Református nőnevelő intézet, Pápa, 1917

I. Tompa, a nemzeti költő

— 8 — ( legrajongóbb vágya. Kétszer biztatta a sors a legszebb reménnyel. Rügyet fakasztott, majd meg bimbót is növelt fáján a kecsegtető élet, de a rügyet megcsípte a dér, a bimbót letörte a vihar. Egyéni lírájának legigazabb, legmegkapóbb soraival siratja elvesztett boldogságát. Mélabúját, mely amúgy is alapvonása lelki szerkezetének, növelik a veszteségek, de Istenbe vetett hite nem engedi, hogy teljesen a csüggedés martalékává legyen. Vár, még azután vár reá legnagyobb, legigazibb hivatása. Vár reá olyan hivatás, mely ismét papi és nemzeti egyaránt. Mint elődei, a reformáció korabeli prédikátorok, gyönge porhüvelyükben rendíthetetlen lélekkel tűrni tudták meggyőződésükért a megaláztatást, a börtönt, a gályarabságot, akként a nemzeti elnyomatás költő-prédikátora is roncsolt szervezettel, beteg testtel elszenvedi a fogságot s a fogságnál is gyötrőbb vallatásokat, mert milliók szivéről lehengerítve a némaság kövét, egy nemzet sírja ki dalában végtelen keservét! Tompát a nemzet költőjévé a forradalom bukása tette. Az elnyomatás korában kinyilatkoztatás erejével hatottak versei, melyek fokozatosan nyernek eszmei tartalomban és kifejezésbeli tökélyben. Ám költészete a megelőző időszakban sem nélkülözi a nemzeti karakter jellegét, csak költői egyéniségének lassú fejlődése folyamán nyer ez mind több szint, sugároz mind több melegséget. Azokat a verseit persze, melyekkel kezdetben fellépett, tárgytalan vágyódások modoros kifejezéseit, a csónak — pipa — vizdalokat, bátran elhagyhatjuk szemlélődésünk köréből. Még mikor egyik kisebb költeményében magát Vörösmartyt dicsőíti, akkor sincs hangjában a hazafias pátosznak egyetlen üteme sem. Mintha idegenül állna a nagy bárd egész érzelemvilágával szemben. Csak a sorrendben valamivel később következő Népdalok-bó\ érezhetni már a magyar vér lüktetését, a pataki diákvilág emlékének kiujulását, a korban fiatalabb, de költői fejlődés rohamában messze előtte járó Petőfi hatását. Népregéi és népmondái azonban, melyek gyűjteményes kiadása költői hirét megalapítja, már tényezőkként jelentkeznek a nemzeti közszellem számára. Ősmoháva! fedett bérctetőket, puszta sírokat, sívó homoktól betemetett árkokat, megannyi „pusztult oltárát" a hazának, öntudatosan keresi fel „hő emlékezetének tömjénével". A tatárdúlás képe elevenedik meg a Galamboskö-ben, melynek bevezető részében leplezi le regemondása eme belső indítékát. A Szent Lászlóról szóló ének a maga archaikus zamatával a legendás hős tiszteletét minden szobornál és hermánál jobban előmozdítja.