Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-11-05 / 45. szám

földmívest, a birtokost úgyis árván sinylodő iparunk ellen, hanem honfiúi igaz szeretettel működnénk fölvilágosítani mindeneket, hogy a földmívelők 8 iparosok boldogulása egy tőből nő ki. Földmívelés ipar nélkül s viszont ipar földmívelés nélkül nem boldogulhat. dy. Gy. Beteg korszak. Ugyan mi lehet az oka, hogy ez a mai korszak minden nagysága és haladása dacára, pusztul és szenved, mint a fulladozó beteg a romlott levegó'ben. Valami elégedetlenség nehezedik a szivekre és ha az emberek egymással bizalmasan beszélgetnek, csak sóhajokat, csak panaszokat hallunk, csak könnyeket látunk. Mindenki izgatott, valaminek a hiányát érzi és erkölcsi járványként pusztít a szivekben a csüggedés, az életunalom. Szóval fáradt, kimerült az emberiség, rainlha az egész világ csupa idegbetegekből állana ! Amilyen nyugtalan az egyén, épen olyan boldogtalan a család. Elmondhatjuk, hogy ritka napjainkban a tiszta családi élet és még ritkább a zavartalan boldogság. Mindegyik fél csak a jogaira hivatkozik, a kötelességeket azonban könnyelműen elhanyagolja. A sziveket összekötő szeretet pedig ritkán emelkedik már napjainkban az önfeláldozás magaslatáig. Úgy látjuk, hogy az önzés megrontotta már a jellemeket is. A mai korszak betegsége, ez az erkölcsi senyvedés átharapódzott már is a társadalomra és teljesen megzavarja azt. Valami általános elégedetlenség lappang a közszellemben, amely nagy válságoknak veti előre árnyékát. Higyjék meg nekem, az emberiség beteg és szenved. Lázrohamok gyötrik. Néha reszket és didereg a hidegtől, máskor a hőségtal fulladozik. Csak az izgalmak után fut, rohan, mintha ezektől várna egy-egy pillanatnyi fölüdülést. A régi alapok, amelyeken a mai társadalmaknak szervezete Európaszerte nyugszik, recsegnek, ingadoznak. Nincs többé tekintély ! A tömeg előtt a vallás gyermek-mese. A haza nevetséges előítélet, amelyet megmosolyognak és az ügyesebbek iparkodnak megélni belőle. A családi élet békó, amelyet össze kell törni, mert azt hiszik, hogy egyedül az izgalom az élet és a gyönyör minden. Mint a kivágott erdőségből a nemes vadak, úgy pusztulnak ki szemmel láthatólag a közfölfogásból is a léleknemesítő erények. Önzetlenség, önfeláldozás, nagylelkűség kezdenek ismeretlen fogalmak lenni. Az embert ma már naggyá és tekintélyessé nem jellemének nemesebb tulajdonságai, hanem vagyoni helyzetének külsőségei teszik. Úgy-e, hogy borzasztó sebek ezek ? Pedig még nem is nyúltam a mélyére. Az anyagiasság és az önzés megszülte a gyönyöröknek századat. Ebben merül ki a mai korszak élete. Az embereknek üres szive csakhamar megtelik unalommal s hogy ennek gyötrelmeit ne érezzék, a mai nemzedék csak éppen úgy, mint minden egyéb hanyatló korszak, mesterséges izgalmakkal akarja magát elkábítani. Úgy tesz, mint a morfinista ! Testi fájdalmait ölő méreggel csillapítja. így értünk a betegség gyökeréhez, amely ott pusztít társadalmunkban, s amelyet fáradt lépésekkel vonszol az magával, mint a tüdővészes keblében a halált. Az a mocsár pedig, amely emez erkölcsi járványnak a fészke s amelyből minden fertőző ragály kipárolog, — ismétlem, — az anyagiságnak és a testiségnek túlhajlott kultusza. Vegyük kezünkbe a történelmet, üssük föl, lapozzuk. Mit látunk ? Ugyanazt a tömeget, nyomort, ugyanazt a léha fényűzést és testi kicsapongást, ugyanazt a képmutatást .