Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-04-16 / 16. szám

tuk. Hol késik a szakértő? — kérdjük ismételten. Tessék utána nézni, tessék mozogni, tessék információt szerezni - - nem a törvényhatósági állatorvostól, de illetékes helyen, a minisztériumban — tessék a második s a harmadik lépést is megtenni s addig nem nyugodni, míg a kivitel biztos hirét nem hozzák meg a közönségnek, melynek a lelkét az édes reménység biztató képével töltötték el. Könnyű lesz a tanács munkája, mert hisz az államhatalom vármegyénkbeli feje támogatja törekvését. Azért hát teljes erélylyel — előre! — őr— Járásbirósági helyiségeink mizériái. Abban a házban, ahol Pápán az igazságot osztják, egyúttal kicsinyítik is azt. Minden félreértés elkerülése végett sietek kijelenteni, hogy ez nem a mi osztatlan tekintélynek örvendő birói karunkra, hanem az igazság helyiségére vonatkozik. Vájjon lehet-e másnak, mint az igazságszolgáltatás kicsinyítésének tekinteni azt az igazán ázsiai állapotot, amely a mi régi, kopott megyeházunkon található. Első sorban a tárgyaló termeknek csúfolt szűk szobák azok, amely a jogkereső közönség legsúlyosabb megbotránkozására adnak okot, s amelyek homlokegyenest ellentétben állanak a birói tárgyalások egyik legfontosabb követeimé nyével, a nyilvánossággal. Ha csak 2—3 embert értünk a nyilvánosság alatt akkor már ez a nyilvánosság a mi bíróságaink tárgyaló termeiből jóformán ki van zárva. Nem kevésbé megbotránkoztató a bírósági segédhivataloknak elhelyezése is, amennyiben a közönség és a bíróság közötti érintkezés közvetítésére szolgáló kezelő irodák és irattárak berendezésénél teljesen megfelejtkeztek arról, hogy e hivatalokban a közönségnek is van bejárása, nem is beszélünk arról, hogy az ezen hivatalok elhelyezésére szolgáló helyiségek legnagyobb része egészségtelen, sötét, valósággal mondhatjuk : börtönszoba, úgy hogy az abban dolgozó hivatalnok egészsége is veszélyeztetve van, de minket főleg az ide járó közönség érdeke indít a felszólalásra, s e szempontból egyenesen felháborító az, hogy az iratok betekintése végett jelentkezők, magánfelek és ügyvédek részére még csak egy asztal sem áll rendelkezésre, ha csak előzékeny bírósági hivatalnokaink legtöbbször saját asztalukat nem engedi át. Székről persze merészség volna beszélni akkor, amikor azt még ,a tárgyaló ügyvédek sem kapnak, hiszen a birói tárgyaló szobákban, ahol naponként átlag 10 ügyvédnek van egyidejűleg dolga, 2 vagy legfölebb 3 rozoga szék van csak elhelyezve, minek következtében a tárgyalásoknak fárasztó nagy szellemi munkáját az ügyvédi kar nem is végezheti úgy, mint azt az igazságszolgáltatás méltósága megkövetelhetné. Szinte élelapba való komikus eset az, hogy az egyik tárgyaló teremben még felső ruhák elhelyezésére szolgáló fogas sem volt éveken át, úgy hogy azt az ügyvédi kar tagjai közt eszközölt gyűjtésből kellett bevásárolni. Közönségünk részéről állandó panasz tárgyát képezi az is, hogy az egész épületben egyetlen tisztességes váróterem sincs sem az ügyvédek, sem a magán felek részére s tárgyaló napokon, midőn néha 20—25 ügynek tárgyalására 50—100 ember van a bírósághoz beidézve, mindezeknek a bíróság fűtetlen folyosóján vagy lépcsőházában kell néha órák hosszan, sőt félnap hosszat is várakozni, míg a sor reájuk kerül. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy mindezekért a dolgokért egyáltalában nem lehet a mi birói tiszti karunkat vádolni, akik maguk is épen úgy érzik e botrányos helyzetnek, az igazság szolgálatát szinte lealázó voltát, mint maga a jogkereső közönség s csak ügyvédi karunknak türelmét bámuljuk, hogy évtizedeken át szó nélkül tűrte el azt a mostoha eljárást, amelyben a felsőbb hatóságok a mi bíróságunkat — a legélénkebb forgalmú vidéki járásbíróságok egyikét —- részesítették. A miénknél sokkal kisebb városokban is a pápaihoz képest valósággal palotaszerü helyiségben szolgáltatják az igazságot s nálunk sem maradhat ez így továbbra. Az igazságszolgáltatásban tudomány és gyakorlat által egyaránt elismert fontos szerepe van azoknak a külsőségeknek, amelyek az igazságszolgáltatás tekintélyéhez és méltóságához okvetlenül szükségesek, a nyilvánosság pedig egyenesen lényege, alkotmányjogi garanciája a modern igazságszolgáltatásnak, s mi a pápai járás egész közönségének vélünk szolgálatot tenni azzal, ha ezekre a sajnálatos állapotokra felhívjuk nemcsak az intézkedésre hivatott felsőbb hatóságoknak figyelmét, de egyúttal figyelmébe ajánljuk ezt a városi tanácsnak is, amely a maga hivatalos tekintélyének latba vetésével szintén tehetne lépéseket e bajok orvoslása végett. A színházi hét. Múlt heti színi referádánk következményeként ma alkalmuuk lehetne a színházi bírálat jogáról, sőt kötelességéről elmélkednünk. Némelyek ugyanis szokatlaunak találták, hogy a megszokott egekig magasztalás a „pompás", a „remek", a „felséges" az „önmagát multa felül" kifejezések helyett komoly véleményt nyilvánítottunk az első színházi hét nevezetesebb mozzanatairól s főleg a színészek játékáról. Szokatlannak s helytelennek találták ezt, de csupán némelyek. A közönség nagy része azonban tudatában van annak, hogy a nyilvánosság bármely terén működő foglalkozásról, így tehát a szín művészetről is van joga a sajtónak kritikát, azonban sohasem egyéni, érzelmi motívumoktól sugallt kritikát mondani. De nemcsak joga, kötelessége is az, hiszen ma már a szini pálya valósággal túl van tömve : hivatottak és hívatlanok seregesen tódulnak a sok babért és kevés kenyeret nyújtó szini pályára. A nagy tolongásban aztán igen gyakran megtörténik, hogy ép olyanok nem juthatnak szerződéshez s tengődnek kereset nélkül, kikben van tehetség, míg viszont a tehetségtelenek felléphetnek a világot jelentő deszkákra. Máskor meg azt látjuk és ez is elég sajnálatos, hogy egy-egy falubeli vendégfogadó szükség-szinpadán gyér és hozzá nem értő közönség előtt kénytelen ágálni az a színész, kinek van képessége reá, hogy magasabb műértelmü közönség igényeit is kielégítse. S ha kevésbbé élesszemü direktorok hibájából ekként érdemetlenek kerülnek az érdemesek helyére, akkor talán nem szükséges, hogy a kritika jogát, sőt kötelességét bővebben fejtegessük. Ezután az előleges elmélkedés után áttérhetünk a lefolyt színházi hét krónikájára. Es itt mindenekelőtt a közönséget kell védelmünkbe vennünk. A mi közönségünknek szeretik ugyauis a színigazgatók veszett hirét költeni. Pedig tessék meghinni, hogy nem a legutolsó színházi publikum a miénk. Ha csak a vármegye határain belül maradva a másik megyebeli várossal : Veszprémmel hasonlítjuk össze, nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy a színháznak, mint kulturális intézménynek támogatása dolgában a mi városunk messze előtte jár Veszprémnek s előtte Az idézet. (Rajz a népéletből.) — A Pápai Hirlap eredeti tárcája. — Irta: Halászné Kemény Mariska. Timár Jánosék muskátlis