Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-07-30 / 31. szám

kórőt előre megállapított, minőség szerint emelkedő legkisebb áron beváltják, az ezen telep építkezési és berendezési költségei összegének 50 százalékig, legfeljebb azonban 75.000 koronáig/ terjedhető kamatmentes államkölcsönt, nyerhetnek. Az államkölcsön visszafizetése a telep létesítését követő tíz év után veszi kezdetét és további tizenöt évi, mindenkor január hó 31-én esedékes egyenlő részletekre felosztva teljesítendő. Szövetkezetek, melyek főleg kisebb telepeket létesítenek, a telep építkezési és berendezési költségei összegének 40 százalékig, legfeljebb azonban 35.000 koronáig terjedhető vissza nem fizetendő államsegélyben részesülhetnek, ha a szövetkezeti üzletrészeknek legalább fele a kisgazdák kezében van; az államsegély az építkezési és berendezési költségek összegének 60 százalékig, legfeljebb azonban 50.000 koronáig terjedhet, ha az üzletrészek háromnegyedrésze kisgazdák kezében van." A gyártelepek rendeltetését így határozza meg a miniszteri leirat : „A gyártelepek rendeltetése a termelők által beszállított kórót szál kenderré feldolgozni s az e végből szükséges összes munkákat végezni, — míg az önálló áztatók létesítésének célja a termelőknek módot nyújtani ahhoz, hogy az általuk termelt kórót saját kezelésükben kiáztathassák és annak további feldolgozását is saját üzemükben végezhessék." Ezelőtt mintegy tiz évvel — mint jó forrásból hallottuk — történt már kísérlet Pápán kender- és lengyár létesítésére. A termeléshez szükséges terület már meg is volt, sőt ínég volt a gyárépítésre vállalkozó is, aki azonban az utolsó pillanatban — eltűnt a látóhatárról. Ma már nincs szükség rá, hogy a gyár létesítése ilyen kalandor vagy akár bárminő szolid vállalkozóra bizassék. A miniszteri leirat mutatta út a legtermészetesebb : Pápai és Pápavidéki nagy- és kisgazdák tömörüljetek, szövetkezzetek len- és kendergyár alakítására! — őr — A gyermekhalandóság ellen. (Az 1891. évi XV. t.-c. végrehajtása.) Tele vagyunk panasszal, elégedetlenséggel. Társadalmi, közéleti, . egyéni, egyházi, nemzeti bajaink ahelyett, hogy fogynának, inkább szaporodni látszanak. Az úri osztálynak, a hivatalnoki karnak nagy baja az urhatnjímság, a földi élvezetek hajszolása ; a szegény osztály, a föld mi velő nép pedig küzd a gazdasági bajokkal, az innen is, onnan is — sok tekintetben saját bűnei miatt — reá tóduló csapásokkal. Mentő eszméket, jó tanácsokat, szabadító gondolatokat hallunk itt is, ott is: de az eredmény kevés, mert jóformán az egyikhez még hozzá sem kezdettünk, már a harmadik, negyediknél tartunk. A közgazdasági bajokat is szüntelen emlegetjük, különféle szövetkezetek szervezését ajánlgatjuk, kiváló állatfajok beszerzését tanácsoljuk, olcsó kamatra pénzt kínálunk bőven, mintagazdaságok nagyszerű berendezésével dicsekszünk, s az eredmény, az óriási deficit: Mezőhegyesen is, Bábolnán is — éppen úgy, mint kis Nagy János uramnál, avagy tekintetes, nagyságos bánfalvi Zádor György uramnál. Exeinpla trahunt, példa kellene: az egyszerűségre, a becsületességre, a kitartó munkásságra, a kevéssel beérő deficit nélküli háztartásra, majd akkor többre mennénk — de így, mikor a nagy űr a szegényt, a szegény a nagy urat biztatja, csak a szó, tinta, papiros fogy, azonban előremenetel nincs és nem is lesz sohasem. Népnevelő egyesületeket kell szervezni, gazdasági ismétlő-iskolákat kell állítani : divatos eszme, hathatós tanács ez is ma. Igaz, hogy jó hatással ezek is lehetnek, de hát mit nevelünk, mikor a magunk szemében a gerendát sem akaruk meglátni ? kit akarunk gazd. ismétlőbe járatni, mikor már előbb a nagy gondatlanság, nembánomság miatt a csemeték óriási arányának el kell veszni, el kell pusztulnia ? A sápadt menyecskék, üres bölcsők, egy-két gyermeki-endszer miatt is hiába panaszkodunk, ha részben magunk megyünk elől a rossz példával, részben pedig semmit, de semmit nem teszünk az ezzel ellenkező erények, jó tulajdonságok megjutalmazására, erősítésére ? ! Megdöbben az emberben a sziv, sir a lélek, ha halljuk, hogy Magyarországon évenként 7 éven alól 5 évig : 268,284 gyermek lesz a halál, enyészet martalékává. Milyen óriási munkát, milyen szent misssiót lehetne végezni 268,284 emberrel ? A meghaltakat feltámasztani nem tudjuk, az az évi 268,284 gyermek a halál mély és hosszú álmát alussza, csendességben, békességben pihennek, de a helyök talán üres, munkás kezök, magyar szivök, magyar leikök talán hiányzik. Azért azt hiszem, hogy igen helyesen tennénk, ha oly nemű