és csúszó mászó rabszolgaságot, amely mindenkor az erkölcsi sülyedósnek szomorú jelensége volt. A tartalom ugyanaz, csak a keret más. Csak a viszonyok változtak, amelyekbe az erkölcsi hanyatlásnak eme gyászos kórtünetei beleilleszkedtek. Krisztus korszakát egyfelől a zsarnokság, másrészről az elnyomott rabszolgáknak, szomorú élete jellemzi. Néhány dúsgazdag mellett ott látjuk a legmélyebb nyomort. A kőfejtőkben, a bányákban, a földeken dolgozó rabszolgákat, akik éheztek, rongyokban jártak s ha kidőltek a járomból és többé már a korbács sem segít, naponként hajóra rakják, közűlök az elgyengült betegeket és kiteszik a Tiberis szigetére vagy a görög partokra, hogy ott haljanak meg elhagyatva, segély és irgalom nélkül. Ezeknek a szerencsétleneknek emberi jogaik sincsenek. Adják, veszik őket, mint napjainkban az állatot; éjjelenként, hogy meg ne szökjenek, földalatti kamarákba hajtják össze Őket a fölügyelők és ott laknak családjaikkal, gyermekeikkel, közösen a legnagyobb erkölcsi elvadulásban. Minő nyomor, minő sülyedés ! így sóhajt föl az ember, mikor a történelemnek eme szomorú lapjait olvasgatja. Pedig nem is kell ilyen példákért olyan nagyon messze mennünk. Nagyon kevés különbséget látok a lelketlenül kihasznált szegény nép és a Krisztus-korabeli rabszolgaság között. Ma is csak éppen olyan nagy a tömegnyomor. Ma is megtaláljuk a fővárosok túlzsúfolt pincelakásaiban ugyanazt a dögleletes levegőt, ugyanazt a nyomort és éhséget, ugyanazt a?, erkölcsi elvadulást és szemérem nélkül való életet, mint a régi rabszolgáknál. Ma is csak olyan piacra vitt árúcikk az ember, mint hajdan és a lelketlen üzérkedés hajókra rakja ami elszegényedett, vagy elzüllött testvéreinket, hogy elszállítsa őket messze idegen földre, ahol munkaerejüket kizsarolják, vagy ami még rosszabb, kihasználják őket egy névtelem bűnnek, egy irtózatos erkölcsi ragálynak terjesztésére. Az anyagiasságnak és a testi kicsapongásnak terén pedig nem is teszek összehasonlításokat, mert ez a század, e bűnökben minden megelőző korszakkal versenyezni akar. A csúszó-mászó hízelgés, az aljas szolgalelkűség talán soha sem volt nagyobb, mint éppen a mai képmutató — farizeus korszakban, amely a podvas cserfához hasonlít. Csak a kérge ép, belül azonban száraz és kirothadt. Várja a legelső vihart, amely ledönti és porát is széjjel szórja. Cselkó József. A VÁROSHÁZÁRÓL. § A központi választmánynak, mely az 1901. év elején alakíttatott meg, mandátuma ez év végén lejár. Újjá alakítására az alispán felhívta városuukat s az valószínűleg már a legközelebbi közgyűlésén titkos szavazás útján meg is fog történni. A központi választmány hatáskörébe tartozik tudvalevőleg az országgyűlési választók lajstromának összeállítása s a képviselőválasztási elnök kiküldése. § A „kiváltságos" cim. Múltkori felszólalásunk eredményekép örömmel jelezzük, hogy polgármesterünk a „kiváltságos" cim ügyet a legközelebbi közgyűlés napirendjére tűzi ki. Hogy pedig az ügy teljesen előkészítve kerüljön a képviselőtestület elé, felkérte Kis Ernőt, a kollégium jeles történettanárát, hogy a „kiváltságos" cimre való jogunkat igazoló történeti adatokat gyűjtse össze. § Az Erzsébet-városrész utcáinak görbeségéröl lapunk két utolsó számának vezércikke egyértelmüleg elítélően emlékezett meg. Aki valaha az Erzsébet-városban járt, igazat fog adni cikkíróinknak. Minden mástól eltekintve már szépészeti szempontból sem lett volna szabad megengedni, hogy egy új városrész utcái ne egyenes vonalban épüljenek. A baj persze már megvan, segíteni rajta nem lehet. De ha rekrimináltak cikkíróink, mintegy kiegészítésül felelevenítni kívánjuk e „görbeség" történetet. Nagyon téved ugyanis bárki is, aki azt gondolja, hogy e görbeségekért január elsejével nyugalomba vonuló mérnökünk, ki mindig lelkiismeretes szakszerűséggel végezte a rábízott feladatokat, a felelős. 