Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-10-15 / 42. szám

Széljegyzetek a magyar iparról. A múlt heti képviselői beszámoló alkalmával történt, hogy képviselőnk beszédjének egy passzusa — félreértés folytán — élénk tiltakozásra adott alkalmat. „Sokan azt tartják, hogy a magyar nem alkalmas a magasabb ipari munkára." A tiltakozás erre tört ki és pedig meglehetős erővel, mire képviselőnk előadta, hogy neki volt alkalma meggyőződni külföldön róla, hogy mennyire helytelen a magyar ember indusztriális képességére vonatkozó ez a hit, hisz előkelő new-yorki gyárakban éppen magyar emberek töltik be az elsőrendű ipari kvalifikációkat igénylő helyeket. Es ezzel az ügy békésen és simán elintéztetett. Nekem azonban szöget ütött a fejembe az, hogy „sokan azt tartják." Miért tartják? Mért akarják azok a bizonyos sokak mesterségesen beleszuggerálni a magyarba, hogy: „nem, te nem vagy alkalmas ipari munkára ! Te csak szánts, vess (aratni majd úgyis más arat), de intelligensebb ipari munka neked nem való !" Bizonyos, hogy ebben turpisság van; ez az a bizonyos „elcsüggesztő" politika, „ne higyj, hogy ne merj." De a magyar körültekint s ha látja, hogy például a tudomány bármely mezején vannak nálunk olyan kaliberű egyének s aránylag tán még többen is, mint más nemzetek körében, akkor megnyugszik benne, hogy van fclég szellemi képessége az ipari térre is. Tehát: hinni és merni! * Egy papirkereskedésben néztem végig az érkezett szállítmányok nagy kicsomagolását. Rajzszerek érkeztek: ecsetek, tús-csészék, ecsetmosó üvegcsészék, rajzszerek stb. stb. Csinos, hasznos és elég drága portékák, amikért az iskolás növendékek csak városunkban egy vagyont kiadnak egy iskola esztendő folyamán. Kérdezősködtem, hogy melyik hazai gyárból hozatják ezeket a holmikat. — „Hazai gyárból ? — volt a válasz — onnan nem hozathatjuk, mert ezeket Magyarországon egyáltalán nem állítják elő. Tessék nézni ezt a piros-fehér-zölddel ékes kis ecsetet, hogy hizeleg a nemzeti Önérzetnek és a kis hamis — Hannoverből érkezett. Nincs-e érzék minálunk ilyen iránt, nincs-e vállalkozási szellem ? — nem tudom, csak annyi bizonyos, hogy fáj az ember lelke, mikor ezreket és ezreket lát kivándorolni Tamássy ezekből a szavakból azt olvasta ki, hogy a barátnője szereti, hogy a télen le fogja vetni érte a komor, fekete ruháját. . . Augusztus végén elkísérte a vasúti állomásig, de a levélre még novemberben is hiába várt. . . Es egy este azt olvasta az újságban, hogy özvegy László Sándorné jegyet váltott Budapesten Réthy Gyula ügyvéddel, a Batthyány berezegek jogtanácsosával. Tamássy dühösen dobta le kezéből az újságot , és e napon kezdődött meg életében az a nevezetes fordulás, mely oly hiressé tette az újságolvasó közönség előtt. Még akkor este a dákójával verte be egy békés számvevő főhadnagy csákóját s attól fogva nem igen volt hónap, hogy ne akadt volna egy nevezetes afférje. Tamássynak mindegy volt, polgár-e vagy katona: vágott, lőtt, szúrt, s többet járt a vívótermekbe és lovaskaszárnyákba, mint a kávéházba és a klubbokba. A barátainak igazuk volt: Tamássy előfizetési viszonyban állt a vivómesterekkel s a párbajorvosát pausaléban fizette. A budapesti fiatalságnak ma is kedvelt anekdotája a hires belvárosi eset, mikor a jámborképü Tamássy nyugodtan ette vacsoráját a korcsmája megszokott zugában, mig a szomszédasztalnál becsípett kerékpárosok ünnepelték a nagy vasparipa-rekordot ... A szerencsétlen kerékpárosok kereskedelmi utazónak nézték a nyugodtan emésztő Tamássyt s egy bolond szeszélyükben hangos megjegyzésekkel vonták magukra a figyelmét . . . Tamássy a következő napokban nyolez fület szakított le kardjával a hozzájuk tartozó emberi törzsekről s a doktorok, tekintettel a tömeges megrendelésre, állítólag varrógéppel varrták vissza a véres füleket