intézményeket is pártolnánk, azok felállítását is sürgetnők, melyek némi részben talán megakadályoznák ezen óriási gyermekhalandóságot. Evenként fél millió ember hal meg Magyarországon, ennek több mint fele 7 éven alóli gyermek. Nem lehetne-e ezt 268,284 gyermeket szem elé vonni, belőlük egy hatalmas hadsereget alkotni, melynek napról-napra meg lenne a maga felügyelője, gondozója, vezére is ? Igaz, ott vannak a szülők, de hát a kenyeret, ruhát, házbért, adót ki keresse meg ? munkálkodni kell ezért reggeltől délig, déltől estélig, napról-napra, nyárról-nyárra. A legjobb igyekezet mellett is a szegény szülő nem sokat tehet, hanem azt hiszem, hogy igen sokat segítene, ha mindenütt lennének ovodák, menedékházak, hol ez az egynegyed millió gyermek is menedéket, gondozót, ápolót, tanácsadót találna. Igaz, hogy van is reá törvény, az 1891. évi XV. t.-c. intézkedik a kisdedek óvásáról, csakhogy van rajta egy óriási kibúvó ajtó, melyen minden község, minden falu rést, menedéket talál. Pedig milyen szép lenne, ha minden községben lenne egy igazi óvó, ki a gyermekeket a szülők távollétében egyfelől ápolás és gondozás által a veszélyek ellen védené, másfelől rendre, tisztaságra szoktatná, ügyességüknek, értelmüknek, kedélyüknek korukhoz mért fejlesztése által testi, szellemi, erkölcsi fejlődésükben elősegítené őket. Agyukra, az embert gyilkoló szerekre, ha kell van 450 millió is, vájjon ilyen embermentő intézményekre nem lenne egynehány százezer korona ? Mert bizonyára a megfelelő ápolás, gondozás sokat megtartana az életnek, azután meg milyen szép lenne az már nemzetiségi szempontból is, ha az a sok 3—6 éves gyermek mindenütt magyar szó, magyar dal mellett játszana ! Három évig ment ez így és Sándor már beleélte magát abba a gondolatba, hogy ez így fog tartani mindaddig . . . mindaddig . . . amig csak ő is el nem költözik oda, a hova az útat anyja megmutatta. Úgy érezte, hogy a legkisebb változtatás is tönkretenné egészségét, megkeserítené egész életét. Olyan volt már, mint a gyermek, kinek kanállal adogatják az ételt a szájába, mert magától semmire sem képes. Majdnem odáig jutott, hogy úgyszólván a saját zsírjába fulladt. E henye élet negyedik telén Bakonyi meghűlt és beteg lett. Hosszú ideig húzta-halasztotta a baj kezelését, mig végre ágyba döntötte a lappangó kór. A vén kisasszony anyai gyöngédséggel rajongta körül, ápolta, vigasztalta, mulattatta az unalmas órákban, fölolvasott regényeket, kártyázott a beteggel úgy hogy Sándor meghatva e gyöngédségtől, — állandóan anyácskámnak nevezte. Tél volt, mikor Bakonyi ágyba került és virágzó tavaszkor kelt föl. Orvosa rendeletére elhatározta, hogy a nyarat Nizzában fogja tölteni. Összecsomagolt és bár fájó szívvel, de mégis elbúcsúzott a vén kisaszonytól, ki zokogva borult keblére akkor, midőn a pályaudvaron a végső jelt adták az indulásra. — Pá, pá, édesem, aztán csak irjon minden nap egy-egy levelet nekem. — Pá, kedves kis anyácskám, irni fogok. Bizonyosan irni fogok. ^ Nizzában legelőször is az idegenek névsorát futotta át, s kellemesen lepte meg, hogy a falucskájának szomszédságában lakó gazdag, özvegy földbirtokosné, Perényiné is ugyanabban a szállodában van szállva leányával együtt, ahol ő. Perényinére élénken emlékezett. Jogász korában sokat foglalkozott e jól konzervált szépséggel, ki felett az idő nyár nélkül surrant tova. A leányára, Piroskára csak mint 14—15 éves kis babára emlékezett, ki soha nem vett részt az anyja társaságábau, hanem ha vendégek voltak szüleinél, a konyháról gondoskodott. Bakonyi sietve átöltözött és első köteles ségének tartotta Perényiéknél vizitelni. Az ajtón belépve egy egyszerűen öltözött, de feltűnően szép leánnyal találkozott. Abban a hiszemben, hogy a szobaleánnyal áll szemközt, egyet csippentett a leány arcán és csak akkor riadt ijedten vissza, mikor a leány szemeiből két eltitkölhatatlan könnycsepp gördült alá. Piroskával állott szemközt, Piroskával, a Perényiné leányával. Zavartan hajlott meg, megragadta a leány kezét és csöndes, megindult hangon kért bocsánatot. A leány reátekintett s meglátva a férfi szemében az olthatatlan lángot, melyet a férfiban az örök nő látása kelt, elpirulva s lesütött szemekkel suttogta : „Megbocsátok". Bakonyi mindennapos látogató lett Perényiéknél. Eleinte csak félénk tisztelettel viseltetett a leány iránt, de e félénk tisztelet helyét csakhamar a szerelem foglalta el. Szerelmes volt Piroskába, ki barna, örökösen kuszált, hosszú hajával, csókra álló ajkával, elragadóan szép és bájos teremtés ' ami az Összhangot