Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.
1893-08-27 / 23. szám
ideáljai ! Ha nincs, teremteni kell ! Ez pedig első sorban a nevelés és a tanítás feladata. A XIX. századot sokan a munka századának nevezik és ebben igazuk is van. Mind szellemi, mind anyagi téren sokat dolgozunk ma, de miért ? Pénzért, pénzért és megint csak pénzért ! Ezt megváltoztatni, a munkát mint önczélt felemelni arra a magas polczra, a mely megilleti, ez legyen a modern nevelés legfontosabb feladata. Különösen a középiskolák tehetnek itt sokat, ok nevelik a nemzet jövendő értelmiségét, ezekkel megértetni ezt, hogy a munka, a szellemi munka nem csak az élet fenntartására, az anyagi eszközök megszerzésére szolgál, hanem magában véve is üditi a lelket, a kedélyt, boldogít. Már a középkor jelszava volt, ora et labora! Imádkozzál és dolgozzál ! A munkát áhítattal, önmegtagadással kell végezni, akkor megelégedést és boldogságot nyújt. Nem irigylendő kép-e a nagy angol Gladstone, a mint a politikában ki fáradva, Dante és Homeros tanulmányozásába mélyed, egész buzgalommal tárgyszeretettel, pedig még egyetemi cathedrára sem vágyik. Legyen a munka az az ideál, a mely betöltse a modern ember eszét, szivét ; akkor közelebb jutunk a boldogsághoz, ugy az egyének, mint a társadalmak és nemzetek boldogságához . . . De hisz mintha már hallottunk volna valami bűvös gyógyszerről, valami cso dás panacaeáról, a melyet ha bevíszünk az oktatásba, egyszerre meggyógyulnak a sebek és ép, erős lesz az ország. A nemzeti nevelés szép hangzású problémája, ez az, a mit lapjaink, politikusaink a közelmúltban annyit hangoztatnak. Szerintem is szükség van oktatásunk nemzetibbé tételére, de nem abban az értelemben, hogy magyar irodalmat, magyar történetet még nagyobb terjedelemben taníttassunk, nem a tanítás, a nevelés problémája ez. Ugy nevelni az ifjúságot, hogy tudja, lássa érezze, hogy van valami fensőbb, valami magasabb érdek, mint az egyén, a család, a jóbarátok érdeke, a magyar nemzetiségé és a magyar hazáé. Ezért nem meghalni, de élni, munkálkodni és fáradozni, ez legyen a második ideál, melyet az iskolában kell már felállítani .... Igy értelmezem én a nemzeti nevelést. De még itt sem szabad megállni, a világtörténelem tanításában kell reámutatni, hogy az egész emberiségnek vannak közös érdekei, a melyek megvalósításán minden nemzetnek, minden egyénnek fáradoznia kell. Az egész emberiséget összefűző kapocs átértése szüli az emberszeretetet, ezt az igazi gyógyító panacaeaját minden socialis bajnak, melyeket ma egyszóval a társadalmi kérdés« neve alá szoktunk összefoglalni. Ez ugyanaz a probléma, melyet a kereszténység alapítója is, mint a legfőbb erkölcsi parancsot állított fel persze túlozva a próféták modorában : »Szeresd felebarátodat mint tenmagadat .... Ezt az emberszeretetet újra megteremteni, mindenkinek erkölcsi hitvallásává tenni, ez a harmadik feladata a mai nevelésnek és most a tanév elején csak azt kívánjuk, hogy iskoláink ezt az eszményt mind jobban közelítsék meg ; legyenek igazi előkészítői a jövő generátionak, tanítsanak munka,- hazaés emberszeretetet. Hercz Emil. Gleichenhergi fotográfiák. — Pillanatnyi felvételek. — II. Az esti korzó. A reggeli korzó után a hölgyek nagyobb része a »Villa Maxnál« reggelizik, daczára, hogy ott kizárólag pinczérnők teljesitik a szolgálatot, a férfiak nagyobb része pedig a »Curhauscafét« keresi fel, daczára, hogy itt meg csupa pinczér szolgálja ki a vendéget. Ennek a furcsa dolognak meg is van az a következménye, hogy a kiszolgáló pinczérnők a »Maxban« oly ízléstelenek, hogy meggyülöltetik a férfival a nőt, a kávéház pinczérei pedig oly csúnyák, hogy meggyülöltetik a nővel a férfit. Nem is mennek a hölgyek fel a kávéházba, ha nem muszáj. A kávéháztulajdonos szerencséjére ez a muszáj minden délután bekövetkezik, amikor a korzó színhelye a kávéház előtti köralaku tér : az úgynevezett »Tretműhle.« A reggeli korzó közönsége miután az előirt egy órai sétát, a forrásvizet élvezve megtette a kut környékén, 5 órakor ellepi a kávéházat, megeszi az uzsonnáját, megkritizálja a toiletteket és megszólja az embertársait. Utóbbvégre ebbe az unalmas életbe csak kell egy kis változatosságot hozni és — tegyük kezünket a szivünkre — kinek nem esik jól közülünk, ha egy kis női jó hírnevet vagy férfiú becsületet fogyaszthat el a társas együttlétek alkalmával. A fővárosi azonban abban találja a mulatságát, ha kigúnyolja a kisvárosit, a kisvárosi, ha nevetségesnek deklarálja a falusit és vice versa. A magyar gúnyosan megmosolyogja a románt, a román az oláhot, az oláh a szerbet, a szerb a törököt és igy tovább. A »taposás« alkalmával, ha a csendes figyelő eldefiliroztatja maga előtt azt a valóságos kaleidoskopot, mely mindennap más kepet nyújt, azonnal örvendve tapasztalja, — ha magyar ember — hogy az itt időzök 80 százaléka magyar és ha szeretett székes fővárosunkban is oly gyakran ütné meg a fülünket a magyar szó, mint itt, — bizony mondom — nem sok dolga akadna a »Magyar Egyesületnek.