illetékességük szomorú helyére . . . Tamássy egy juliusi délután a gyorsvonaton jött vissza Herkulesfürdőről Budapestre. Egész úton egyedül ült a kupéjában s kilenc órán át jóformán nem tett mást, mint bóbiskolt. Mikor a vonat a czegidegen gyárosok, idegen munkások zsebébe." Bizony itt is egy kis nemzeti vagyon van, amit benn lehetne a haza határain belül marasztani, ha az érzéknek, ha a vállalkozási kedvnek meglenne az egyedüli szilárd alapja : az önálló vámterület. , * Es hűsre fordul az idő. És felvirrad végre a cipészek korszaka. A jó egészség a fő, a jó egészség első biztosítéka pedig ha a lábnak megvan a maga szolid és jó takarója. Azt hinné az ember, hogy ilyenkor hát elégedett az a cipész mesterember. Dehogy elégedett, nem az, nem is lehet az, öli a konkurrencia. Nem a szakmabeliek tisztességes, rendes versenye, amely természetes és életrevaló, hanem azé a silány bécsi gyári portékáé, mely száz számra kerül némely boltokba és sózatik olcsó pénzen az olcsóért meggondolás nélkül rajongó publikum nyakába. Igaz, hogy az árának megfelelő silány lábbeli hamar lerongyollik a lábról, de az is igaz, hogyha már egyszer benne volt valaki az ilyen nemű vásárlásba, inkább kétszer fizet kevesebbet, semhogy egyszer megadná a szolid kézműnek rendes árát. Hogyne sóvárogna aztán a szegény magyar iparos egy kis nemzeti szinü vámsorompó után, amely egyszersmindenkorra lehetetlenné tenné, hogy sáskarajként lepje meg a magyar piacot a bécsi meg a krakkói cipő. * Közben újból szervezkedik a „magyarvédő egyesület". Égyesület — borzadok e szótól. Egyesület, mely tagdíjakat szed, hivatalnokokat fizet és rengeteg hosszú felhívásokat ad ki. Szükséges ez ? Célravezető ez ? Igazán nem tudnék rá pozitív választ adni. Ma még sokkal újabb az egyesület, semhogy működését kritizálhatnók. Talán mégis vezet valami jóra ?! Talán lesz működésének tényleges eredménye ? ! Úgy szereti az ember a jót remélleni. De én mégis úgy érzem, hogy nem védő-egyesületek segítenek itt. Minden ember, minden magát igazán magyarnak érző ember önmagában alkossa meg a védő-egyesületet azzal a szilárd elhatározásával, hogy ami ipari termék itt e magyar földön készül és "kapható, ahelyett nem hogy nem keres, de nem is fogad el soha és semmi körülmények között külföldön készültet, idegen erővel gyártottat, így legyen védő egyesületté minden egyes magyar lédi állomást elhagyta, egy alacsony, zömök úri ember jött be a folyosóról a kupéjába . . . Egy darabig ügyet sem vetettek egymásra, az idegen a kofferjeit, kézi podgyászait rendezte, de AlbertiTrsán túl szinte tűrhetetlenné lett a juliusi forróság . . . Borzalom volt nézni a mezőn dolgozó parasztokat, akik verejtékes homlokkal jártak-keltek a napfénytől égő szántóföldeken. Az idegen egy j darabig sóhajtva törölgette a homlokát, utóbb türelmetlenül lebocsátotta a légmentesen felhúzott üvegablakot . . . Még az ablakkal vesződött, mikor Tamássy idegesen felugrott. — Mit akar az ablakkal ? kérdezte. — Azt hiszem látja, hogy felnyitom, mondta az idegen szárazon . . . — Miért nyitja föl? — Nevetséges — felnyitom, mert idebenn minden tisztességes ember megfullad . . . Tamássynak megrándult a nyaka. — Nem íogja felnyitni ... — És miért nem, ha kérdeznem szabad ? — Először is azért, mert nem engedem, másodszor, — még ezt is hajlandó vagyok megmondani Önnek — mert a rheumám nem türi a légvonatot . . . Azt hiszem, hogy értelmesen beszéltem és nem kívánja, pogy bővebb magyarázatokkal szolgáljak .. . Az idegen gúnyosan elnevette magát. — Az engedelmét nem kértem, a rheumája ellen pedig kitűnő sikerrel használhatja a pöstyéni gyógyító forrásokat . . . Egyébként — és a kupé falára mutatott — itt a saját szemével olvashatja, hogy jogom van felnyitni az ablakot . . . — Ne nyissa föl, mondta Tamássy tompán. — Fel fogom