Református nőnevelő intézet, Pápa, 1935

Görzsönyi Vargha Kálmán (arcképpel)

Görzsönyi Vargha Kálmán. 1876—1935. Fájó érzéssel szántja a toll az emlékezés szavait! Mélységcsen leverő gondolat, hogy visszapillantást kívánjon az az emberi lélek, aki a munkaképesség teljességében, alkotásvágytól égve. a gondjaira bízott iskola iránt szerető és meleg érzelmekkel telt szívvel jövő tervek, nem kába, de reális álmok megvalósítására szánta el kifogyhatatlannak látszó életerejét. De bármilyen leverő legyen is, hogy Vargha Kálmán főiskolai gondnokunkra már csak emlékeznünk lehet, a lesújtó valóság mellett ott van a Gondviselés felemelő, vigasztaló szava is: »Aki sokaknak adta életét, annak léte nem tünékeny álom, hanem örökké élő, ható erő, láthatatlan, de kiapadhatatlan forrás, amely üdítő erőt buzogtat késői nemzedékek számára is«. Vargha Kálmán élete és munkássága így él a nőnevelő-intézet köztudatában. Vargha Kálmánt 1929-ben választotta főiskolai egyházi gondnokul a dunántüli református egyházkerület. Ismertük már addig is, mint embert és mint az egyházi közélet nagytevékenységű, fáradhatatlan, az igazságért harcolni és küzdeni hivatott férfiát. Mint ember a szülői hivatáson keresztül állott hozzánk! közel. Kedves, előzékeny, és hálás szülő volt; nagyra értékelte, megbecsülte az intézetnek két, szeretett leányáért folytatott nevelői munkásságát. Amint főiskolai gondnoki tisztét elfoglalta, nem a feljebbvaló jogos követeléseivel, nem az ellenőrző hatóság szigorú mértékével lépett fel, hanem, bár hivatali tisztét komoly és felelősségérzettől teljesen áthatott lélekkel töltötte be, tudott a jó barát és munkatárs meleg együttérzésével dolgozni a tanári karral az intézet fennmaradásán és kereste fáradhatatlanul a lehetőségeket, kutatta az eszközöket, amelyekkel a jelen aggodalmas, nehéz napjaiból a boldog jövő útja egyengethető legyen. Szivéből az intézet felé sugárzó szeretetet érezte is mindenki. Tanároknak, növendékeknek örömnapjuk volt, ha az intézetben megjelent. Akik még nem ismerték, szorongva hallgatták érces, hatalmas hangját, de mihamar megérezte a legkisebb növendék is lelkének nyájas, napsugaras derűjét és a bizalomteljes szeretet foglalta el a szorongás helyét. Vargha Kálmán, mint főiskolai gondnok, a legnagyobb figyelemmel foglalkozott a gondjaira bizott valamennyi iskolafajjal, de talán mégis legnagyobbnak a tanítónőképzés jelentőségét érezte. Mint női hivatást, a családanyáéval egy rangba helyezte, és hitépítő, nemzetfenntartó feladatait a leghelyesebben fogta fel. Büszkévé és boldoggá tette, hogy az intézetből kike1*