Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-08-06 / 20. szám

De jól van-e ez igy ? Bizonyára nincs jól, mert önmaga ássa sírját az a nép, a mely nem ismeri, nem őrzi múltjának törtenetét. Pedig mily szép a névsor, mily dicső a társaság, mily magasztos az esemény, a melynek emléket megőrizni széles e világon első sorban nekünk pápaiaknak a kötelességünk. Itt küzdöttek Ihászinál honvédeink közül : a 10-ik zászlóalj Thurzó Miklós őrnagy alatt ; a 23-ik zászlóalj Potigrácz László alezredes alatt; a 33-ik zászlóalj Földváry Albert alezredes alatt,. az úgynevezett »braniszkói hősök ;« a 124-ik zászlóalj, őrnagyuk Mikovinyi Károly a csornai csatában megsebesülvén, Meskó alatt, ez az egykor csúfolt »csiri kompánia«. Itt küzdött lovasságunkbot : 6 század, illetve 3 osztály Vilmos huszár, a »vaskalaposok«, Villáin. Zsumray és Károlyi alatt ; 2 század Nádor huszár, a vakmerőségeért úgynevezett »Zsobri bandája« br. Uchtritz alatt. Itt harczolt tüzérségünkből Kőnig Endre őrnagy parancsnoksága alatt ; a Vl-ik számú lovasüteg Trskó János főhadnagy alatt ; a IX-ik számú gyalogüteg Traub Kálmán főhadnagy alatt. S hát azokat, kiket a hadsorokból felemiithetünk, e szűkszavú felhívásban megnevezzük-e ? A huszárság sorából Szüllő Géza hadnagyot, ki ma kir. tanácsos és Turóczmegye tanfelügyelője, vagy talán Feketét, kit az Irgalmasrend kórházából ismerünk. A gyalogság sorából Pap Gábor századparancsnokot, ki ma ref. püspök. A tüzérség közül Suhajda János hadnagyot, kegyesrendi áldozárt, vagy Hatala Peter tizedest, ki ma egyetemi tanár, Gaal Ernő tűzmestert, ki ma budapesti ügyvéd, két pápai deákot Kovács Antal és Imre testvéreket, amaz veszprémi lakos, az utóbbi ref. pap, akkor amaz tűzmester, emez pedig közlegény, vagy Csontos József tűzmestert, a volt kispapot emlitsük-e ? »S hát kiket annyi halál meg nem tárasztliata, kikkel Nem birt a hadi vész, az ido mélyébe merültek, S hamvaikat már a szellő sem lelheti többé«. A névtelen hősök ezek, kiknek emlékét kell főkepen megőrzenünk, hogy »midőn odater honunk fia, el ne felejtse Őseit.« Pápai hölgyek, engedjetek meg, hogy ti nektek is figyelmetekbe ajánljuk egy daliás fohadn gynak városunk ez időbeli hölgyeiről irt következő sorait: »Az én tollam gyenge antiak leírására, a mit .a kórházban láttam, valahányszor ott mogfordultam. Rozsos Marit mindig a szegény sebesültek mellett találtam, én a pálmát akkor Sz. Emíliának adtam volna, noha most el keli ismernem, hogy az Rozsos Marit illette. Szóval a pápai hölgyek emberi erő felettit vittek véghez. Isten aidasa ezert rajtunk és maradékainkon, Trskó János.« Adakozásra felhívást akartunk kibocsá* tani, s helyette történetet irtunk, nagy hangú szavak helyett maga beszel az igaz törlé« nelem, ne maradjunk érzéketlenek e szavak hallatára, ezer frt hiányzik még a honvédszobor költségeihez, ne engedjük, hogy ezt más adományozza, hanem mi pápaiak adjuk össze, hiszen boldogok, elődeinknei százszor boldogabbak vagyunk mi, kiktől csak ilyen csekely áldozatot kiván az igaz hazafiság. Az adakozásokat, melyeket az összes pápai hírlapokban nyugtatunk, kérjük Pápa város polgármesteréhez küldeni. Pápa, 1893. aug. hó. Fenyvessy Ferencz, elnök. Osvdld Dániel, polgármester. Kis Ernő, biz. jegyző. hz uj raliba fheigftaiása. — .saját tudósítónktól. — Három éve immár, hogy a helybeli izr. hitközség lelkipásztor nélkül imádta az istent. Három éve, hogy Breiier Salamon dit, a volt rabbit elhódította egy gazdagabb, tekintélyesebb hitközség : a frankfurti, — és sajátságos — éppen azóta példás egyetértésben, zavartalan békében éltek a nyilvánításáról van szó, mindig áldozatkészséget bőkezűséget tanusit, és hiszszük, hogy hathatós támogatását most sem fogja megvonni. Adjuk össze filléreinket, hogy a hiányzó 1000 frt minél előbb összegyűljön és ne gördítsünk akadályt a szobor felállítása elé. A szobrot 1894 Junius 27-én azaz jövő év nyarán akarják leleplezni az ihászi csata 45 éves évfordulóján. A szobor helyéül a színház előtti teret szemelték ki, amely épen alkalmas lesz arra, hogy a szobor szépségei érvényre jussanak. Tehát a jövő nyáron leleplezzük a honvédszobrot, mely az Ihászinál elesett honvédek lángoló hazaszeretetének lesz méltó emléke és büszke hirdetője Pápa város áldozatkészségének, mely nem feledte el a multak dicsőségét és maradandó emléket emelt a halhatatlan hősöknek I Arad a tizenhárom vértanúnak fenséges szobrot állított, Budavárában is már az elesett honvédek örök dicsőségét hirdető szoborra ragyog alá az aranysugaras nap, s lesz Pápának is honvédszobra, mely örök v é d v á r a lesz városunk honfiúi buzgalmának,lángoló lelkesedésének. * A pápai honvédszobor bizottság felhivása. Polgártársak ! 