« Mondják is a nemetek, hogy ők ha magyarul akarnak megtanulni akkor — Gleichenbergbe mennek. Csudálatosnak találtam azon tapasztalatomat, hogy a budapesti magyar-német kereskedő, ha töri is a nyelvet, itt magyarul beszél és szinte büszkén demonstrálja a magyarságát. Áll ez különösen akkor, ha véletlenül magyar hölgynek kell udvarolnia. Hangsúlyozom azt, hogy »keil«, mert az itteni regula szerint kúrát tartani nem éppen muszáj, de enni és udvarolni okvetlen kell. Elismert igazsággá vált az is, hogy aki sokat eszik és kevesebbet udvarol, az szerelemmentes, aki pedig kevesebbet eszik és többet udvarol, az benn van a veremben. Az utóbbinak a sorsa nem is javul mindaddig, amíg ki nem keczmereg a szerelem verméből és bele nem esik a házassag örvényébe. Ekkor azután szép csendesen megváltozik a fentebb emiitett sorrend és el kezd ő is sokat enni és semmit sem udvarolni, amint azt az itteni nős emberek eletmódja sejtetni engedi. Természetesen csakis azokat a nős embereket gondolom, akik a feleségeikkel vannak itt. Megfigyeltem az esti korzók alkalmával néhány házaspárt, amint a zenepavillon körüli sétájukat számtalanszor megtették. Az asszony — hiába rázzák Önök kétkedve a fejüket — minden ötödik fordulónál nyitotta ki a száját és akkor is —- ásított, a férj pedig teljes két órán keresztül azt se mondta, hogy : papucs. Lehet azonban, hogy éppen ilyesmiről gondolkozott az egész idő alatt. Ilyen betegei vannak kérem a házasságnak. Elég baj, hogy ez a betegség többnyire gyógyíthatatlan. Az esti korzónak számottevő publikuma a vidám gyermeksereg, amely hanczuroz, kergetőzik, futkos, játszik, pajtáskodik. A gyermekzaj különösen üditőleg hat és kellemes szórakozását képezi főleg annak a fürdőközönségnek, mely a helyett, hogy sétálni menne, »sétálni ül.« A beteg, gyenge emberek ugyancsak a sétány mentén elhelyezett kényelmes padokon és karosszékeken élvezik végig az esti korzót. Szótlanul üldögélnek órahosszat, elmerengnek a múlton és szivetrázó kétkedéssel varázsolják maguk elé a jövőt, mely beteges képzeletükben a halált, a megváltást rejti magában. Egy-egy kedves kis gyermek látása azonbanképesgondolataiknak más irányt adni, megfeledkeznek a betegségükről és derülten nézegetik amint azok a bájos kis teremtések a zene hangjai szerint szedegetik a lábukat és ritmus szerint tánczolgatnak. Ez azonban csak 7 óráig tart, mert ilyenkor augusztusban hamar eltűnik a nap a hegyek mögött, leszáll az alkony, a betegeknek megárt a mindinkább élesedő levegő, az apró és a gyenge világ haza siet a szobába nyugalomra. A zenészek pavillonjában meggyújtják a nagy fényt terjesztő lámpákat és a közönség jó resze a »Vereinsrestaurátió« elegánsán berendezett terasszán gyönyörködik az előadott zenedarabokban, miközben egész kényelmesen elkölti a vacsoráját. 8 órakor a zenének is végét vetik és hazamennek nemcsak a legények, hanem az egész fürdő népe. Esti 9 órakor már csak egy-egy elkésett hazatérő »lump« kísérteties lépte zavarja meg az est néma csendjét. Válaszok a »Pápai Független Ujság« 1893. a ug» 2 0- számában megjelent »Probléma« cz. tárczára. A szerző lerajzol tárczájában egy leányt, a ki daczból férjet akar magának fogni s a ki, hogy czélját elérje, még a becsületét is hajlandó feláldozni s egy féifit, a ki kiábrándulva ebből a nagy férjfogási hajszából, hasznot akar magának húzni -— ha nem is a legtisztességesebb módon. Aztán felveti a kérdést, már most tessék eldönteni, hogy hősei közül melyik volt a jellemtelenebb ? A leány-e, a ki mérhetlen hiuság.iban még a becsülelét is képes volt feláldozni, csakhogy daczból maga elé tűzött czélját elérje és igy látszólag diadalmaskodhassak ? . . , A férfi-e, a ki helyzetét felismerve és kiaknázva, később már öntudatosan tett hamis Ígéretek árán, becsületét kivánta egy védtelen leánynak ? . . . Vagy megfordítva : melyik volt talán a nagyobb karakter ? . . . — Melyik volt — ha mindjárt hibás alapon is, makacsságában — de nagyobb jellem ? A leány-e, a ki önérzetének és büszkeségének megóvásáért még a becsületét is képes volt feláldozni, vagy a férfi, ki hogy megbüntesse és megboszulja a vele űzött játékot, képes volt egy neki önkényt kínálkozó leánytól becsületének a feláldozását követelni ? , ,