kis ablakjaira le van eresztve a bécsi piros függöny. Beteg a szép Timár Lidi, nagyon beteg. Szavahihető öreg asszonyok állítják, hogy mégis hal, ha csak az öreg Dudás Mártonné nem segít rajta, mert „igézetbe" van, annak pedig nincs más orvosa, mint a „javasasszony." Ott fekszik a szép kis Lidike a magasra vetett ágyon, cifra „fölszödésös" vánkosok között, lázban égő szemekkel, betegen. — Húzza kend le azt a firhangot, édes szülém, szeretném látni, milyen idő van odakünn — szól a leány, holott igazában egy virágos kis pörge kalap villant át a függöny nyílása között, amelynek jól érzi Lidike szíve, hogy ki a gazdája. Azt szerette volna látni nagyon. — Jaj, szülöttem, csúnya hideg van, fekügyél le édös véröm ! Elküldtem már a Ferkót a javasasszonyért, mingyá itt lösz. Möggyógyulsz leiköm, möggyógyulsz! Hej ha tudta volna a jó Timár Jánosné a Lidike igazi baját, nem kellett volna a másik faluba fárasztani ebben az isten vertehidegben azt a szegény gyermeket, — csakhogy nem tudta. No, de az öreg Dudásné jött azonnal, hozta a bűvös cókmókját a hóna alatt, amely tele van mindenféle hathatós szerekkel a „rontás", „igézet" és egyéb bajok ellen, amelyekhez nem ért a doktor és amelyek ellen nem használ semmiféle patikai szer. — Bizony leiköm a Bodóék Örzséje is meghót vóna, ha én nem segítők a bajáu. „Mögtötték" a szögénynek, hogy a Faragó Miska után bomoljon, olyan volt már mint a kis ujjom, úgy elfogyott. Hanem mióta én ráóvastam az őszön, aztán egészen máskép lött. — Hogyan lett nénémasszony ? kíváncsiskodott Lidike. — Hát úgy lelköm, hogy még a keszkenőjit is visszakérte a Miskától! — Hát aztán visszaadta neki ? — Vissza biz á' azóta egymásra se nézhetnek. Hej, a Dudásné ne tudná hogyan köll ? . . . Jó, hogy sötét a szoba, legalább nem látták meg, mint csillant fel a Lidike bogár szeme a jó hirre. Mosolyogva engedte a fejét megfüstölni a vén csontnak, mert hát „igézet" van rajta, „szömverést" kapott a templomban; ha a fejinek talál menni, belehal. Szegény balga lélek. De hogy megy a fejének, de hogy megy. A szivében van már neki régen. Nem gyógyítja azt ki a doktor sem, hát még a te kotyvalékod ? Hanem azért mégis használt, hogy idejöttél. Tudja már, hogy a leány nem lesz Faragó Miskáné. A szív pedig remél a semmiből is valamit, A kis bogár szemű Lidike is úgy gondolja, hogy azért kérte a Bodó lány vissza a keudőjét, mert a Miska gyerek a dorogi búcsún feléje se nézett, mindig csak ő vele táncolt. Azóta nem szivelhette az Örzse a Lidikét, de a Miská gyereket se. Meg aztán emlékszik is már rá tisztán, mit mondott a Miska, mikor a bérlő kukoricáját szedték. Emlékszik többre is. Csakhogy azt a széles világért sem árulná el, hogy hova lett lett az a bécsi piros kendő, amit az édes szülője számon kért tőle a szent-andrási vásár után . . . — Jobban vagy-e lelkem ? vagy megfüstöljük a fejedet többször is ? Nagy a baj ! Hétszer kell, ha a három nem haszuál. — Jobban vagyok már nénémasszony, jobban vagyok. Isten áldja meg kendet érte (már tudniillik a jó hirért). Az udvarban kocsizörgés tudatja, hogy megjött a gazda. Timárné asszonyom örömmel fut ki mondani, hogy jobban van a Lidike. — Jaj édös emböröm ! nagyon tudós egy aszszony az öreg Dudásné, mögszolgáljuk neki, ugye mögszolgáljuk? Lidikém möggyógyul, nem hal meg! János gazda is szörnyen respektálja Dudásné asszonyom híres tudományát, csak szóljon, ha valamiben fogyatkozása lessz. Az pedig tudja már a