Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-07-16 / 17. szám

zás, midőn a Jókai utcza aszfaltirozása felett kellett dönteni. Ne tessék kérem megijedni, egy árva szó sem hangzott el az aszfaltirozás ellen, csupán dr. Lővy László izgatta fei a városi képviselők egy részét azon indítványával, mely szerint a főiskola kerítése eltávolítandó lenne és az Eőri házak előtt olyképpen töltessék fel a járda, hogy ez a többi járdával párhuzamos legyen. Hosszú vitát provokált különösen az indítvány első része és jobb ügyhöz méltó buzgalommal folyt a vita egy teljes órán át. Barthalos pedagógiai szempontból a kerítés meghagyását kéri, Szilágyi József nyílt kérdésnek kívánja fennhagyni a kerítés sorsát, O s v á 1 d Dániel polgármester szépészeti szempontból követeli a kerítés eltávolítását és kijelenti, hogy csak a közczél érdékében szólal fel. Steiner József városi főorvos egészségügyi szempontból is beültetni, és meghagyatni óhajtja az előteret, csodálkozik azon, hogy dr. Lővy, ki mindig a és iák beültetését kéri, meglevő fákat is ki akarja irtani. Vita táigya volt még a főiskola előtti tér tulajdonjoga is, végül azonban névszerint szavaztak a városi képviselők az állandó választmány javaslata felett és kimondatott egyhangúlag a határozat, miszerint a Hosszú Utcza jobb során az uszodáig terjedő rész aszfalttal burkoltassék, és ezen határozatot csak birtokon kivül lehet megfellebbezni. Az Eőri házak előtt a lejtmérés eszközlendő és ehhez képest töltik fel a járdát. A kerítés ügyében nem történt intézkedés. Gyurácz Ferencz ezután különös figyelmébe ajánlotta a tanácsnak, hogy az aszfaltirozandó járda mentén levő fákat lehetőleg kíméljék és »a természet tüdejére« jobban vigyázzanak. -— A Fehér ló vaskos komikummal traktálják a köz ".íscgct és saját »én«-üket előtérbe helyezve elfelejtik a fenyegető vesznek kegyetlen pusztítását. Lidércznyomásként nehezedik reánk az önzesnek bélyege, mintha a zőldelő fának elvágják gyökerét s kicsordul belőle az életnek nedűje. A tulző kicsapongás megbénítja a kifáradt tagokat s gyors változásban keresi az orvoslást. Epedő vágygyal ragaszkodunk a jövőhöz, vájjon mit rejteget a távol ködében ? Renoválhatjuk-e annyira a társadalmat, hogy melységét felkavarva ne találjunk benne leiekölő bűnt, ketsegbeejtő élvhajhászást ? Vájjon kiveti-e a folyam egyszerre iszapját, hogy azután tiszta mederben hömpölyögjön árja ? Nem, sohasem . . . A bün csak kevesbedhetik, de meg nem szűnik soha. A kontúrok finomodhatnak, s nem vet vissza oly sötét, gyászos reflex képet, mint a milyen mostan felszínre vetődött. Mélységes örvenyek képződnek a társadalom rétegében, s az örvényekben homályos karakterek bolyongnak. Örvényre bukkanunk lépten-nyomon, hol a szenvedélyek tombolnak s az ember kaczagva és sírva fesztelenül rajong. Örvénybe csal az asszony, örvény a mosoly, a kacsintás, vigyázz gyarló ifjú, tőrbe ne csaljanak . . . telkén építendő uj főiskola részére a város ingyen átengedi a kért területet és a helyszíni szemlét tartott bizottság jelentése szerint az uj épüiet a tébolyüaval egy vonalban épül, ugy hogy három méternyire jön előbbre a mostani vendéglőnél. Lazányi Béla és társai kérvényét házaik előtt asphalt járda készítése iránt, nem tárgyalták, mivel ekkor a képviselők már nem voltak határozatképes számban jelen. KARCZOLAT. Juliáflis. (Az ismerellen szerző bemutatkozása. — Megható jótékonyság vagy a névtelen Maecenas. — A pech. — Üstökösök a távolban és szivárvány a közelben. — A ropogó frakk. — Kánkán. — A lefőzött harmadik. — A sörös csizma és a czizuiás sörivó.) A lezajlott majálisok és juníálisok után végigélvezni a kereskedelmi iijuság önképzőkörének nyári tánczvigalmát, határozott es kctscgbevonhatlan gyönyörűség lett volna ; de három körülmény oly végzetesen nyúlt bele ebbe a szép eseménybe, hogy a nagy gyönyörűséget — nagy Galeotto szerint — majdnem azok élvezték, a kik — otthon maradtak. Kérem szépen, ezer bocsánat, nagyobb jóakarója, mint én, önképzőköröknek, de specialiter önképzőköri tánezvigalmaknak, nem született meg sem Pápán, sem a continensen, sem a két hemisphaerán. Tanúi eme vonzalmamnak és jóindulatomnak mindazon koronák, melyeknek lelülfizeteset a pápai újságok köszönetnyilvánításaiban minden mulatság után N. N. név alatt meghatottan olvassa a közönség. Ez a nagylelkű ismeretlen adakozó é n vagyok. Senkisem vádolhat tehát rosszakarattal, a midőn ünnepélyesen kijelentem, hogy a végzet, három ujjával majdnem kitekerte az önképzőköri juliátis nyakát. Ha azt mondom, hogy a hőség pokoli volt, enyhe kifejezéssel élek. Mondhatnám, hogy elviselhetetlen volt, de nem akarok hazudni, mert mindenki elviselte s ép bőrrel sőt fényes kedvvel került haza. Ha az ember mindig bizhatna az egyei nes logikában, elhihetne, hogy a haute créme, élite, aristocratia, a monde élégant egy része a hőség miatt nem jelent meg -az estélyen. De concret adataink vannak, hogy a most távol maradásukkal tüntető hölgyek 34" C. mellett is áldoztak már Terpsichorének. Pythia helybeli papnőihez kellett fordulnom, hogy a pápai hölgykoszorú többi phenomenalis es ünnepelt szépsége miért nem boldogította megjelenésével az arany ifjúságot. A divinatorius tehetséggel megáldott Czipra kérdésemre Így felelt : Az egyik hölgy »melankhóliában« szenved ; az elsőhöz oly elválaszthatlanul fűződik a harmadik, mint Castorhoz Pollux, a másodikhoz és negyedikhez pedig oly szorosan simul az ötödik, mint Oresteshez Pylades (a női baratság történetében ehhez a ha

