Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-04-02 / 1. szám

A dolgozó kéz és elme szent nyugalma — a szeretet nyilatkozata. Hozzátok szólok emberek és minden teremtmények : Áldjátok az Urat ; Hozsanna a magasságban ; Alleluját zengjetek, mert az Ur, az Igazság, kiben hiszünk, reménylünk, kit mindnyájan szeretünk, feltámadott ! M. E. Jókai Mór. Jókai Mór hazánk koszorús költője jubilál. Ötven éve annak, hogy a gondolatok mély tengeréből meríti fenséges eszméit s szebbnél-szebb meséket mondogat a magyar népnek. Ötven éve annak, hogy alakokat, charaktereket formál, és hatalmas szózatával ezreket lelkesít a hazafiság és költészet magasztos eszméi iránt. Egész nemzetünk nagy ünnepre készül ; méltóan akarják 'mindenütt ünnepelni a nagy költőt, ki fiatalságtól lángoló szívvel, ideális érzelmekkel küzdött szeretett hazánk dicsőségéért, ki a magyarság eszméjét diadalra vitte, társadalmi és politikai reformokat alkotott, és a magyar névnek dicsőséget szerzett messze földön is. . Jókai maga a tökéletesség. Humora felülmúlhatatlan, stylusa zamatos, vénája csupa tüz. Fantaziája ragyogó, hazafisága egészen betölti nemes lelkét. Jókai az írói nemzedék fejedelme. Azzá tette a közvélemény, azzá tette műveinek aranylánczolata. Jókainak neve hangzik szerte-széllyel széles e hazában és a külföld előtt egyaránt. Jókainak neve széttörte az elnyomott haza vaskos korlátait s a magyar nemzetnek dicsőséget szerzett országvilág szerte. Mutassuk meg tehát, hogy a lángeszű költő dicső küzdelmeit mennyire becsüljük, lépjünk ki a porondra csendes visszavonultságunkból mi is. Pápa város intéző körei vegyék figyelembe, és kövessék a mozgalmat, mely a nagy férfiak köréből kiindult, s tettekre serkenti a magyar honfiakat. Pápa városának ott kell lenni legelői az ünneplő városok sorában. Hisz itt kezdte dicsőséges pályáját az ünnepelt Jókai, innen indult ki a költészet birodalmába »Istenitélet« czimü novellájával, hogy végre hosszú évek után az Olympus fenséges trónusán ifjúi hévvel fonja koszorúba dicsőségének hervadhatatlan babér ait. Álljon be városunk is az ünneplők sorába. Válassza meg Pápa város közgyűlése a haza nagy fiát díszpolgárrá. A városi tanács válasszon a maga kebeléből egy bizottságot, mely hivatva lesz a nagy férfiú ünnepeltetéséhez méltó programmot terjeszteni a közgyűlés elé. Hívja fel részvételre a pápai főiskolát, az ifjúsági önképzőkört, melynek Jókai kiváló tekintélyt szerzett, vonja be az ünneprendező bizottságba a nőket is, ; kik a költészetért sohasem szűntek meg lelkesedni. Rendezzünk a szinházban díszelőadást, kos'zoruzzuk meg az emléktáblát, mely büszkén hirdeti az utókornak Jókai egykori lakhelyét ; igyekezzünk odahatni, hogy a nagy férfiú | ünnepélyünkön személyesen jelen legyen s rajongó lelkesedéssel, őszinte hódolattal mutassuk meg neki, hogy még nem halt ki belőlünk a költészet | iránti lelkesedés. Tegyünk vallomást, hogy a prózai küzdelmek közepette nemcsak az agy észbontó logikája viszi a szerepet, hanem a nemes érzés, a költészet ihlettsége is méltó helyet foglal el szivünkben. Az üres szó, könynyelmű beszéd nyomtalanul haagzik el, csak az őszinte tett, buzgó cselekedet képes örök bizonyságot tenni benső mivoltunkról. A tespedés, a lomha késlekedés sötét árnyékot vet városunk életére, ha akkor, midőn a nemzetnek országos ünnepére mindenütt már nagyban készülődnek, mi még csendes visszavonultságból nézzük a cselekedetet, a tettet. Vessük félre mi is a tétlenséget. Pápa város intéző körei bontsák ki már a zászlót. Édes ihletséggel peregjen le ajkukról a kiadott jelszó : ünnepeljük Jókait a koszorús költőt !! ! Városunk közegészségügye 1892-ben. ' A VÁROSI FŐORVOS JELENTÉSE.