nyitni, válaszolt az idegen konokul. Tamássy végignézett az útitársa kurta saccoján. ember addig is, mig megérkezik — mert meg fog érkezni - ami legbiztosabb, legfelvértezettebb védő-egyesületünk az, ami nélkül a magyar ipar boldogulását képzelni is alig lehet, — az önálló vámterület. —őr— A VÁRMEGYÉRŐL. Vármegyei közgyűlés. (Saját tudósítónktól.) Hétfőn délelőtt kezdődött a veszprémi megyeháza nagytermébeu vármegyénk őszi rendes közgyűlése. A tárgysorozatnak nem lévén valami érdekesebb pontja, a gyűlésen a bizottsági tagok gyér számban jelentek meg. Az első napon Kolossváry József főispán elnökölt, a második és harmadik napon azonban a komáromi főispáni jubileumra elutazott főispán helyett Koller Sándor alispán töltötte be az elnöki széket, amikor is a kisteremben folytatták a tanácskozásokat. A közgyűlésről részletes tudósításunk a következő : Hétfőn délelőtt 9 órakor Kolossváry József főispán üdvözölvén a megjelent bizottsági tagokat, megnyitotta az ülést. Napirend előtt Győri Gyula szólalt fel s előadta, hogy még az 1899. évben a királyköltségek fedezésére a megye alispánja kapott a m. kir. kereskedelmi minisztertől 4000 frtot olyképen, hogy osztassák meg a költségek arányában a megyei pénztár és Pápa városa között. S noha már majdnem 6 éve felvette a megye a pénzt, Pápa mindez ideig egy krajcárt sem kapott. Kérdi az alispánt, mi e nagy késedelem oka ? Alispán a folyó évi december hóbau tartandó gyűlésre ígérte meg az interpellációra adandó választ. Győri Gyula a választ azzal a feltétellel veszi tudomásul, hogy december haváig ez ügy végleg rendezve lesz. Utána az egyes előadók tették meg jelentéseiket. Véghely Kálmán dr. főjegyző első sorban az udvari gyászjelentéseket és a vármegyei számonkérőszék jelentését olvasta fel, amiket tudomásul vettek. A vármegye közigazgatási-, árva- és gyámhatósági költségvetést, a 2%-os székházépítési, a katonabeszállásolási, az 1 % -os elofogati és az 1 % -os vasúti pótadőt, valamint az 1905. és 1906. évi közúti költségvetést névszerinti szavazás útján az előadói tervezet alapján megszavazták. A vármegyei alapok elhelyezése tárgyában szintén névszerinti szavazás útján úgy határoztak, — Ostoba, mondta aztán megvetéssel. — Nekem mondta, hogy ostoba vagyok ? kiáltott az ismeretlen kipirulva. Meg fog lakolni az arroganciájáért ... de a kupéban elvből nem verekszem . . . Majd Budapesten számolni fogunk és esküszöm, hogy megtanítom móresre . . . Odadobott egy névjegyet és Tamássy is lomhán szedett elő egyet a kabátja zsebéből. A papírdarabokat olvasatlanul zsebre dugták, az idegen pedig krétafehér arccal hurcolkodott át a szomszédos kupéba . . . Tamássy ezután Budapestig aludt és a pályaudvarban álmosan ült be a legelső fiakkerbe. Mikor a lakásán a zsebeit kiüresítette, megint kezébe akadt kupébeli ellenfelének névjegye. Szórakozott pillantást vetett a kemény papírra és — ijedten elkáromkodta magát. A névjegyen ez állott: Réthy Gyula, ügyvéd. A sors a Mariska asszony férjével veszítette össze az orsovai gyorsvonaton, a gyűlölt, felfuvalkodott ismeretlennel, akiért két év előtt cserben hagyták . . . Tamássy nem volt ostoba ember és egy pillanat alatt átfutottak elméjén az afférbői keletkező bonyodalmak. Vájjon el lehet-e hitetni -Lászlónéval, hogy nem a régi szerelem tört ki egykori udvarlójából? Tamássy felindulva forgatta a névjegyet kemény, acélos markában. — Azt fogja hinni, hogy csak ürügyet kerestem, mert a látszat teljesen ellenem szól . . . Senkisem veri ki a fejéből, hogy ő miatta vesztem össze a mamlasz urával, s hogy még mindig bolondul szeretem . . . Tehetetlen dühhel dobta le a névjegyet az éjjeli szekrény márványlapjára. — Az ördög hozta oda az én kupémba . . . Tőlem ugyan Ítéletnapig meglehetett volna . . . Egész éjjel Mariska asszonyról álmodott, aki