Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.
1893-05-07 / 7. szám
ÍISeiIS-mel szavaztak : Aigner Sándor, Bauer József, Bendekovich Adolf, Bierbauer Lipót, Csete Antal, Csolnoky László, Deés Károly, Englert István, Ekes Lajos, Fehérváry József dr., Fazekas János, Fodor Ádám. Fodor Gvula, Fülöp Antal, Hanauer Béla, Horváth Anía', Haidinger Ágoston, Hennel Károly, Horváth János, Jánossy Ágoston dr., Kemenes Ferencz, Kemény János, Korbély György, Kaufmann Géza, Keller János, Kocsi Sándor, Kolossváry Kálmán, Krisztinkovich Aladár, Magyar János, Marton fal vay Pál, Matzer Endre, Néger Ágoston, Nemes lJénes, Németh János, Oláh Géza, Pados Lajos, Patzl Jenő, Pollák Ferencz, Rainprecht Antal, kédey Gyula dr., Rácz Ferencz, Rift'er Nándor, Kosos István, Rosos Ödön, Rüthy Mihály. Schmidt Lajos, Sebestyén József, Serényi Antal, Somogyi Lajos, Stangl Sándor, Szabadhegyi Kálmán, Szalalkay István, Száuter Ignácz. Tóth Kálmán, Tima Lajos, Udvardy Gyula. Ughi Móritz ifj., Walla Gyula, Wathy Antal, Weibl Vendel, Vida Antal, Zichy Istviin gróf, KARCZOLAT. Pápai séták. — Kiszakított lapok Monsieur Ségnin naplójából. •—• Pápa, 1892. julius, Ma reggel kora hajnalban bejött a Griff szobacziczája es miután bizalmasan elhelyezkedett az agyam szelen, elkezdett mesélni eseménydús múltjából egyes epizódokat. Csinos szerelmi kalandok pajkos tündérei népesítették be máskor csak 1000 aranynyal jutalmazott díszpéldányoktól nepes szobámat, s en feszült erdeklődessel ügyeltem az eleven szobacziczára, erre a virágzó aggszüzre. Csak akkor szakítottam félbe, mikor már- a tizedik szerelmi duóját mesélte s annak a szinhelyéül is valami tópartot emlegetett. Mon Dieu ! hát itt az emberek nádasokban, mocsárakban tavakban tartják szerelmi idilijeiket, mint a gólyák, békák, bölönbikák es egyéb tollas kétlábú állatok ? Nem tudtam ennek más magyarázatát adni, minthogy ez a magyar olyan tüzes nép, hogy kénytelen térdig vizben állani imádottja előtt, hogy a belső tűztől ne explodáljon. Százszor is elkérdeztem, hogy mi az a tópart, de minél többet mondott, annál kevésbbé birtam megérteni. Annyit mégis megértettem, hogy Pápán keresztül folyik valami folyó, amely tó. Egy tó, amely folyó á egy folyó, amely tó, azaz hogy egy folydogáló tó. Eh bien ! nézzük meg, máskép úgysem értem meg sohasem. Elindultunk ... Az utczák néptelenek, csak itt-ott nyílik egy-egy kapu, melyen piros-pozsgás leány lép ki fején korsóval, vagy karján , valami nagy faedénynyel. »Sajtár«-nak hijják a benszülöttek, dézsának a többi Magyarország. Mint valami népvándorlás, ügy igyekszik a sok beszédes fehércseléd egy központ felé — a tópartra. Monsieur Müller megmagyarázta, hogy ivóvízért mennek. Mikor magam is odaértem, láttán 1, hogy lovak fürdenek a vizben. Horrible ! hát hogy isznak akkor ebből a benszülöttek. ha benne a lovakat zsűrolják. Monsieur Müller megmagyarázta, hogy az nem baj. Ennek a viznek ez már nem árt egy cseppet sem. Hanem szegény lovak ! Azoknak fájdalom már piszkos vizben kell fürödniök, mert kora hajnalban Tapolczafőn a forrásnál kenderrel telemossák. Szegeny lovak ! — ilyen piszkos vizben kell nekik megfürödni. Hogy a cselédek csak a lovak fürdése után viszik haza az ivóvizet, az már régi családi szokás Pápán és senkit sem alterál. Igy beszélt Mr. Müller és én e-lbámulék. És hámulék egy fokkal meg nagyobbat, mikor nemsokára egy csapat vig gamin rohant nagy lármával a tópartra s minden nagyobb bevezetés nélkül kezdte magáról lehányni a ruhát. Csak vártam mi lesz ebből. Mikor azonban a gaz gaminok egymásután bukfenczeztek bele a vizbe, ijedten kezdtem kiabálni : »Sergeant ! Sergeant!