Református nőnevelő intézet, Pápa, 1915

I. Ünnepi beszéd

Ünnepi beszéd. A Kárpátok jelentőségének méltatására 1916 május 1-én rendezett emlékünnepen tartotta Máchik Ida tanítónőképzői tanárnő. Közel két esztendeje tombol a világháború véres orkánja körülöttünk. Két év! — Máskor mily gyors iramlással suhant el felettünk s most minden napja ólomsúllyal nehezedik reánk, mikor csaknem minden pillanatához gyötrő aggodalmak, fájdalmas sóhajtások és nagy történeti események szakadatlan láncolata fűződik. Mintegy láthatatlan óriási tölcsérben kavarog a világ és a szédítő forgás hatalmas viharában benne vagyunk mi magyarok is, akik a történelem tanúsága szerint igen sürün jelentünk meg dicső tetteinkkel a fegyveres mérkőzések színpadán. A sokat szenvedett s a fejlődés útjának rövid idő alatt csodás magaslatára jutott nemzetünket a háború vulkánikus ereje ismét magával ragadta. Odasodorta a küzdők között az első helyre, gátnak az orosz áradat, védő pajzsnak az orgyilkos szerbek kalandos ábrándjai elé — hogy meghódolásra kényszerítse a fekete hegyek országát s Doberdó pokoli fensikjáról, Tirol hófedte bérceiről véres fejjel verje vissza a bennünket rútul cserbenhagyó s a szövetségi hűség fonalát galádul széttépő olaszt. A nemzet nem hiába küldte az ezer halált osztogató veszedelem forgatagába hős fiait. A magyar katona mindenütt hiven teljesítette feladatát az igazság szellemében kezdett és folytatott lelkes küzdelemben. Világ csodájára, nagy költők örök halhatatlanságot igérő lantjára méltók azok a dicső tettek, amikkel az ellenség bámulatát, a jóbarát nagyrabecsülését s nemzeti erényeink magasztaló elismerését szerezték meg örök időre. A sok lélekemelő küzdelem drágaköves koszorújából, mint csodás fényben tündöklő óriás gyémánt csillog elő hős véreink 1*