0 annak idején a Bakonyere elvezetésével nyílegyenes utcákat tervezett, terveit az építészeti bizottság a magok egészében magáévá tette, de felső fórumok így — sajnos — főlebb maga a képviselőtestület a mintegy 20.000 koronányi ö-szeg Nem hallotta senki, nem felelt rá senki. Arthur nem volt sehol. Reszketve futkosott föl-alá a kertben a leányka. Belülről égett, kívülről fázott s lázas kétségbeeséssel susogta: — Nem jött el, nem jött el! Csak ez az egy gondolat foglalta el egész agyát: Arthur nem jött el. Hosszú időben került, mig végre annyira lecsillapodott, hogy mentséget kereshetett. Hátha még nem mert jönni, félt, hogy talán ébren lesznek ? Leült a leány a lugasban; várni fog. • A néma éjben odahallatszott a toronyóra ütése. Istenem, hát még csak tizenkettő? Pedig az idő már olyan végtelen hosszúnak látszott. Összébb húzta köpenyét, mert didergett alatta. De csak várt, várt. A szobába vissza térni nem mert. Nem, nem, itt kint várja meg Arthurt. Hosszú időközökben meg-megkondulta toronyóra, jelezve az órnegyedeket. Aztán egy óra is elmúlt éjfél után és Arthur nem jött. Valami rettenetes tompa zsibbadtság szállt az ott ülő szegény leány tagjaira. Csak meghalni szeretett volna. Meghalni. De hogyan? Ha egy kés lett volna itt, mellyel ereit fölvághatja. Akármicsoda gyilkos eszköz. Ha a Sajó nem volna oly messze, túl a városon. De úgy érzi, hogy lábai odáig nem birják. — Arthur! Arthur! Serényi Arthur azalatt szintén nyugtalan töprengve töltötte az éjt, keserű gondolatok közt, bár a halál gondolatát kiverte már fejéből. Eh, az csak afféle romantikus hóbort volt. Az ember csak egyszer él, akármilyen cudarul él. Aztán még jobbra is fordulhat minden. Tizenegy óra tájban elindult ugyan hazulról, de oly határozatlan, oly tétovázó léptekkel, mintha nem is az utolsó útra indulna. A revolver, melyet zsebében szorongatott, szinte égette a kezét s nagyon kellemetlen érzéseket ébresztett benne. Nem kellett volna oly könnyedén ráállni annak a túlcsigázott fejű leánynak az oktalan követelésére. Hát mit érnek vele, ha együtt meghalnak? Fele útjáról visszafordult Serényi Arthur. Nem, nem megy tovább. Bolondság volna meghalni. Adieu Alpár Evike! Nem lehetünk egymásé, hát váljunk el. Okosabbat nem tehetünk. Gyötörte ugyan az a gondolat, hogy a leány gyávának fogja tartani; de végre úgyis mindegy már neki, Alpár Evike akárminek tartja. Az a leány reá nézve mindenkép elveszett. Szomorú dolog, de elveszett. Mikor haza ért, lecsapta asztalára a revolvert s bevetette magát az ágyába: de csak hajnal felé birt elaludni, addig nyugtalan hánykolódott hol az egyik, a másik oldalára. Reggel kilenc óra felé nagy fejfájással feltápászkodott. Még félig sem öltözött föl, mikor Keve Oszkár rohant be hozzá lélekszakadva: — Hallotad már? Rettenetes! ~ Mi? Micsoda? — Alpár Évikét holtan húzták ki a kútból, az éjjel bele ugrott. Az ostoba fecsegő csak akkor veszi észre, hogy nini, hiszen itt nem kellett volna beszélni, mikor látja, hogy Serányi Arthur egészen elsáppad. Akkor vigasztalni kezdi a barátját: — Igaz, hol is jár az eszem ? Szegény barátom ! No ne vedd hát úgy a szivedre. . De Arthur a szivére veszi. Még azon cl él— tán híre fut az egész városban, hogy Serényi Arthur meglőtte magát. — Szegény fiú ! — sajnálják mindenfelé az egész városban. S a Vámosi Újság, mely épen másnap jelenik meg, hosszú s rendkívüli hatásos cikket hoz e cim alatt: „A szerelem áldozatai". A „Vámos és Vidéke", mely csak négy nap múlva jelenik meg, azzal igyekszik laptársainak fölébe kerekedni, hogy ő meg a temetésről hoz költői fantáziával megirt háromhasábos tudósítást, amit amaz csak a jövő kedden tehet. E temetésen jelen volt egész Vámos szinejava s egy szem sem maradt szárazon az oly korán letört szép virágszál ravatalánál. Szebbnél szebb koszorúk borították el a koporsót, de különösen kivált egy fehér rózsákból készült. Szalagján nem volt semmi fölirás, de mindenki tudta, honnan jött s minden szem egy mély gyászba öltözött sápadt arcú fiatal ember felé fordult, ki sebe dacára fölkelt ágyából s egy barátja karjára támaszkodva, roskadozó léptekkel kisérte a koporsót a temetőbe. S a jelenlévő nagy gyülekezet közül senki sem akadt, a ki kővel vagy rothadt almával meg rf FERENCZ JÓZSEF KESERŰVÍZ az egyedül elismert kellemes izű természetes híisliajtoszer.