« »De Mr. Müller, csak nem engedünk meg itt a szemünk láttára ilyen tömeges öngyilkosságot ?« Monsieur Müller megvigasztalt, hogy íürdenek a gazok. — Ah! c' est vraiment joli ! Une idylle ! . . . Hanem most már csakugyan kíváncsi vagyok, milyen ize lehet ennek az — ivóvíznek ! . . . ±)e megkóstolni egy csepp kedvem sincs. Hát szó sincs róla, érdekes hely ez a tópart reggel. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, milyen lehet ez este. Lementem. A dombról már, mely a folyóhoz vezet, szemembe tünt valami csillogás. Ah ! ez a viz. lesz. Odaérek s akkor látom, hogy a hadsereg kardján csillan meg a holdvilág. Ah ! most huszárok hordják a vizet ? Egy egesz garnison ! Eleinte azt hittem, hogy felváltva, reggel leányok, este katonák járnak ki a tópartra. Mint később örvendetesen megyőződtem, este mindkét nembeliek együttesen nepesitik be azt. Megható az az odaadó szeretet, mellyel ezek a vitéz urak a közönséges czivil fehérnépet körülveszik. Pedig milyen fényesen vannak uniformirozva. Fejükön »tsakó« melyből egy lófark mered égnek, (azt mondják, a törökök kikergetesének emlékére viselik azt !) nadrágjukon egy lenyúzott szarvas meztelen bőréből egy nagy folt, öles csizmájukon valami csengőpengő aczelkarika, amit »sarkantyu«-nak hinak. Mars derek fiai idejárnak kipihenni az »egreczérozás« láradalmait. Bemutattam magam az egyiknek. Hegyes fejbólintással fogadta, mondván : »A nevem káplár ur Csutak. Ez itt Panna, a rózsám! Mademoiselle Panna nagyon csinos. Csak egy kicsit türelmetlen volt, egyre rángatván Mr. Tstutak-ot. Mr. Müller megmagyarázta nekem, hogy Mademoiselle Panna azt súgta a káplár ur fülébe, hogy nemcsak szóbeszédből él az ember. . . Elértettem a gyengéd czélzást s tekintettel Mademoiselle Panna szerelmi lángolására, nem akartam indiskrét tanuja lenni a bekövetkezendő szerelmi kettősnek (itt azonban úgy tudom, nem éneklik ezt, mint az operában) s eltávoztam. Pápai mulatságok. Egy kedves ismerősöm, ki előszeretettel használ sötét szemüveget a pápai élet mozgalmának, élénkségének szemlélesében, az idei szokatlanul hangos teli szezon alatt a következő kis történetkét mondta el nekem : »Nem tudom bizonyosan a 14-ik vagy. a 15-ik században történt e (e tekintetben hiányosak az adataim!) tény azonban hogy valamelyik országban ' rendkívül kegyetlen uralkodó ült egyszer a trónuson. Már királyságának első idejében olyan összegeket vetett ki adóba, hogy csak ugy nyögött alatta minden alattvaló. A szegény nép jajgatott és fizetett. (Ez külömben manapság is igy van !) Később ismét felemelték az adót, annyira, hogy a nép jajgatása már már lázadásba tört ki és elhallatszott egészen a király zsámolyáig. Az uralkodó ekkor ismét szoríttatott egyet az adóprésen, és megparancsolta a pénzügyminiszternek, hogy könyörtelenül hajtassa be az adót a végrehajtókkal. (Ez az isten csapása tehát már őseink előtt sem volt ismeretlen !) A végrehajtók rettenetes kegyetlenséggel tettek eleget a magas rendeletnek (ez külömben most sincs máskép !) és nem egy izben szakították ki az utolsó vánkost a szegény ember feje alól. Néhány nap múlva hírül vittek a királynak, hogy a nép mulat, hujjogat, tánczol, dáridót csap es tombol jókedvében. Megszeppent erre a hirre a király és nyomban magához hivatta a minisztertanácsot. Szállítsátok le gyorsan az adót — igy szólt a királyi parancs — mert most látom egész teljességében népem nyomorát. Kétségbeesésében mulat ez a nép, hasonlóan az életével leszámolt szerencsétlenhez, ki vesztét érezve utoljára engedi csapongni a jókedvet.