Református nőnevelő intézet, Pápa, 1912

Kettős örömünnepünk

— 5 — Hol parancsa hiú büszkeségnek Kápráztatni kőcsodát rakat, Ott törjön bár piramis fel égnek, Födje vert arany a falakat: Holt a fény és árny borong a kincsen, Nincs ott lélek, ami áthevitsen. Ám ahol egyért epedve régen Önként áldoz gazdag és szegény S alkotásra ezreknek szivében Égi lángot gyújt fel a remény, Bár szerény a mű, mely így megépül, Lelkesít hivalgó pompa nélkül. Mert kövében — itt is e kövekben ! — Minden porszem élő áldozat, Ablakára napnál fényesebben Hit világa ont sugárokat S minden termét szent ajándokával Kincsek kincse: lélek hatja által. Jöjj a múltba vélem szemkitárva S lásd e lélek honnan tört elő, Mint a mélyből a forrásnak árja, Mit fakadni készt rejtett erő, — Zord bilincse, a föld kérge pattan S végtelen lesz útja a szabadban. Jöjj a múltba vélem szemkitárva S lásd a cirkusz óriás terét, Karzatán a nép szorongva várja, Hogy megkapja véres kenyerét, Látványért üvölt, mert erre éhez, Zsarnokának biborlépcsejéhez. S már megnyílik lenn a börtönajtó S felvonul a vértanú csapat S ráuszítja száz vasmarku hajtó Rostélyok mögül a vadakat, Körmét bősz tigris húsúkba vágja S szerte-széjjel gyúlni kezd a máglya. S ím ott vesznek férfiak sorában Zsenge lányok, gyenge asszonyok, Az dereng mindannyi mosolyában: Nem hazájok e silány homok! Ajkukról a himnusz mennybe szárnyal, Üdv reájok ott vár Krisztus által!... Reng az ár. A gálya reng fölötte, Hajtják nagy terhét kegyes rabok, Válluk bélyegét a vas sütötte, Nyers sebük még lüktetőn sajog És ha lankad egy a bús robotban, Rá szeges korbács suhint le nyomban. S bár a kíntól forró lázban asznak, Mely fogyasztja éltük napjait, Nem nyitják meg ajkuk a panasznak, Él keblükben, épen él a hit, Hő bizalmuk tengerek hónából El keletre messze elvilágol. Messze el, hol az árvák körében Ott a hitves, ott a jó anya S fájdalmát szivébe zárva mélyen, Nem hogy meddő könnyet ontana, Újakat nevel, ha ők lehunynak, Hívekül az evangéliumnak ... Nézz körűi e szép magyar hazában, Mennyi emlék, mennyi drága hant! Egy szólhatna róluk igazában: Az idő, mely némán elrohant. Ajkam reszket, mint az erdő gallya, Ha a magyar asszonyt magasztalja. Ezt igaztalanság átka sújtja És királyt nevel fel, — igazat, Azt temetni hozza jámbor útja S fergetegben holtakat kutat, Míg emez például az erénynek, Iskolát állít fel a szegénynek.