conló megható példát keresve sem lehet találni.) Megesett tehát, hogy a négybe

1 colonne-jaiból néhány szép fej hiányzott (ezért senki sem ette meg a fejét). Sajnosabb a körre nézve, hogy pénztára megkárosodott néhány csengő koronával. Erezték ezt jő eleve a mi »d e r é k« czigányaink, mert csak nagy nehezen melegedtek bele a csárdásba, meg a galoppba, mikor már a gavallérok flóresei biztatón integettek feléjük. — E három csecsemő »p e c h« daczára a vasárnapi muri egyszerűen fényes, mesés volt. A hangulat tiszta színaranyhoz volt hasonló s blasirt fejem is alig emlékszik az időre, a mikor nagyobb verve-el raktam ki a souper csárdást. (Oh az a bogárszemü angyal !) Tomboló jókedv uralkodott és igy senki sem vette észre egy tüzesverü fiatal embertől, hogy galopp helyett valóságos, hamisítatlan kánkánt tánczolt. Daudet egyik novellahősének még a frakkja is ropogott az élvezettől ; a mi emberünknek csak a irakk jacket-ja ropog'ott, mert nem volt frakkja. Kedélyes scénákban, humoros episódokban is bővelkedett a vasárnapi est. Egy csinos leányka ket tüz közé került. Két lelkes imádója eseng a második negyesért. Esengenek ! — mondom én ; — czivodnak, veszekednek, majd hogy hajba nem kapnak. (Igaz, hogy ennivaló is volt a kicsike.) »Váiaszsza a kettő közül a harmadikat« — szellemeskedett egy Don Jüan, büszke önérzettel es a hódítás biztos öntudatával közelítve a leányhoz. Miként Páris almájáért három istennő, ügy itt a quadrille d' amour-ért három Romeo versenyzett. A hölgy arczán pillanatnyi zavar mutatkozott, aztán »balra szegett fejjel«, mint valami spanyol herczegnő kilepve az őt körül •álló ifjak képezte körből s karját egy eleven, barna iiu karjába öltve, szólt: »a • árom közül választom — a negyediketk A kertben, egy nagy kerek, asz^akiál, óriási üvegcsizmából iszszák a friss, habzó sört Gambrinus hívei. Nagyokat hörpintenek belőle, fogy is az ital, de ugy látszik, hogy nem akar kiürülni soha. »A ki fenékig iszsza — kiált fel az egyik — annak fizetek egy csizma sört.« Egy lovagló csizmás, jeles torkú ficzko vállalkozik a nagy feladatra, s minden teketória nélkül kiüríti a maradékot,

f nem ugyan fenékig, de — talpig. »Óh te talpnyaló« — kiált most rá a fogadást tevő. S ezért a rossz viccért fizetett a szerencsetlen egy csizma sört. GISKRA. Tövisek. Sokan nem győznek csudáik ózni a városatyák áldozatkészségén, mellyel a drága aszfaltot nyakra főre megszavazzák. En elárulom a titkát ennek a nagylelkűségnek s önök rögtön nem fognak rajta csodálkozni. Mikor ugyanis a fő-utca részére kellett az aszfaltot megszavazni, akkor a közgyűlésre becitálták az összes hosszu-utezai városatyákat, a kik a viszonosság fejében szívesen meghozták emezeknek ezt a kis áldozatot. Most, hogy a hosszu-utezaiak is kedvet kaptak az aszpháltra, most meg a fő-utezai városatyák szavazzák meg ezt emezeknek. — Erre a taktikára különben József császár tanította meg a mieinket. Mikor ugyanis egyszer sétálni ment kíséretével, egy koldus réti.es jajgatása vonta magára figyelmét. A jószívű császár résztvevő hangon kérdezte tőle, hogy : mi baja ? »lsszonyuan viszket a hátam — felele a furfangos koldus — »nem érek oda a kezemmel és igy nem tudom megcsiklandozni«. A császár elmosolyodott a fura beszéden és egy aranyat adott az ordítozónak. Csakhogy erre a fejedelmi bőkezűségre egész sereg koldus helyezkedett el egymástól illő távolságban, azon az uton, melyen a császár sétáját folytatni szokta — és hasonló móelon ordítani kezelett. Mikor pedig a jószívű császár ezek egyikétől is megkérdezte : mi a baja : — a jó borravaló reményében ez is azt felelte, hogy : viszket a háta és nem tudja megcsiklandozni ! — »Tudod mit« — vigasztalá meg a császár —»amott a túlsó sarkon szintén ebben szenved egy felebarátod, eredj oda, te csiklandozd meg őt, s azután ő fog téged megcsiklandozni !«—A mi városatyáinknak aszfaltra viszket — a talpuk ; ők is ilyen módon csiklandozzák meg kölcsönösen egymást — a költségek megszavazásával. * *