Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-10-22 / 31. szám

# A pápa-csornai vasút. Végtelen hosszu hosszú idő után ismét hallunk hirt a pápa-csornai vasútról. »A leányzó nem halt meg, csak alszik.« A pesszimisták azonban—és ezek képviselik e kérdésben a többséget,—erről az álomról azt tartják, hogy ebből nincsen többé ébredés. Igaz, hogy Fen yv e s s y Ferencz, ez a lankadatlan buzgalmu emberünk áll az ügy élén, de a közönynyel és szükkeblüséggel, ezekkel a hétfejű sárkányokkal, ő egy magában nem bir megbirkózni. A pápaiak kellemes tétlenségben lesik, hogy a sült galamb a szájukba repüljön, szó nélkül tűrik, hogy a más városok érdekét előmozdító és őket megölő vasút nehéz terheit reájuk rojják, ők a bundájukat a fülük fölé húzzák és alusznak édesen, mig künn a hó nagy pelyhekben hull alá, a lavina nöttön nő és lassanként egészen eltemeti őket.. . A Sipka szorosban pedig minden csendes ... Az ilyen kétségbeejtő eltűrése a városunk vitális érdekeit is fenyegető és alig elhárítható veszélynek, mely nek nagyságát élénken megvilágítja »egy veszprémi kereskedő« lapunk más helyén található figyelemre méltó czikke, szomorú jellemzése a mi tehetetlenségünknek. A pápa-csornai vasút ügyének előrehaladásában történt ujabb lépés, melyről alább beszámolunk, sem a mi kezdeményezésünk folytán történt. Dr. E g y e d y Artúr szanyi nagybirtokos ésFenyvessy Ferencz orsz, képviselő tisztelegtek szerdán Zalka dr. győri püspök ő nagy méltóságon ál, hogy őt a vasút ügyének megnyerjék. A vasutmenti nagybirtokosság már eddig is nagyobb összeget képviselő törzsrészvények jegyzésével segítette elő a vállalat sikerét és földjeit is részben ingyen részint törzsrészvényekben, engedte át a vállalkozóknak. Nem lehet tehát kétség abban, hogy a győri püspök, mint a vasút vonalának legnagyobb birtokosa, teljesen felismerve és méltányolva az építendő vasút fontosságát és tudva azt is, hogy a vasút kiépítése által mennyivel emelkedik a föld értéke, bizonyára oly számmal fog részvényeket jegyezni, hogy a pápa-csornai vasút ügye hatalmas lenditést fog nyerni és mihamarabb a megvalósulás stádiumába lép. Neveljetek jellemeket. A chinaiak nagyon különös emberek. Ámbár művelődésük ősrégi és a természet megfigyelésében értelmük nagyon ki van fejlődve, hivőségük kezdetlegessége nagyon mulattató. Igy például szentül hiszik, hogy némely állatok nevezetes módon átváltoznak. Hitregéjük szerint az angolnák kigyókká, az egerek denevérekké, a tigrisek czápákká, a héják galambokká változnak át ; a fürjből őszkor vakond lesz és tavaszkor ismét visszanyeri madár alakját. Korán sem szükséges, hogy chí naiak legyünk és hitöket is nélkülözhetjük, anélkül, hogy ily átváltozások lehetőségét kétségbe vonnánk. Nem éltük-e és nem éljük-e meg mi is naponkint a czivilizált Európában, hogy oroszlánok bárányokká, nap felé törekvő sasok vakondokká lettek ? Ritkaságok közé tartozik-e az, hogy férfiak ép oly gyorsan és közvetlenül változtatják meg gondolkozásmodjukat vagy jobban mondva azt, mit e helyett fitogtatnak, mint változó időjárású vidékeken a ruhánkat szoktuk ? A történelemben találunk ugyan szilárd, következetes férfiakat, kiket az eke mellől szólítottak a haza megmentésére, s kik, ha föladatuk sikerült, ismét visszatértek az eke mellé. Igen a történelemben találkozunk oly egyénekkel, kik meggyőződésükért kiitták a méregpoharat vagy bátran léptek a máglyára, kik a durva erő, anyagi hatalom elé, az erényérti szent lelkesedés erejét, az érinthetlen férfiu-méltóság hatalmát állították, kik száműzetésbe mentek, szükséget és nélkülözést szenvedtek, mert, hasonlóan a fénysugárhoz, nem akartak meghajolni, hanem inkább megtörtek. Ilyen fényes jellem Kossuth Lajos a nagy száműzött, kit megtört a kilenczvenegy év terhe, de jellemét nem változtatta meg ma sem. Ifjúkori nemzedék végy példát e kitűnő, fényes jellemtől ! Ha egykor Clio ítéletet fog tartania jelenkori nemzedék fölött, fog ugyan találni nagyon sokféle erényt, de valódit nem. Alapítunk ugyan mindenféle jótékony intézetet, fölfedezéseket teszünk, találmányokkal gazdagítjuk a világot és határozottan előre haladunk életmódunk finomításában ; de mindezek mellett mégis elvesztjük lényünk velejét, mert cselekvésünk indító oka csakis a vágy { apróbb rétegeiben rejlik. Létünk kellemessége az egyedüli vágyunk, ez az ami után mindenki törekszik. E bálványnak áldozunk és mivel ehhez első sorban pénz