Református nőnevelő intézet, Pápa, 1915

I. Ünnepi beszéd

— 6 — magasztos feladatnak a tudatában, nem a rideg parancs követelő szavára, hanem a legnagyszerűbb kötelesség teljesítésének boldog tudatával rohantak az ezer és ezer halált osztogató veszedelem torkába, hogy még a sírdomb széléről is azt az üzenetet küldje a hős honvéd szülőföldjének bánkódó ege felé : Édes anyám ne sirasson engem — hisz — a Kárpátok hegyeiben lesz az én sírhelyem! Hej, de sokat tudnának a véráztatta földek mesélni az ágyuk ádáz tűzcsóvájánál is gyilkolóbb kárpáti hideg tél borzalmairól! El sem tudjuk képzelni, hogy mit szenvedhettek katonáink, midőn a titokteljes hómezőségek rideg lövészárkaiban dideregtek heteken át, vagy midőn a dermesztő hideg és fagyos éjszaka hosszú óráin puskáját kezében tartva őrködött hős katonánk a bércek ezer veszélynek kitett ormán! Ki tudja hányan vannak, kiknek szive dobbanását a dermesztő hideg némította el; hánynak lett hűséges szemfödője fehér csillogású hópalást és óh hányan vannak, akik zúgolódás nélkül vettek búcsút megfagyott végtagjaiktól, hogy dicsőséges példakép gyanánt viseljék hősiességük tanúbizonyságait. Érezzük, hogy nem találunk szót elismerésünk kinyilatkoztatására, nem tudjuk hálánkat méltóképen kifejezni azok iránt, akik szent fogadalmat tettek, hogy amig ellenség tiporja hazánk földjét, azért, ha kell, eltűrik a legnagyobb szenvedéseket és még fél karral is küzdenek magyar hazánk szabadságáért. Ilyen kitartó, hol biztató, hol meg lesújtó küzdelmekben teltek el a hosszú téli napok sikereink folytonos hullámzásával. A tél viharai után a tavasz fuvallatának engesztelő lehelete, még talán eddig ßoha nem látott küzdelmek között repült át a Kárpátok ormán ! Szivünk tele volt fájdalommal! Nem tudott benünket felüdíteni a tavaszi szellőnek lehellete, nem tudtunk igazán örülni a mezők színes virágainak, mikor odafönn a Kárpátok hátán vérpiros rózsák fonták hosszú, végeláthatatlan koszorúikat. Lelki szemeink előtt a természet üde földpázsitjára ránehezedett a sötét felhő mindent eltakaró fekete fátyola. A végzet mintha egy kis időre megtépte volna zászlóinkat, hisz a Kárpátokban és azokon túl véres csaták tüze tombolt, Przemysl bezúzott ércfalán orosz zászlót lengetett a szél, — Lembergben Miklós cár tette látogatását abban a hitben, hogy azt örökre a maga birodalmához csatolta — ellenfeleink hozsannákban áradoztak bekövetkezhető pusztulásunkról. Ámde korai volt a kárörvendő mámor, mert a szeszélyes áprilisi napok a megpróbáltatás súlyos napjai után meghozták azt,