a szabad természet alélt csöndjét alig töri meg más hang, mint a kaszák éles szisszenése. Az országút mellett elterülő nagy búzatáblában busz kaszás vágia szabályos ütemben a hatalmas rendet. Az erős férfiak bronzszínű arcát verejtékcseppek borítják, de azért fáradtságukat nem árulja el más, csak az, hogy hangtalanul, szinte összeszorított ajakkal végzik munkájukat. Még a fürge kezű marokszedő leányok ajkáról sem hangzik a-dal. Csak nagy ritkán csendül fel,