szükséges; azért ezt hajhászsza ma minden ember. Ezért homályosodik el a jogérti érzelem, ezért tünedeznek a magasztos eszmények, ezért leszünk közönyösekké minden iránt, a mi nemes. Ezért cseréljük el könnyű szívvel a b e c s j elet a becsületért, ezért arat a testi erő nem képes csodákat művelni, mert csakis az képes csodákra, a ki csodákat hisz. Hit nélkül, erkölcsi rajongás nélkül szám lesz az egyénből, katona a hősből, ki a többseggel csak daczol, de nem harczol, elhull, nem pedig elesik. Ezt az erkölcsi fölényt a görögök a gótok berohanásakor már elvesztették, a kiábrándult nép nem tudott az egészséges barbároknak ellentállam. A régi híres játékok színhelyén még mindig volt annyi nevezetesség, hogy azt érdemes vala akár megostromolni, akár megvédeni. A kincses házak tartalma megfogyott ugyan, de azért vonzotta Alarich katonáit, a kik alaposan ki is ürítették az istenek tárházait és az a csoda, mely Platen egyik költeménye szerint az Akropolison történt, Olympiában nem ismétlődött. A barbár katonák nem ijedtek meg az Olympust megremegtető Zeusz szemöldeitői, s igy következett be az Altis-ra az első nagyobb szabású pusztulás, a melynek közvetlen eredménye az lett, hogy a templomvárost meg kellett erősíteni. A olympiai épületeket egymásután bontották le és törmelékeikből falakat építettek. A hatalmas kövek, miket istenek lakásául gyűjtött össze az ember, szükségesek lőnek arra, hogy az emberek magukat egymás ellen megvédelmezzék. Csupán a Zeusz-templomot nem adták fel, hanem fellegvárat csináltak belőle, mely a nyolczadrészére leolvadt régi telepnek utolsó maradványa ee egyúttal mentsvára lőn, A többi elpusztult, hajdani dicsősegéről csak a begyöpösödött alapok beszéltek. De a nép azért ragaszkodott hozzá, eljárt oda szokásból, a hová hajdan lelkesedése vezette. Mi több, történtek uj települések is. A kereszténység nem tágított a régi istentiszteletnek színhelyéről és mint már emiitettük, a papok lakásából szép byzanczi templomot épített magának, ugyanazt, melynek brüsszeli csipkére emlékeztető kőfaragványait már egyszer megdicsértük. Ez a templom fogadta magába a hivők processzióit és a mint lengő zászlókkal vonultak el az ősi Zeusz-templom mellett, annak oszlopai bámulva tekintettek le a »Homousion« és »Homoiuzion« harczaira. A Zeusz-templom fülkéiben pedig még mindig akadtak, a kik a régi istenekhez fohászkodtak és igy a rhabonbánok titkos zsolozsmái, melyek az erdélyi magyár népben oly sokáig keltettek áhítatot és az uj vallással párhuzamosan léteztek és fennállottak, görög földön ismétlődtek, szakasztott olyan módon estek meg. S fennállottak a tisztes falak, a gigászi oszlopok, melyek úgy készültek, mintha egy örökkévalóságnak lennének szánva. Fennállottak, de nem sokáig. A görög föld belsejében lappangó titkos ellenségnek, a földrengésnek volt fenntartva, hogy a pusztulás művét befejezze. Az oszlopok esése mutatja, mikép a rengés nem volt sem hullámzatos, sem vízszintes irányú, hanem lökésszerű. Mert a fennmaradt oszlo« pok dobjai is megmozdultak és egymáson, a leesettek pedig hol jobbra hol balra dűltek a mint a rengés iránya kívánta, Ugy hevernek ott egymás mellett és közöttük buján növő pázsit közt a görög ég* hajlat állatvilágának dalnokai czirpelnek ; a kabóczák, ugyan ama kabóczák utódai, melyek hajdan Anakreonnak és kortársainak énekeltek. . . De folytassuk a lassú temetkezés le* írását. Mig a templomváros igy pusztult és fogyott, a földrengés következtében a talajviszonyok is megváltoztak. Az Alpheios is, a Kladeos is megváltoztatták régi medröket és a két folyó, melynek személyesített alakjai hajdan ott voltak a Zeusz-Lemp* lom oromzatán, igazi alakjukban ismét ellátogattak az őket megillető helyre, a honnan őket az idők mostohasága elzavarta. A hullámok minden tavaszszal és őszszel felkeresték az elárvult templomok romjait, betakarva azt iszappal es tápot nyújtva a kakukfüves pázsitnak, mely lassudan a márvány köze és a márvány fölébe is rakodott. A régente oly fényes, de alapjukig lebontott épületek helyén kis tavacskák alakultak, a melyek szintén megteltek iszappal, utóbb azzal a sok vendégfűvel, mely mindenütt a vizek nyomában jár. S az emberek lassan-lassan el is feledték az ősi dicsőséget. A török uralom épp úgy elzavarta volna őket, mint a mocsárláz, mely az Alpheios áradásai következtében az uj ártéren mutatkozott. Még akadtak öreg emberek, a kik szépapjuktól hallották a