*) — A lefolyt év a betegek számára nézve egyike volt a legkedvezőtlenebb beknek. Egyik járvány a másikat váltotta fel, sőt több fertőző baj, ha nem is járványképen, de szórványosan elég gyakran egyidejűleg uralkodott. A betegek nagy számával a halálozás nem állt arányban, amennyiben 508 halálesetünk volt. Ezen szám viszony itva az 1891-ik évben történt halálozáshoz ugyan 19-el többet mutat, de tekintve az ez évi betegek nagy számát, tekintve az uralkodó bajok súlyosságát, elég kedvezőnek mondható. Az esztendő első havában a már az előző évek deczember havának 2-ik felében szórványosan mutatkozó influenza járványuyá fajult, még pedig oly általánossá, hogy sem személyt, sem nemet, se;n kort nem tekintve, a lakosság minden rétegét felkereste és néhány napra ágyba vetette. Fajdalom, akkor még a bejelentési kötelezettség az orvosokra országszerte nem volt kimondva és igy lehej tetlen még csak hozzávetőleg is megi állapítani, hány ember szenvedett Pápán orosz náthában, ele az tény, hogy egy esetben sem volt okozója a halálnak, Ezen tapasztalatnak annyival inkább óhajtok kifejezést adni, mert annak idejében ugy a napi — mint a szaklapok nagyon megfélemlítették a *) A várost íöorvos ur jelentésének kapcsán lapunk legközpbbi számában bővebben foglalkozunk városunk közegészségügyi állapotával. — A szerk, Elejtem elmelkedésem fonalát, kitörlöm szemeimből a haldokló természet álomporát s körülnézek, váljon ki zavar csendes, magános helyemen . . . Egy mulatozó társaság tartja utolsó kirándulását a Margitszigetre, hogy bucsut vegyen a kedves kis szigettől jövő kikeletig. . . Elől egy bogárfürtü lányka lépdel, oldalán az udvarló gavallérral ; utánuk lassan, vontatottan halad a lányka édes anyja valami jólelkű házibarát oldalán . . . A szegény karaván könyedén van öltözve, a deli termetű kisasszony könynyü gyapot ruhájában mély beszélgetésben van csintalan udvarlójával. Megfigyelő képességem legkisebb porczikáját is összeszedtem, hogy ennek az enyelgő Évának minden arezvonását mozdulatát, mimikáját örök emlékül megőrizhessem szivemben. . . A társaság többi tagja nem érdekelt. Ok emberek voltak a mindennapos emberiség tömegéből ; a két fiatal ember hizelgő és felületes, modorukból, magaviseletükből rögtön kiolvastam, hogy Kantot és Schopenhauert nem ismerik, a küzdelmes munkáért nem rajonganak — de már sok franezíanégyest rendeztek a vigadó nagy termében és sok fiatal leánynak udvaroltak a a váczi utczában. A deresedő madame, ki, piint a társalgásból észrevettem —1 az elöl lépdelő bájos kisasszonynak edes anyja volt, valódi fővárosi asszony, ki jourokat ad, jourokra jár s még szereti, ha olykor egy-egy bókot mondogatnak neki. Mind a hárman közönséges halandók . . . nagyon elüt tőlük a szűzies lányka, kinek hófehér arczárói élénken tükröződött vissza ártatlan lelkének minden mozzanata . . . Délczeg termete a büszkeség, fenség symboluma, ajkának olvadékony, mézédes beszéde ihlettséggel telve. . . sötét szemei merész csillogása, forró tekintete a hűvös természetnek bolond satyrája . , . Mozdölata ledér, kaczagása felvidit . . . Valóságos Rafaeimadonna. Mintha néhány perczczel előbb lépett volna ki a sixtíni kápolna oltárképéből, magára öltve halandó köntösét. . . Zagyva komikum, bolondos tréfája a szeszélyes sorsnak, hogy kerül e madonna ebbe a karavánba, mely utolsó sétára jött ki a Margitszigetre ? Ábrándos ficzkó, dobd félre csalékony álomképeidet, hisz e jókedvű Éva tévútra vezet, nem látod szemében a női gyarlóságnak örökös árnyékát, suttogom magamban. S elvetem magamtól a visiók seregét, lebilincselt akaratomat feloldom kötelékéből , . . azután útra kelek . . . megyek . . . rohanok a gyorsan vonuló karaván után' A társaság a sziget felső Ygndéglpjéj nei helyet foglal s ozsonnát rendel. En szemközt ülök velük s néhány czigánygyerek halk nótája mellett megkezdem újra vizsgálódásomat. Hát valóban csak álom volt ? O is csak a reális életnek hűséges alakja, ki porból gyúrt lényét a színlelés zománczaval vonta be ösztönénél fogva ? Nem ... én tagadom, hogy ez az enyelgő Eva az emberi harcz mindennapos eszközeivel lépett volna ki a küzdő porondra; tagadom, hogy az évezredek előtt feltalált emberi forma mintájára alakult volna az ő mystikus lénye is. Az emberi forma már elkopott, régi, az agyagtégely, mely alkotásánál mintául szolgált a törtenelem viharában össze-vissza égett s én ugy képzelem, hogy ez isteni madonna arcz ki itt szemközt velem női agyvelővel gondolkozik ; mindennapos schéma szerint eszik, átugrott néhány evezredet s a római Venus istennőnek eredeti varázsával lépett volna elénk hosszú vándorlása után. Ábrándos tekintetéből kiolvasom, hogy a realismus vaskos anyagából még nem formált idomokat ; gondolata akarata a római istennő piedesztáljáról indul világgá ártatlan cselekedetek képében. jKlég ! hátha gsalóctom megfigyelésem*