Református nőnevelő intézet, Pápa, 1934

10 derűjének magasságaiba. Az élet minden megpróbáltatását és az utolsó évek és napok szenvedéseit is mosolyogva tűrte el, így hagyta el ajkát a végső szó is. A léleknek ezt a nyugodt, végül már szinte a túlvilágba néző derűjét, csak Istenben való erős hite olthatta lelkébe. Mélységes hitét nem külsőleg csillogtatta, hanem szivébe és tetteibe zárta. Követte egyik szép énekünk szavait: »Titkon ajtómat behajtva és magánosan sóhajtva, akkor is édes újulásom« — Így cselekedett és új és új erőt nyert. Minden nap olvasta a Szentírást és elmélkedett felette, egyedül, magánosan, de az isteni kegyelem lehajolt hozzá. Hosszú életen keresztül, dicsőséges és eredményes munkában, mint sok-sok lélek vezérlő pásztora dolgozhatott. Református egyházunk, az iskolák és egész magyar hazánk javára. A béke boldog idején évenként erősbbödő reménnyel mind nagyobb és nagyobb szabású tervekkel; a világháború alatt a belső, a lelki front bátorításával, a halódó reménység élesztésével, ápolásával; majd amikor elveszett a haza sorsa, midőn romok között, még a csüggedés is néma lett, amikor a nemzet testén az úrrá nőtt gonosz istentelenség vert tanyát, a kommunizmus rettegett hónapjaiban, példát mutatott, hogyan lehet megaláztatást is méltósággal viselni; mikor pedig a szörnyű trianoni itélet után lassan, bátortalan léptekkel jött magyar egünkön a hajnali derengés, ennek jövetelét erős hittel és biztos kézzel segítette és megragadta az újjáépítés eszközeit. Külföldön és itthon dolgozott, fáradozott lankadatlanul, végezte a segítés és felvilágosítás sokszor reménytelennek látszó munkáját. Midőn pedig hazaszólította a pásztori elhivatás, a dunántúli egyházkerületnek lett igazi őriző, újjáéptíő és megtartó vezére. Szerette ennek egyházait és iskoláit. Szivén viselte a mi intézetünk sorsát is^ iránta való meleg érdeklődése és ^gondoskodása nem lankadt soha. Szives és nyájas volt tanárhoz és tanulókhoz egyaránt. Kedves melegséggel vendégül is látta magánál a nagyobb növendékek vidám csapatait. Ki ne emlékeznék boldog, meghatott és felemelő érzésekkel élete végéig arra, hogy püspöke őt, a kicsinyt, az élet munkás útjára csak majdan elindulót, szeretettel, egyenlő gyanánt ültette asztalához. Anyagilag is gondoskodott intézetünkről. Az ősszel külön adománnyal, végrendeletében alapítványrészesedéssel emlékezett meg rólunk. Kedves Leányaink! Néhai Püspökünk élete az Istenben való rendületlen, megadással való teljes hit, az értelmi világosság, a kötelességteljesítés, a hűség, a türelem, a könyörületesség és a hazaszeretet drágaköveit tárja elénk. Ne feledjék el soha, hogy a tapasztalás és emlékezés látó szemén keresztül ezek a kincsek a magukéivá is lettek. Tegyék az erényeket életük élő köveivé; épüljön maguk által is az a magyar jövendő, melynek megvalósítására néhai nagy Püspökünk is életét szentelte. Legyen közöttünk is áldott emlékezete! Kutassy Mária.