Református nőnevelő intézet, Pápa, 1912

A magyar nemzet tanítómestere." Emlékbeszéd Eötvös József báró születésének századik évfordulóján. Irta dr. Kőrös Endre

— 46 — tetését, hogy a túlzásaiban megutáltassa fiával a forradalmi eszméket. Ilyen kockázatos játékba bajosan megy bele egy gyermeke jövőjét szívén hordó apa. Valószínűnek látszik, hogy Eötvös Ignác báró a nevelői hivatást afféle preceptorságnak tekintette, mely a klasszikus nyelvek s a többi stúdiumok meg a mi szegény kis irodalmunk ismertetésében merül ki. Dehogy gondolt ő arra, hogy a nevelő másra is fogja tanítani a rábízott gyermeket, hogy mikor a lenyugvó nap sugarai vérpirosra festik a budai vár mögött elterülő Vérmezőt, komor visszaemlékezések fátyolát lebbenti fel fogékony lelkű tanítványa előtt. És szólván azokról, kik először mertek e hazában szabadon gondolkodni, szólván azokról, kik elvéreztek azért, mert hazájuk szabadságáról mertek álmodozni, kiknek sírját nem jelöli kő, nevük említését tiltja zsarnoki átok, megtették ők ketten majd negyedszázaddal Petőfi előtt, amiről a forradalmi költő énekelt, hogy: „megadták a bért és áldoztak könnyet a kiontott vérért". Eötvös maga Petőfiként nem énekelte meg a Vérmezőt. De az eszmékért — a szabadság, egyenlőség és testvériség magas eszméiért —, melyekért Martinovics és társai vértanúhalált szenvedtek, nemcsak lelkesedett, de egy élet munkájával — a gyermekkor benyomásaiból táplálkozó mélységes érzéssel — fáradt és dolgozott. E benyomások erősítéséhez hozzájárult az egyetemen a csupa hév-magyar, Horváth István tanítása is, de tiszta meggyőződésen alapuló tettvágy csak akkor alakult ki belőlük, mikor mint fiatal jurátus jelen volt az 1832-iki pozsonyi országgyűlés tárgyalásain. Nevezetes országgyűlés volt ez. A feltörekvő demokrácia első sikereinek korszaka. Ekkor mondják ki, hogy a jobbágy megválthatja robotját, ekkor határozzák el, hogy az országgyűlés költségeit a jobbágyság helyett a főpapság és nemesség tartozik viselni s ekkor teszik meg az első lépést a közteherviselés elvének megvalósításhoz, kimondván, hogy az épülendő Lánchídon kivétel nélkül mindenki hidvámot tartozik fizetni. A szónokokat, kiknek érvelése e határozatok többségét megteremti, Széchenyi István grófot, Felsőbüki Nagy Pált, Deák Ferencet s a többieket is mind tisztelő és megértő figyelemmel hallgatja az ifjú; esze edződik, tudása erősödik mindegyik beszédén, de szíve teljes rajongásával annak az egynek szózatos ajkán függ, akinek lelke legrokonabb az övével: a Kölcsey Ferencén. Érezni a szenvedőkkel, igaz kegyeletttel csüngení a nagyokon, nem sikerekért, de eszményekért küz-