Református nőnevelő intézet, Pápa, 1918-19

TISZA ISTVÁN GRÓF Ide s tova két éve annak . . . Nem is gyászkeret kellene már, de a dicsőség arany sugaraiból fonhatnánk koszorút neve köré. De sajog még a seb. Nem csillapult a bánat. Nem apadt el a könny. Iszonyú emlékezés: munkájabevégzetlenül látni, nemtelen erőszak ásta sirjába hanyatlani azt, ki egyedül volt hivatva talpra állítani egy heorikus küzdelemben elbukott nemzetet. A háború halottja, a háború leghősibb halottja ő. Azé a háborúé, melyet egyedül ő nem akart, melynek világrengető, országrobbantó bonyodalmait senki világosabban nem látta nálánál, melynek végzete ott borongott komor elszántságu férfias megnyilatkozásaiban. De hü volt, de becsületes volt, de férfi volt. Nagyot akart és nagyot cselekedett s így akarván és így cselekedvén : elérte azt, hogy nemzetét „ Európa látta s nézte s mindenik térd meghajolt, lenyomta őket a fél tisztelet, fél rettegés előtte". És mégis évszázadok örökletes tragikuma megismétlődött sorsában. Mint a költő Zrinyi, akinek fajszerető magyarsággal teljes lelke kelt új életre benne s mint annyi sok más Dicső utána a sorban, neki sem adatott meg, hogy befejezhesse azt, amire rendeltetett. Akkor kellett távoznia, mikor hűségére, becsületességére, férfiasságára nagyobb szükség lett volna, mint bármikor, mikor az ő bölcsessége, az ő erélye, az ő izzó magyarsága, ha nem napok, hát hónapok s ha nem hónapok, hát évek önmagát nem kimélő, éjt nappalá tevő verejtékes munkájával megteremthette volna azt a csudát, amelynek eljöveteléért mindekkoráig hasztalan epedünk. De nagyok nagyságát nem életük szerencséje méri meg. A szerencse látszat szerint való; csupán az érdemnek van örök becse. Aki önzetlenül küzdött eszményekért, akinek semmi áldozat, még önönmagának feláldozása sem volt csekély hazájáért, az életének példájában örökké él. Nézzétek: lehanyatlott a nap s hegyóriásnak ormáról visszasugárzik a fényi