« Felesleges talán mondanom, hogy en rózsása bb szemüveggel nézem a világ folyását es a fenti ősrégi történetet (mely talán nem is igaz !) nem ismerem el találónak. Sőt tovább megyek. Engem keserűséggel töltött el, hogy immár hónapok óta rendkívüli blazirtságot kellett tapasztalnom nemcsak mindkét nembeli fiatalságnál hanem egész társas életünkben. Már már diadalmaskodni kezdett a fentemiitett kedves ismerősöm az ő pessimistikus nézetével, midőn az irgalom es jétékonyság megnyitotta a szivek összes kamráit és jelenleg ismét a legjobb időkre emlékeztető lázas készülődés, sürgésforgás észlelhető az idős. mamáknál, a fiatal leányoknál egyaránt. Folytatjuk tehát ott, hol a böjtben elhagytuk. Mindössze egy kis czégváltoztatást eszközlünk. Amig a telen »a farsang« majd »a bőjt« czégtáblája alatt folytattuk a mulatást, most »a jótékonyság« firmáját tüzzük ki es ezen firma alatt gyűjtjük egybe az »cladó leányokat«. A mi bájos leánykáinkra külömben most kétszeres feladat vár. Meg kell nekik nyitni a férfiak erszényét és azt kiüresíteni (ezt igy kívánják a veszprémiek!) azután meg kell nyítniok a nőtlen férfiak szivét, hogy az, irántuk erzett szerelemmel megteljék (ezt meg a mamák kívánják igy !) Ugy látszik hölgyeink felismerték feladatuk nehézségéit és ügyesen segítettek magukon. Jelmezbe öltöznek és igy saját énjük a sziv,—a kreol, spanyol, olasz vagy franczia hölgy pedig az erszény zárát nyitja fel. Igy azután a megpumpoltatás kellemetlen mesterségét a kreol, spanyol, olasz, vagy franczia hölgy követi el, ki aznap még beszünteti működését, ellenben a hódítást maga ez a hölgy végzi, ki másnap es a következő napokon mindig ujabb és ujabb fegyvereket vesz elő a női fegyvertárból, hogy a férfi szivét rabságba ejtse. Ez azután tart mindaddig, mig az a vizenyős férfi sziv forrongásba nem jön, meg nem gyul, és ama jégverembe el nem jut, melyet házasságnak neveznek. Mindenesetre ajánlom tehát ífjainknak a csütörtöki népünnepély alkalmával azon eljárást, melyet ama bizonyos csizmadia, ama bizonyos vásár előtt követett. Ha sértetlenül kerül ki szivük az ünnepélyből, akkor hősies magatartásukért megérdemlik a vigasságot, ha pedig lépre mennek eo ipsó jogot szereztek arra, hogy legénységük végét, szabadságuk vesztét érezve, annak rendje és módja szerint tomboljanak, vigadjanak, és mulassanak ! NEMO, SZINHAZ. A\ Hiis 29 — május 4, ismét egy hét telt el, újra be kell számolnunk szinészeink egy heti működéséről, s veleményünk odaconcludál, hogy a társaság művészi szempontból minden egyes előadásnál haladást tanusit. A vígjátékok és drámai előadások valódi tehetségükben mutatják be a szereplőket, csak az operettek vallanak olykor-olykor kudarezot. Nem mintha a társulat az operetterőknek hiányában szenvedne, hanem az operettnél sokat határoz a jő zene ; a karok éneke ; ez pedig a mi társulatunknál gyenge lábon áll.