1849. jun. 27-én Pápa közelében az ihászi-i pusztán szabadságharezunk egyik episódja zajlott le, honvédeink küzdöttek ott Kmetty György alatt Schütte altábornagy ellensége hadai ellen, s hol az emlek, mely nevüket őrzi, vagy egy kő, mely e nagy idők emlékéről beszél ? »Hantra dül a pásztor fütyörészve legelteti nyáját, Nem tudván kinek a hős pora nyugszik alant.« Elérkezett a reggel. Anya és leány szembe állott egymással. Amint az anya j leánya szemeibe nézett, megrezzent. Nem az ] anya és gyermeke, vádlott és bíró állott most szembe egymással, »Ülj le mellém, gyermekem, gyónni akarok.« »De . . . anyám !« »Igen, gyónni neked, gyermekem, ki legtöbbet vesztettél általam. Te nem vagy már gyermek, — itélj és bírálj tettem fölött. A világ elitélt ; hisz ez mindig ugy szokott lenni. A nő védtelenül áll ez Ítélettel szemben. A férfi ? az más. Annak sok minden szabad. Te tudod, hogy soha nem vádoltam apádat, bármily elkeseredett voltam is, egyetlen egyszer sem jött oly szó ajkamra, mely őt előtted lealacsonyíthatná. Azt akartam, hogy szeresd őt. Nem akartam szivedet tőle elidegeníteni. Szerettem volna meghozni éretted az áldozatot, hogy mindent elviseljek, de éreztem, hogy nincs hoezá elég erőm. Ezért határoztam el magam a legvégsőre.« Tűrtem, szenvedtem sokat, tíz évi házaséletem a gyötrelmek és szenvedések folytonos lánczolata volt. Apád a világ előtt a mintaférj szerepét játszotta, hízelgett hiúságának, hogy annak tartják, de hogy otthon milyen házi zsarnok volt, azt kívülem senki sem tudta. Nem tudott senki szenvedéseimről, és igy nem volt csoda, ha mindenki engemet ítélt el. Olyan jelenetek ját* szódtak le házaséletünkben, melyek megrázták egész valómat és női méltóságomat vérig sértették. Ha kellett, pár perczczel későbben mosolyogni tudtam, de hogy milyen érzelmek dúltak bensőmben, annak Csak Isten a megmondhatója. A szerep, melyet én játszottam, fárasztó, nehéz volt, mert sohasem szakadt vége. De eltűrtem mindent — eretted. Egy napon olyasmi történt köztünk, ami megszakította türelmem fonalát, a mit nem volt elég lelki erőm eltűrni : és fellázadt bennem annyi évek elfojtott keserve. Véget vetettem martiromságomnak. Margit könnyei sürün hullottak anyja reszkető kezeire s csókokkal borította el azokat. — Emlékszem arra a napra, édes anyám, — szakitá először télbe anyját, homályosan ugyan, de mégis emlekszem. Te hálószobádban kezeidet tördelve sirtál, apám dühös volt ... és még egy harmadik személyre is emlékszem, egy nőre ... de itt elmosódik emlékemben minden. Oh, bár én se emlékezném ! De én sohsem fogom elfelejthetni azt ; el szeretnek neked mondani mindent, a mi akkor történt, de érzem, hogy nincs hozzá erőm. Talán ugy sem értenél meg, minek szakítsam hát fel a sebeket. Elég legyen annyit tudnod, hogy akkor olyasmi történt velem, a mi ma is, / annyi év ntán, arezomba kergeti a vért. És itt annyira erőt vett rajta a szivében dulo fajdalom, högy hangos zokogásban tört ki. A leány szótlanul ült anyjával szemben és csendesen bevárta mig édes anyja a kitörő fájdalmak után lecsendesült. En azt hittem — szólott ezután szigorúan és határozottan — hogy az asszonyi türelem nagyobb, az anyai szeretet sokkal magasztosabb, semhogy mindent fei ne ;udnánk áldozni annak oltárán. A nők hivatása tűrni és szenvedni, erre tanítanak bennünket elméletileg és erre tanít bennünket az élet nagy iskolája. Ha mi gyenge nők kilépünk a küzdtérre, készen is kell lennünk a harezra. Ha rózsák nyílnak részünkre, ugy élvezzük azok illatát, de ha utunk tövises lesz, azokszurása ha fájni, vérezni is fog, de az ben* minket a harcztól el nem tántoríthat. Köte-* lességünknek kell élnünk és mig az életnek tőlünk követelese van, azt jó adósként be is kell váltani. Es a férfi látva a türelmes megadást éj érezve, hogy ő erre méltatlan, nem-e nagyobb megaláztatást szenved, mintha az asszony letéve a fegyvert ily sr'omoru lépésre határozza el magát. Kénytelenitve van, hogy felnézzen az asszonyra, mint egy magasabb lényre, és midőn be kell vallania, hogy az asszony az erősebb, az asszony a kitartóbb, — kell-e ennél nagyobb megtorlás, kell-e ennél hatalmasabb elégtétel ? Az anya merően nézett leányára. A leány, aki igy beszélt az nem volt